Tükör, 1974. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)

1974-05-28 / 22. szám

KULTURÁLIS TÜKÖR MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEI Könyvhétre jelent meg Kosztolányi Dezső (képünk) publicisztikai írásai­nak új kötete, a „Sötét bújócska”. Az előző kötetek: az „Álom és álom", a „Füst", a „Hattyú” az „Én, te, ő”, a „Nyelv és lélek” után ez a könyv az 1933 és 1936 között írt hírlapi cik­keket és az ugyancsak a­­ Pesti Hír­lapban publikált „Zsivajgó termé­szet” miniatűrjeit tartalmazza. A kö­zölt cikkek majd egynegyede először jelenik meg kötetben. Az írások vá­­logatója és gondozója Réz Pál. Két kötetbe osztva, bibliofil kiadás­ban jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Szabó Lőrinc (képünk) összegyűjtött verseit. A mellékelt könyvjelzőn Illyés Gyula sorait ol­vashatjuk: „Szabó Lőrinc azok közé a különben nem túlságosan gyakori költők közé tartozik, akiknek élet­műve egyben életregény... Mi más­sá válhat az ilyen líra, ha anyagát a társadalom szikráztatja ki, mint iz­galmas ... leleplezésévé az egyénnek is, a világnak is?” Az Arcok és vallomások-sorozatban ezúttal klasszikus költő portréja je­lent meg: Csokonai Vitéz Mihályé. A kötet a kitűnő Csokonai-kutató, Vargha Balázs munkája. Tizennyolc fejezetben ismerteti a költő életét, elemzi és magyarázza művészetét. A könyvet sok kép, rajz és dokumen­tum teszi szemléletessé. Mint e so­rozat minden darabjához, ehhez a kötethez is életrajzi mutató járul. Könyvhétre az Európa Könyvkiadó kiemelkedően szép kiadvánnyal sze­rez örömet az olvasóknak. Leo Fro­­benius, a híres Afrika-kutató gyűjté­séből közöl szerelmi történeteket, ősi afrikai „pajzán históriákat”, Katona Tamás fordításában. A történeteket Bodrogi Tibor válogatta,s ő írta a be­vezetőt, a magyarázó jegyzeteket, s ő választotta a gyönyörű kiállítású könyv illusztrációit is. Az időszámításunk utáni második évszázadban élt Marcus Aureliust­ az ókori történetírás a „jó császár" esz­ményképének tartotta. Hírét, nevét nem hódításai, még csak nem is kor­mányzati érdemei őrizték meg, ha­nem a sztatikus bölcselettől sugallt megindító elmélkedései. Ezek jelen­tek meg ismét, Huszti József fordí­tásában, Szilágyi János György utó­szavával és jegyzeteivel — szép bib­liofil zsebkiadásban. E könyv szerkesztője Dimitriosz Had­­zisz nehéz feladatra vállalkozott. An­tológia, mely átfogó képet adna a bi­zánci irodalomról, a VI. századi kez­detektől a XV. századig — sem itt nálunk, sem külföldön eddig nem ké­szült. Annál impozánsabb ez a könyvhétre megjelent, gazdagon il­lusztrált vaskos kötet, melyben „A bizánciak a magyarokról” című részt Kapitánffy István állította össze. Kevés kapósabb könyv lesz az ünne­pi könyvpiacon, mint René Berger műve: A festészet felfedezése. Artisz­­tikus dobozzal összefogva, két kötet­ben jelent meg. Az első címe: A lá­tás művészete; a másiké: A megíté­lés művészete. „A közönség — írja René Berger a festészetről — még so­ha ennyire sürgetően nem fogalmaz­ta meg a megértés szükségességét. Könyvünk azért íródott, hogy ennek az igénynek próbáljon eleget tenni.” PUBLICISZTIKA Kosztolányi Dezső: SÖTÉT BÚJÓCSKA KÖLTÉSZET SZABÓ LŐRINC ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI ARCOK­ ÉS VALLOMÁSOK Vargha Balázs: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY FEKETE DEKAMERON AFRIKAI SZERELMES TÖRTÉNETEK VILÁGIRODALOM MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEI A BIZÁNCI IRODALOM KISTÜKRE KÉPZŐMŰVÉSZET René Berger: A FESTÉSZET FELFEDEZÉSE 12Q FILMLEVÉL Thurzó Gábor i von a tojásban? Milyen sokszor követeljük — szatírát kellene írni! Meg a latin mondást is hajtogatjuk — érvényes napjainkra is — nehéz szatírát nem írni. És oly­kor szatírának nevezzük azt, ami bohózat vagy víg­játék. Mert vágyunk a sza­tírára. De hát mi is a szatíra? Ne törjük a fejünket, ollózzuk ki egy megbízható svájci lexikonból. „A szatíra — latin eredetije: satura, vagyis maghéj (dióhéj, mo­gyoróhéj stb.) — Ennius szerint gúnyvers. Nem ő nevezte ugyan el gúnyvers­nek, de első példáit mégis ő nyújtja. Lényege mindig az, hogy kigúnyolja a vis­­­szásságokat. De hogy a sza­tíra mit gúnyol ki, az min­dig a ■ kortól függ...” & még folytathatnánk. De en­nél többet úgy sem álla­píthatnánk meg. Legfel­jebb azt tehetnénk még hozzá: a szatírának rövid­nek, magvasnak kell len­nie. A szatíra tehát a vis­­­szásságokat gúnyolja ki. És nem vitás — a tiszteletre méltó Ennius korából ha­zatérve — van minálunk szatírára alkalmas vis­­­szásság éppen elég. És egé­szítsük ki a lexikon meg­határozását tapasztala­tainkkal: legjobb mai film­szatíráink akkor készültek, amikor a kamera, esetleg egy kérdező riporter közre­működésével egyszerűen le­fényképezte a kigúnyolásra érdemes jelenségeket. Ilyen kitűnő munka — Szálkái Sándor első játék­filmje előtt vetítik — „A pléh-boy”. Rádióinterjú, szóról szóra. Egy tetőfedő munkás — havi átlaga 10 000 forint — mondja el, milyennek is képzeli ifjú életét. Hogyan a szegény­séget, és hogyan a gazdag­ságot? A nyilatkozót nem látjuk, helyette elmés rajz­figurák ágálnak, „a jóléti társadalom" magazinokból kivágott (java­részt whisky- és fürdőruha-) reklámképei jellemzik a primitív véle­kedést. Ez is szatíra, nyil­ván más sem akart lenni, és ugyanakkor: elszomorító helyzetkép egy mindjobban eluralkodó életszemléletről. S mindez — kommentár nélkül. Ez a jó benne, ez a meggyőző. Hát ennyit akar csak egy tetőfedő fiatal­munkás? Azért él, hogy luxus­villája legyen, mint egy valódi play­boynak? Azért, hogy egy Trabant helyett Ford­ Riviérában játssza meg a „menőt”? Nézzük a kisfilmet, neve­tünk — és csak a végén szomorodunk el. Néhány évvel ezelőtt meg­néztem Woody Allen bohó­zatát. És­­ alig nevettem. A zsúfolt mozi is alig ne­vetett. Holott a mulatságos burleszk úgynevezett „ne­vető siker” volt az egész világon. Csak mi lennénk ilyen savanyúak? Miért ez a részvétlenség? Mert előtte rekeszizmain­kat kifárasztotta egy kis­film. Ez a kisfilm „A krokodil” volt. A rendező, Szálkai Sándor — nevét mint ren­dezőét akkor olvastam elő­ször, mint fürge újságírót már régóta ismertem — nem tett mást, mint lencse- és mikrofon­ végre fogta a „nagy, hazánkat szinte lé­tében fenyegető” problé­mát, vagyis — tarthat-e egy szocialista ország de­rék állampolgára krokodilt az otthonában? Elég ügyet­len, ingatag kamerával fényképezett filmecske volt ez, a hang minősége még a gyengének sem felelt meg, de ahogy az a rozoga ka­mera, hörghuruttal küzdő mikrofon részt vett a kü­lönféle vitákon, majd az egyik „lényeges” felszóla­lást a rendező a másik „lényegessel” szembesítette — megszületett egyik leg­jobb, várva várt szatíránk életünk egy s más képtelen­ségéről. Tehát — hasznára válik-e szocializmust építő hazánknak egy „maszek­krokodil”, vagy sem?! És diadaltort ült az emberi butaság, a szólam-szocializ­mus, a nemzetiszín hazai gőg. A hatás — fergeteges volt. Nem láttunk nevetés­ben fakadt könnyeinktől. Verdestük a szomszédunk meg a pad hátát. A rende­ző elérte célját — vasta­gunkba vágó szatírát rög­zített. Mi közünk volt ez­után Woody Allen talpra­esett remekéhez? Megbu- Olvastuk Láttuk kott a burleszk. A leplezet­len valóság legyőzte az el­mésen kimódoltak Mert a valóság — amúgy pőrén — jellemzőbb, mint amit kép­zelünk róla. Az emlékezetes, sok elked­vetlenítő ostobaságot lelep­lező kisfilm rendezője most elkészítette első egész estét betöltő szatíráját. Most már nem inog a kamera, hisz Herczenik Miklós a kitűnő operatőr. A szatíra céljaira egybegyűltek legjobb, de­­ némileg tanácstalanul köz­reműködő színészeink — Mensáros László, Tomanek Nándor, Kállai Ferenc, Ba­­lázsovits Lajos, Bánhidy László, sőt megfejthetetlen indokból még egy rendező is, Kazán István. De lát­hattuk Sinkovits Imrét, Psota Irént is. A bájt a bá­jos Jani Ildikó képviselte, a már-már kötelező szexet Máriáss Melinda, és egy sereg pucéran fürdőző szépség. A forgatókönyvet Simonffy András írta. A díszletek — ahogy Déryné mondta volna — „jellem­­zetesek”, a Duna menti táj olyan gyönyörű, ahogy a természet megalkotta. És ráadásul még Máté Péter is elénekelte saját szerze­ményű dalát. Minden a legnagyobb rend­ben lenne, csak éppen ... A lexikon szerint „... a szatíra akkor igazi, ha a meglevő visszásságokat a maga eredetiségében pel­­lengérezi ki...” Ezt most azzal egészítem ki: a „Ki van a tojásban?” sztorija már eleve képtelenség, ezek a visszásságok (meteoroló­giai előjelző kirendeltség, vagyis Szélervé, vagyis ... nem tudom megállapítani, miféle intézmény is lehet ez a nem létező intézmény) így és itt nem léteznek. Bábolnán lehet országos méretű tyúkfarmot létesí­teni, egy ilyen Szél elvében még a szatíra kedvéért sem. És ami nincs, az nem lehet szatíra tárgya. Mert mi a jó a szatírában? — hadd emlékeztessek ismét „A krokodil”-ra — ha min­den úgy szatíra, ahogy van. Ha „semmi sincs megma­gyarázva, de minden meg van mutatva". Azt kell hinnem — Szálkai Sándor eddigi miniatűr­szatírái győztek meg róla , hogy a rendező jelszava e kirándulás után az lesz: „vissza a Krokodilhoz!”. A létező valósághoz. Mert mégiscsak az számít vala­mit, ami létezik. És abban aztán bőven­­ van szatírára méltó és alkalmas. Jelenet a „Ki van a tojásban?” című új magyar filmből (Mensáros László és Balázsovits Lajos) H­ALLOTTUK

Next