Új Tükör, 1976. július-szeptember (13. évfolyam, 27-39. szám)
1976-08-31 / 35. szám
hogy nála a vendégnek soha nem lehetett igaza s ki tudná, honnan szerzett háromemberes bort mért. Vagyis két markos csaposnak kellett lefognia a vendéget, hogy a harmadik beléje tölthesse a csingért. Meg is bukott rövidesen. A harmincas évek hallatán Ajpek Pál bérelte a helyiséget. Csaposként kezdte Pesten, értette a mesterség valamennyi fortélyát s megismerte a korcsmárostörvényt: jó bort, olcsón. Szüretkor megvásárolta az egész évre való mustot a Fejér megyei Alapon és főként Móron. Csupán nála lehetett móri murcit inni a Várban. Gondosan felnevelte borait, nem mesterkedett, nem házasított erőszakosan, nemszólván cukrozásról, a leg-gyalázatosabb pincegazdabűnről , a tetejében, négy fillérrel olcsóbban adta a nagyfröccsöt. Rövidest hozzá jártak az aprópénzes várbeli szomjasok, a minisztériumok altisztjei, kisiparosok, napszámosok. Barátaimmal elsősorban a Szentháromság téri Fehér galamboszta szárnya alá húzódtunk, szekszárdi vörössel öblögetve az illatozó pirított májat, zöldszilvánival a legendás túrógombócot. Tamási Áronkával, Jankovich Ferivel, Szántó Gyurkával, a Stradivárius világhírű, világtalan írójával, ám azért szívesen átruccantunk, kivált Tersánszky Józsi Jenővel. Alpek kocsmájába, kolbászos bablevesre és móri kisfröccsre. Hébe-hóba felballagott Újpest fia, Berda Jóska, szétosztva vándor fűszeresboltjának kincseit, cseresznyepaprikát, borsot gyömbért, teli marokkal szórva pannon bölcsességének vagáns ízű magvait. A kocsma népe: Szilágyi Jenő, a Vár garabonciás deákja, Hajgató Ferenc, a haza legszomjasabb ácsmestere. Szőőke Jóska, a Buddha-nyugalmú gépkocsivezető. Baranyai Matyi és Bárány János, a Werbőczy utcai Kossuthbörtönben tanyázó, pénzügyminisztériumi fűtő hallgatta a szegénység prófétáját, Bakkhosz pest-budai papját. Valahogy szóba került a favágás. Tersánszky felénk fordult: — Vágtatok már fát, napszámba? — Voltam lakatosinas, kifutó, gyári hordár, könyvügynök — sorolta Berda —, még laikus fráter is, de fát nem hasogattam. Belémbújt a móri ezerjó ördöge. Én bíz döntöttem gyertyánt, fűrészeltem rönk fát, hasítottam tüsköt! — Pénzért? — kérdezte Józsi Jenő. — Nem is iigyér! — fillentettem. Kakuk Marci feje búbjára tolta svájcisapkáját: — Akkor ezentúl becsüllek. Tiszta szeme úgy ragyogott reám, hogy fülig veresedtem. Alpek Pali még a felszabadulás után is mért bort a szomjúhozóknak és Mariska néni paprikást főzött az éhezőknek. A vendéglők államosítása után házában maradt, de máshová szegő,dött csaposnak, egy Dunaparti sörözőbe. Ott ismerkedett össze a debreceni Molnár Gyurival, aki később átvette az állami kocsma vezetését, felruházva a törött szárnyú, háborús rokkant Fehér galamb patinás cégérével. Molnár keze alatt virágzott az üzlet. Hajnali öt órától éjfélig dolgozott negyedmagával, több mázsa hús és krumpli változott naponta gulyássá. — Ha így folytatod, még a gatyád is aranyból lesz! — ugratták a törzsvendégek. Ráragadt a fejfa: Aranygatyás Gyuri. Egyik szabadnapján bevásárló útra indult új motorkerékpárján. Az ördögi masina felbukott egy kupacban. Gyuri tört koponyával a János kórházba került. Meghalt a műtőasztalon. Az utódokról éppenséggel nem könnyű számot adnom. Annyian voltak. Számomra legemlékezetesebb Pap Gyula vezetése és Rózsi néni konyhaművészete. Gyula, feleségével meghitt hangulatot teremtett. Medzihradszkyné lakodalmas húsleveseket költött Berda Jóska örök hűséget ígért volna érte. Halászléja vetekedett a Tisza-parti halászokéval. Hálás vendégei közül többen tisztelegtünk konyhájában. Rózsi néni cuppanós homlokcsókkal viszonozta a sütés-főzés budavári fejedelemasszonyát illető hódolatunkat. Néhány éve nyugalomba vonult, s aztán felköltözött a Korcsmacsillag konyhájába. Bizonyára ő főz Jenőre, Vitárius mesterre, Veres Józsefre, s megkínálja Ajpek Palit, aki nem győzvén kivárni lakása korszerűsítését, elszegődött az angyalok csaposának. Az Országház utcai kisvendéglő akkor már felvette Pereházy Károlynak, a Várban működő műemlékvédők kapitányának javaslatára, a Fekete holló nevezetet. Tavalyelőtt még a Hunyadi-madár szárnya alatt üldögéltünk Lengyel Józseffel, Major Ottóval, Mátrai-Betegh Bélával, s néhány ifjú építészszel. Fülelve a „kicsi, mérges öregúr” olykor fanyar, gyakorta vidám s mindenkor igaz szavára. ^^^sszecsukta szárnyát aztán a Fekete holló. Fészkét megbolygatták, s most újraépítették a műemlékvédelem műves tudósai: Dragonits Tamás, Cziffka Anna, Kutas József, a csupa tűz-láng Tessényiné Soproni Vilma, az itáliai Antonio Chitler építész Budába szerelmesedett származéka. Az avult lakásokat átszabták, fürdőszobákat alakítottak, a megosztott konyhákból kedves kis ebédlőket kerekítettek, s mindenütt beépített ruhásszekrények szolgálják a kényelmet. A fekete ködöt okádó kémények helyére a gázfűtéshez szükséges újdonatúj kürtők kerültek. A visszaköltözött lakók újmódi, takaros otthonokra leltek. A szomjasoknak még sokáig kellett várakozniuk. Szegény holló magában gubbasztott a pőre kocsmában. Három hónapig. Hiába sürgette rekedten a vendéglátóipar mestereit: szaporábban emberek! Tapasszátok, pingáljátok takarosra füstös fészkemet! Május elején kezdték a munkát a festők, asztalosok. Június derekára ígérték a nyitást. Júliusra megszületett a kármentő. Szólt a holló: kár, kár! Ilyet régen láttam s akkor is útmenti csárdában. Budán nem védték léccel a kocsmai pohárszéket, meg a csapost, bár betyárféle itt is akadt. Sebaj! Legyek! — ahogy a kunsági Kutyakaparóban mondták volt. Augusztusra kicserélték a faburkolatot s lassaban megérkeztek a helyre bútorok. S egy kispénteki napon kitárta szárnyas vasajtaját a megújhodott Fekete holló s ezzel új fejezet kezdődött a kocsmamadár regényében. Reméljük, vidám lapok íródnak, illőek az ötszáz éves ház s idestova százesztendős vendéglő múltjához. Főztje méltó lesz Mariska és Rózsi néni fogásaihoz, bora a móri Ezerje távoli atyafiságához, ha már az „ősök főborából” nem köppenthetnek-hörpinthetnek a régi s új vendégek. Köztük a „szellem cigányai”, miként Reviczky Gyula nevezte a pennas ecsetforgató szerzetet. S bizakodunk: a vezető nem gyakorolja néhai Ottó borbély főhivatását, az érvágást. SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELE □ 17