Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-07-17 / 29. szám

CZIMER JÓZSEF A dramaturg AZ IDŐSZERŰT IDŐTLEN GON­DOLATOKBAN ábrázolni, ez minden közíró dolga — és álma. Tudhatom-e a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgjának gondjait úgy megvilágítani, hogy azok ál­talános érdekűvé váljanak? Színházamat úgy ismerik, hogy arcának egyik jellemző vonása a dramaturgiai munka, a magyar darabok és az eredeti külföldi be­mutatók. Mikor annak idején azt a feladatot vállaltam, hogy segí­tem a színház munkájának fel­lendítését, két összefüggő felté­telben fogalmaztam meg magam­nak a szükséges tennivalókat: olyan repertoár, amely a kor je­lentős gondolatait, problémáit hordozó drámákra épül, és olyan előadások, amelyek ezeket a drá­mákat korunkat legjobban kifeje­ző színházi eszközökkel viszik színre. Úgy látszik, ezen az úton sikerült is bizonyos eredményeket elérni, jóllehet a fejlődés ebben a pillanatban világszerte nehéz helyzetbe hozza az ilyen alapok­ra — a drámai és színházi művé­szet összhangjára — építő színhá­zakat. Az új színházművészetben ugyan­is — és éppen a legigényesebbjé­ben — kialakult egy tendencia, amely a színházművészet önálló­sága jegyében a drámát mellé­kessé, néha egyenesen fölösleges­sé teszi a színházban. Ezek a tö­rekvések nem igyekeznek a szín­háznak drámaírókat, drámákat szerezni, a színpadi előadás alap­jául nemegyszer kollektíve ütnek össze szöveget, amelyet előadás­ról előadásra változtatnak is, szí­vesen használnak dráma helyett prózai műveket, amelyeket aztán a színpadon kényük szerint ala­kíthatnak, ugyanezt teszik klasz­­szikusokkal is, akiket tetszés sze­rint átszabnak saját színpadi szükségleteik szerint, gyakran egy-egy szimpla közhellyé zsugo­rítva gondolataikat, és mégis, nem ritkán szárnyaló, fantázia­gazdag, megragadó, vagy éppen meghökkentő előadásokat hoznak ezzel létre. Gyakran láthatni szín­házi fesztiválokon olyan előadá­sokat, néha nagyon szuggesztív előadásokat, amelyekben a moz­gás, fény, hang, zene pantomim­hoz hasonló elemei között a szö­veg egész minimális szerepet ját­szik, néha teljesen eltűnik, vagy öt-hat mondatra korlátozódik. A korszerű drámai gondolat és a korszerű színházi kifejezés közé kezd benyomulni az ellentmon­dásnak az a kardja, amely egyik Jókai-regényében a szerelmeseket a nászágyon elválasztja. A hábo­rú utáni angol színházról megál­lapították a kritikusai, hogy fej­lődik, de sajnos még csak színházi színház, még nem eléggé drámai színház, még nem új drámákra épül. Ma már a drámai színház kezd sajnálkozó kifejezéssé vál­ni, és nemegyszer még irodalmi lapjaink kritikusai is többre tart­ják azt az előadást, színházat, amely túlteszi magát Hamletnek azon az instrukcióján, amelyet a szöveg tiszteletéről a színészeinek ad. Ez az ellentmondás a drama­turgia egyik gondja. EGY KOR MŰVÉSZETÉT — és társadalmát — nem lehet korsze­rűtlen eszközökkel fejleszteni. De a művészi eszközök korszerűségét — nem függetlenül természetesen bizonyos társadalmi, történelmi feltételektől — annak a művé­szetnek belső törvényszerűsége és az azt képviselő művészek egyé­nisége szabja meg. Ezért nem ter­mészetellenes jelenség, hogy gyakran éppen azoknak a művé­szeknek eszközei bizonyulnak korszerűeknek, akiket közönsé­gük pillanatnyilag legkevésbé ért. Ez minden korban, minden mű­vészetben okoz bizonyos feszült­séget, de soha sehol olyan súlyo­sat, mint a színművészetben. Mert a festő képe, a szobrász szobra, a muzsikus zenéje, a költő verse. Ha értetlenül is, de mint műalkotás megmarad a fiókban, a pincében, a padláson az utókor­nak, amely igazolhatja a mű­vészt és továbbadhatja a hatá­sát. A színházművészetben ez le­hetetlen. A színház nemcsak a je­lennek, de a jelenlevő jelennek látszik. Petőfiről, a költőről nincs mit vitatkozni. Hogy mi újat ho­zott a magyar költészetbe és mi­lyen hatással, azon nincs vita. Petőfit, a színészt, eltávolították a színháztól a kudarcai. De máig is eldönthetetlen, hogy valóban rossz színész volt-e, vagy — mint egyesek állítják — csupán ebben is megelőzte a korát. Színházi művészetünk nehéz kérdése most is az, hogy előbbre kell tartania, mint a közönségének, de nem szakadhat el tőle. Ez a dramatur­gia másik gondja. Legutóbb Siklóson egy főfoglal­kozású népművelőknek rendezett előadássorozatban színházművé­szetről kellett beszélnem. Az elő­adás utáni kérdésekkel már csak­nem az utána következő előadás idejét is elfogyasztottuk, az udva­ron még mindig széles gyűrűben folyt a faggatásnak is beillő kon­zultáció. Az egyik gépállomási (vagy téesz?) küldött állt előttem. Ők nagyon jól megértették, mondta, Sárospataky István „Táncpestisét”, abban a vezetők felelősségének és demokratizmu­sának kérdését, de sajnos éppen azok a vezetők, akiknek a darab­ból okulniuk kellett volna, azt mondták, hogy ez egy régi, kö­zépkori világ, ma már ez más­képp van, holott mindenki tud­ja, hogy náluk ez ma sincs más­képp. Miért nem írnak az írók wmmHi; n iwtmw ,19 vmVvrv. TiyTum:'' cfiT6K* 11_C»LICVH­­­u ,i M : 1 fi I ■ A havi program az utcán Előadás előtt FARKAS TAMÁS felvételei *»«*­**■.

Next