Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-07-17 / 29. szám
CZIMER JÓZSEF A dramaturg AZ IDŐSZERŰT IDŐTLEN GONDOLATOKBAN ábrázolni, ez minden közíró dolga — és álma. Tudhatom-e a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgjának gondjait úgy megvilágítani, hogy azok általános érdekűvé váljanak? Színházamat úgy ismerik, hogy arcának egyik jellemző vonása a dramaturgiai munka, a magyar darabok és az eredeti külföldi bemutatók. Mikor annak idején azt a feladatot vállaltam, hogy segítem a színház munkájának fellendítését, két összefüggő feltételben fogalmaztam meg magamnak a szükséges tennivalókat: olyan repertoár, amely a kor jelentős gondolatait, problémáit hordozó drámákra épül, és olyan előadások, amelyek ezeket a drámákat korunkat legjobban kifejező színházi eszközökkel viszik színre. Úgy látszik, ezen az úton sikerült is bizonyos eredményeket elérni, jóllehet a fejlődés ebben a pillanatban világszerte nehéz helyzetbe hozza az ilyen alapokra — a drámai és színházi művészet összhangjára — építő színházakat. Az új színházművészetben ugyanis — és éppen a legigényesebbjében — kialakult egy tendencia, amely a színházművészet önállósága jegyében a drámát mellékessé, néha egyenesen fölöslegessé teszi a színházban. Ezek a törekvések nem igyekeznek a színháznak drámaírókat, drámákat szerezni, a színpadi előadás alapjául nemegyszer kollektíve ütnek össze szöveget, amelyet előadásról előadásra változtatnak is, szívesen használnak dráma helyett prózai műveket, amelyeket aztán a színpadon kényük szerint alakíthatnak, ugyanezt teszik klaszszikusokkal is, akiket tetszés szerint átszabnak saját színpadi szükségleteik szerint, gyakran egy-egy szimpla közhellyé zsugorítva gondolataikat, és mégis, nem ritkán szárnyaló, fantáziagazdag, megragadó, vagy éppen meghökkentő előadásokat hoznak ezzel létre. Gyakran láthatni színházi fesztiválokon olyan előadásokat, néha nagyon szuggesztív előadásokat, amelyekben a mozgás, fény, hang, zene pantomimhoz hasonló elemei között a szöveg egész minimális szerepet játszik, néha teljesen eltűnik, vagy öt-hat mondatra korlátozódik. A korszerű drámai gondolat és a korszerű színházi kifejezés közé kezd benyomulni az ellentmondásnak az a kardja, amely egyik Jókai-regényében a szerelmeseket a nászágyon elválasztja. A háború utáni angol színházról megállapították a kritikusai, hogy fejlődik, de sajnos még csak színházi színház, még nem eléggé drámai színház, még nem új drámákra épül. Ma már a drámai színház kezd sajnálkozó kifejezéssé válni, és nemegyszer még irodalmi lapjaink kritikusai is többre tartják azt az előadást, színházat, amely túlteszi magát Hamletnek azon az instrukcióján, amelyet a szöveg tiszteletéről a színészeinek ad. Ez az ellentmondás a dramaturgia egyik gondja. EGY KOR MŰVÉSZETÉT — és társadalmát — nem lehet korszerűtlen eszközökkel fejleszteni. De a művészi eszközök korszerűségét — nem függetlenül természetesen bizonyos társadalmi, történelmi feltételektől — annak a művészetnek belső törvényszerűsége és az azt képviselő művészek egyénisége szabja meg. Ezért nem természetellenes jelenség, hogy gyakran éppen azoknak a művészeknek eszközei bizonyulnak korszerűeknek, akiket közönségük pillanatnyilag legkevésbé ért. Ez minden korban, minden művészetben okoz bizonyos feszültséget, de soha sehol olyan súlyosat, mint a színművészetben. Mert a festő képe, a szobrász szobra, a muzsikus zenéje, a költő verse. Ha értetlenül is, de mint műalkotás megmarad a fiókban, a pincében, a padláson az utókornak, amely igazolhatja a művészt és továbbadhatja a hatását. A színházművészetben ez lehetetlen. A színház nemcsak a jelennek, de a jelenlevő jelennek látszik. Petőfiről, a költőről nincs mit vitatkozni. Hogy mi újat hozott a magyar költészetbe és milyen hatással, azon nincs vita. Petőfit, a színészt, eltávolították a színháztól a kudarcai. De máig is eldönthetetlen, hogy valóban rossz színész volt-e, vagy — mint egyesek állítják — csupán ebben is megelőzte a korát. Színházi művészetünk nehéz kérdése most is az, hogy előbbre kell tartania, mint a közönségének, de nem szakadhat el tőle. Ez a dramaturgia másik gondja. Legutóbb Siklóson egy főfoglalkozású népművelőknek rendezett előadássorozatban színházművészetről kellett beszélnem. Az előadás utáni kérdésekkel már csaknem az utána következő előadás idejét is elfogyasztottuk, az udvaron még mindig széles gyűrűben folyt a faggatásnak is beillő konzultáció. Az egyik gépállomási (vagy téesz?) küldött állt előttem. Ők nagyon jól megértették, mondta, Sárospataky István „Táncpestisét”, abban a vezetők felelősségének és demokratizmusának kérdését, de sajnos éppen azok a vezetők, akiknek a darabból okulniuk kellett volna, azt mondták, hogy ez egy régi, középkori világ, ma már ez másképp van, holott mindenki tudja, hogy náluk ez ma sincs másképp. Miért nem írnak az írók wmmHi; n iwtmw ,19 vmVvrv. TiyTum:'' cfiT6K* 11_C»LICVHu ,i M : 1 fi I ■ A havi program az utcán Előadás előtt FARKAS TAMÁS felvételei *»«***■.