Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)

1980-03-30 / 13. szám

34 . In memóriám k­atiuuuu ének Lehetnénk akár a hatvanas években is. Beatles szól: Bee Gees és Sha­dows. A pódiumon kissé hosszú, de gonddal megfésült hajak alatt hat zenész dübörögteti a hangfalakat. Mondom, lehetnénk akár a régi beat­­klubban is, amely 15 évvel ezelőtt éppen itt volt a Postás Művelődési Központ pincéjében. Csak ezek az enyhén domborodó pocakok ... És a nyakkendők a nyeldeklők alatt... És az ősz hajszálak... És az ősz, barna, fekete, szőke hajszálak­­ hiánya. És ez a tucatnyi apró gye­rek, akik kitágult szemmel, vagy ke­züket sután összecsapva álldogálnak a pódium körül...! Ezek a tünetek kissé megzavarják a képzelet játé­kait. Visszazökkentenek a mába. Hódít a nosztalgia — gondolom. A nosztalgia jó üzlet! — mondja a klubvezető. Vajon kinek van igaza? Mi volt előbb? Az igény az emléke­zésre, vagy a régi időket megidéző filmek, könyvek, lemezek? Ha ezek a lehetőségek a nosztalgiára tíz évvel ezelőtt vagy tíz év múlva kerülnek elénk, vajon ugyanilyen visszhangot váltanak ki? Vagy ez a pillanat, a két évtized fordulóján, különösen jó talaj az elvágyódásra? Tény: Karády után a gombafejek is kibukkantak: a hó alól. A régi beategyüttesek tagjaiból megalakult az Old Boys, siker a Postás klubban, siker az Eötvös klubban és minde­nütt, ahol farsangi bálokon felléptek februárban. Persze van, aki ezt a je­lenséget kacagva utasítja el. — Harminc-negyven éves emberek nosztalgiáznak? — nevet az arcomba egy hosszú hajú lány, akire felsegítem a kabátot a ruhatár előtt és a haját kiemelem a gallér fölé. — A hatvan­éves embereket megértem. De har­mincévesen ellágyulni egy dallam miatt? Nevetséges! A harmincéve­seknek még lenne mit csinálni! A klubest első húsz percében szin­te minden tinédzser elmegy. FEGYELMIK ÁRNYÉKÁBAN Ülünk, állunk akolmelegben. A te­rem közepén félhomály, a két végén — a pódiumnál és a büfénél — némi fény. Néhányan táncolni kezdenek: kidobás, pörgés, összebújás... Mi­lyen anakronisztikus. Jobbra tőlem az építészmérnöknő táncol, férjével összebújva szorosan. Már évek óta nem jártak szórakozni sehova sem. Van egy kislányuk, rá most a nagymama vigyáz. — A nevem? — mondja beszélge­tésünk végén az anya. — A nevem nem érdekes. Ne mondják a kollé­gáim, hogy a gyereket otthon hagy­tam, én meg idejárok. — Nem érdekelt engem az embe­rek véleménye annak idején — ló­­bálja meg sörösüvegét az eszterházi kockás öltönyben álldogáló férfi, mi­kor az egykori viselkedésünket és öl­tözetünket emlegetem. — Csak az volt a fontos, hogy a haverok elfo­gadjanak, és jól érezzük magunkat. Mint most is. Gondolnád rólam, ha a kopasz fejemre nézel, hogy a kö­zépiskolában fegyelmit kaptam a hosszú hajam miatt? Úgy bizony, öregem! Fegyelmit! Most meg tanár vagyok és én adok fegyelmit, ha va­lamelyik kölyök pimasz! Hát nem röhej ?! — De. Röhej — mondom és átbuk­dácsolok a lábak között a pódium közelébe. Talán ott jobban érződik a régi tűz? De minek a tüze? A zenéé? Az ifjúságé? Az önállóságé? A kö­zösségé? AZ EMBER SZEREPEI A fizikus, aki a klubest kezdete óta úgy áll a pódium előtt, mint aki ka­rót nyelt, készségesen követ a csen­desebb előtérbe. — Nagyon kevés időm van a szó­rakozásra — mondja. — Néha tíz-ti­­zenkét órát is a munkahelyemen töl­tök. És akkor még otthonra is marad olvasni való szakirodalom. Szeren­csére nyugodtan dolgozhatok. A gye­rek már nyolcéves, külön szobája van, övé a magnó, a lemezjátszó — el tudja foglalni magát. — Boldoggá tesz a munkád? — A munkám nagyon érdekes. — Anyagilag rendben vagy? — Ki mondhatja ezt el magáról? Hajtok én is, mint a többiek. — Mit jelent neked ez a klubest? — A régi életérzést, néha el kell vegyülni egy boldog tömegben. A boldog tömegben áll az egykori beatklub tagja, egyedül. Felesége otthon szoptat. Kis, bizonytalankodó félmosollyal beszél, mint aki szívesen megváltoztatja a véleményét, ha va­laki erre kéri. — Nekem ez az este az emlékezés­nél többet jelent. Nem a zene, ha­nem az egykori életforma vonz in­kább ide. Az ember szeretne élni egy szabadabb életet, ée nem tud. Te nős vagy? Nohát, akkor te is ismered, hogy az embernek van egy nagyon, bájos, kedves felesége, meg édes gye­rekek .. . De ez néha terhessé válik, ugye? Nem bólintok, s nem intek nemet. Süketítőn szól a két százwattos hangfal. Felkorbácsolja az idegeket, a vért végigzavarja az ereken, de már senkit sem késztet üvöltésre, mint egykor. Legfeljebb dúdolásra. Állok az előtérben, mögöttem két férfi beszélget, fél füllel a kiáramló zenére figyelnek — She loves you ye-ye-ye — kezükben sörösüveg. „... És akkor még ott a bútorrész­let az OTP-nek, havonta 1200, az összesen, a lakásrészlettel együtt 1900 .. . pipampim p-pi-pi... aztán a gyerekek napközije, a telefon, a vil­lany, a fűtés meg az újságok .. . pi­pampim pi-pi-pi... és ide kell szá­molni a jattokat a kocsi javításért, a radiálgumiért, meg mit tudom én!... pipampim pi-pi-pi-pi-pi... ezzel a kettőnk fizetése már majdnem el­ment, és még nem ittunk egy po­hár szódát sem, öregem ... pimpam­­pam-pipam . ..” Ó, ez az ismerős zene!­­ KEZDJÜK ÚJRA? A pódium előtt magányos nők áll­nak. Zenészfeleségek. Egyikről sem mondható el, hogy kitörő örömmel fogadta az együttes megalakítását. Néhol minden próba előtt kitör a csetepaté. Máshol egy próbát meg egy fellépést elvisel az asszony, de többet nem. Az egyik feleség pedig gyereket akar és az a bulizással nem összeegyeztethető. A férjek különbö­ző indokokkal próbálják nyugodtabb vizeken tartani a házasság hajóját. Főleg arra hivatkoznak, hogy a játék majd pénzforrás is lehet. Az asszo­nyok pedig a békesség kedvéért úgy tesznek, mint akik elhiszik. S hogy mi a valóság? — Tízszer abbahagytam már és tízszer újrakezdtem — mondja a gi­táron játszó András, a háromgyer­mekes családapa, aki Líbiában éve­kig győzködte az arab kereskedőket, hogy magyar szövetet vegyenek. — Az együttzenélés örömét nem lehet feladni. A társaim — villamosmér­nökök, tanárok — sikeres emberek a maguk pályáján. Rohanhatnának ők is az üzlet után, csinálhatnák a ma­guk boltjait, Feri az erősítőket, he­tente egyet, Laci a különmunkáit, Attila magánórákat adhatna ... En­nél mind kifizetődőbb lenne. Mégis itt vagyunk a régi klubtagokkal, a régi klubban, mintha mindent újra­kezdenénk . .. Kapok a szón, egy vastag keretes szemüveg mögül kikandikáló nőnek adom tovább. — Újrakezdené az életét, ha le­hetne? — Újra? Isten ments! Talán lak­junk megint albérletben, ahol a szomszéd szobában egy öregasszony haldoklott másfél évig? Köszönöm, egyszer elég volt. Most már van la­kás, van gyerek, a munkahelyem olyan, amilyen .. . Nagyon fáradt va­gyok mostanában, mire hazaérek. De otthon felteszem a Beatles-leme­­zeket, hallgatom, s máris jobb a kedvem. Hallja ezt a számot? Ami­kor ez sláger volt, engem csak nyolc óráig engedtek el a szüleim. UTÓIRAT A régi barátok, a régi zene, a régi klubhangulat! Úgy tűnik, most kicsi­ben, de együtt a nemzedék. Együtt, de kik? A közönség szinte minden tagja diplomás mérnök, közgazdász, tanár. Hol vannak a munkások, az alkalmazottak? Hiszen annak idején együtt mászkáltunk klubról klubra, koncertről koncertre. A Bercsényibe, a Metróba, a Közgazdaságiba, a me­dikusteákra ... Vagy csak a meg­szépítő nosztalgia hiteti el velem a­ nemzedék egykori egységét? Ők már akkor is másféle klubokba, művelő­dési házakba jártak? S most hová? És mire emlékeznek ott? Tíz órakor a zenészek kikapcsol­ják az erősítőket. A klubvezető a bejárati kisasztalon számolja a be­vételt. Sietünk haza. Kint tarkón vág az éles februári szél. Kezdődnek a nyolcvanas évek. nógrádi gábor FARKAS TAMÁS FELVÉTELE

Next