Új Tükör, 1980. január-március (17. évfolyam, 1-13. szám)
1980-03-30 / 13. szám
34 . In memóriám katiuuuu ének Lehetnénk akár a hatvanas években is. Beatles szól: Bee Gees és Shadows. A pódiumon kissé hosszú, de gonddal megfésült hajak alatt hat zenész dübörögteti a hangfalakat. Mondom, lehetnénk akár a régi beatklubban is, amely 15 évvel ezelőtt éppen itt volt a Postás Művelődési Központ pincéjében. Csak ezek az enyhén domborodó pocakok ... És a nyakkendők a nyeldeklők alatt... És az ősz hajszálak... És az ősz, barna, fekete, szőke hajszálak hiánya. És ez a tucatnyi apró gyerek, akik kitágult szemmel, vagy kezüket sután összecsapva álldogálnak a pódium körül...! Ezek a tünetek kissé megzavarják a képzelet játékait. Visszazökkentenek a mába. Hódít a nosztalgia — gondolom. A nosztalgia jó üzlet! — mondja a klubvezető. Vajon kinek van igaza? Mi volt előbb? Az igény az emlékezésre, vagy a régi időket megidéző filmek, könyvek, lemezek? Ha ezek a lehetőségek a nosztalgiára tíz évvel ezelőtt vagy tíz év múlva kerülnek elénk, vajon ugyanilyen visszhangot váltanak ki? Vagy ez a pillanat, a két évtized fordulóján, különösen jó talaj az elvágyódásra? Tény: Karády után a gombafejek is kibukkantak: a hó alól. A régi beategyüttesek tagjaiból megalakult az Old Boys, siker a Postás klubban, siker az Eötvös klubban és mindenütt, ahol farsangi bálokon felléptek februárban. Persze van, aki ezt a jelenséget kacagva utasítja el. — Harminc-negyven éves emberek nosztalgiáznak? — nevet az arcomba egy hosszú hajú lány, akire felsegítem a kabátot a ruhatár előtt és a haját kiemelem a gallér fölé. — A hatvanéves embereket megértem. De harmincévesen ellágyulni egy dallam miatt? Nevetséges! A harmincéveseknek még lenne mit csinálni! A klubest első húsz percében szinte minden tinédzser elmegy. FEGYELMIK ÁRNYÉKÁBAN Ülünk, állunk akolmelegben. A terem közepén félhomály, a két végén — a pódiumnál és a büfénél — némi fény. Néhányan táncolni kezdenek: kidobás, pörgés, összebújás... Milyen anakronisztikus. Jobbra tőlem az építészmérnöknő táncol, férjével összebújva szorosan. Már évek óta nem jártak szórakozni sehova sem. Van egy kislányuk, rá most a nagymama vigyáz. — A nevem? — mondja beszélgetésünk végén az anya. — A nevem nem érdekes. Ne mondják a kollégáim, hogy a gyereket otthon hagytam, én meg idejárok. — Nem érdekelt engem az emberek véleménye annak idején — lóbálja meg sörösüvegét az eszterházi kockás öltönyben álldogáló férfi, mikor az egykori viselkedésünket és öltözetünket emlegetem. — Csak az volt a fontos, hogy a haverok elfogadjanak, és jól érezzük magunkat. Mint most is. Gondolnád rólam, ha a kopasz fejemre nézel, hogy a középiskolában fegyelmit kaptam a hosszú hajam miatt? Úgy bizony, öregem! Fegyelmit! Most meg tanár vagyok és én adok fegyelmit, ha valamelyik kölyök pimasz! Hát nem röhej ?! — De. Röhej — mondom és átbukdácsolok a lábak között a pódium közelébe. Talán ott jobban érződik a régi tűz? De minek a tüze? A zenéé? Az ifjúságé? Az önállóságé? A közösségé? AZ EMBER SZEREPEI A fizikus, aki a klubest kezdete óta úgy áll a pódium előtt, mint aki karót nyelt, készségesen követ a csendesebb előtérbe. — Nagyon kevés időm van a szórakozásra — mondja. — Néha tíz-tizenkét órát is a munkahelyemen töltök. És akkor még otthonra is marad olvasni való szakirodalom. Szerencsére nyugodtan dolgozhatok. A gyerek már nyolcéves, külön szobája van, övé a magnó, a lemezjátszó — el tudja foglalni magát. — Boldoggá tesz a munkád? — A munkám nagyon érdekes. — Anyagilag rendben vagy? — Ki mondhatja ezt el magáról? Hajtok én is, mint a többiek. — Mit jelent neked ez a klubest? — A régi életérzést, néha el kell vegyülni egy boldog tömegben. A boldog tömegben áll az egykori beatklub tagja, egyedül. Felesége otthon szoptat. Kis, bizonytalankodó félmosollyal beszél, mint aki szívesen megváltoztatja a véleményét, ha valaki erre kéri. — Nekem ez az este az emlékezésnél többet jelent. Nem a zene, hanem az egykori életforma vonz inkább ide. Az ember szeretne élni egy szabadabb életet, ée nem tud. Te nős vagy? Nohát, akkor te is ismered, hogy az embernek van egy nagyon, bájos, kedves felesége, meg édes gyerekek .. . De ez néha terhessé válik, ugye? Nem bólintok, s nem intek nemet. Süketítőn szól a két százwattos hangfal. Felkorbácsolja az idegeket, a vért végigzavarja az ereken, de már senkit sem késztet üvöltésre, mint egykor. Legfeljebb dúdolásra. Állok az előtérben, mögöttem két férfi beszélget, fél füllel a kiáramló zenére figyelnek — She loves you ye-ye-ye — kezükben sörösüveg. „... És akkor még ott a bútorrészlet az OTP-nek, havonta 1200, az összesen, a lakásrészlettel együtt 1900 .. . pipampim p-pi-pi... aztán a gyerekek napközije, a telefon, a villany, a fűtés meg az újságok .. . pipampim pi-pi-pi... és ide kell számolni a jattokat a kocsi javításért, a radiálgumiért, meg mit tudom én!... pipampim pi-pi-pi-pi-pi... ezzel a kettőnk fizetése már majdnem elment, és még nem ittunk egy pohár szódát sem, öregem ... pimpampam-pipam . ..” Ó, ez az ismerős zene! KEZDJÜK ÚJRA? A pódium előtt magányos nők állnak. Zenészfeleségek. Egyikről sem mondható el, hogy kitörő örömmel fogadta az együttes megalakítását. Néhol minden próba előtt kitör a csetepaté. Máshol egy próbát meg egy fellépést elvisel az asszony, de többet nem. Az egyik feleség pedig gyereket akar és az a bulizással nem összeegyeztethető. A férjek különböző indokokkal próbálják nyugodtabb vizeken tartani a házasság hajóját. Főleg arra hivatkoznak, hogy a játék majd pénzforrás is lehet. Az asszonyok pedig a békesség kedvéért úgy tesznek, mint akik elhiszik. S hogy mi a valóság? — Tízszer abbahagytam már és tízszer újrakezdtem — mondja a gitáron játszó András, a háromgyermekes családapa, aki Líbiában évekig győzködte az arab kereskedőket, hogy magyar szövetet vegyenek. — Az együttzenélés örömét nem lehet feladni. A társaim — villamosmérnökök, tanárok — sikeres emberek a maguk pályáján. Rohanhatnának ők is az üzlet után, csinálhatnák a maguk boltjait, Feri az erősítőket, hetente egyet, Laci a különmunkáit, Attila magánórákat adhatna ... Ennél mind kifizetődőbb lenne. Mégis itt vagyunk a régi klubtagokkal, a régi klubban, mintha mindent újrakezdenénk . .. Kapok a szón, egy vastag keretes szemüveg mögül kikandikáló nőnek adom tovább. — Újrakezdené az életét, ha lehetne? — Újra? Isten ments! Talán lakjunk megint albérletben, ahol a szomszéd szobában egy öregasszony haldoklott másfél évig? Köszönöm, egyszer elég volt. Most már van lakás, van gyerek, a munkahelyem olyan, amilyen .. . Nagyon fáradt vagyok mostanában, mire hazaérek. De otthon felteszem a Beatles-lemezeket, hallgatom, s máris jobb a kedvem. Hallja ezt a számot? Amikor ez sláger volt, engem csak nyolc óráig engedtek el a szüleim. UTÓIRAT A régi barátok, a régi zene, a régi klubhangulat! Úgy tűnik, most kicsiben, de együtt a nemzedék. Együtt, de kik? A közönség szinte minden tagja diplomás mérnök, közgazdász, tanár. Hol vannak a munkások, az alkalmazottak? Hiszen annak idején együtt mászkáltunk klubról klubra, koncertről koncertre. A Bercsényibe, a Metróba, a Közgazdaságiba, a medikusteákra ... Vagy csak a megszépítő nosztalgia hiteti el velem a nemzedék egykori egységét? Ők már akkor is másféle klubokba, művelődési házakba jártak? S most hová? És mire emlékeznek ott? Tíz órakor a zenészek kikapcsolják az erősítőket. A klubvezető a bejárati kisasztalon számolja a bevételt. Sietünk haza. Kint tarkón vág az éles februári szél. Kezdődnek a nyolcvanas évek. nógrádi gábor FARKAS TAMÁS FELVÉTELE