Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)

1980-11-16 / 46. szám

□ 35 ■ Mostanában már újra edz Wladár Sándor. Ismét második ottho­na a Komjádi Béláról elne­vezett uszoda, ahol renge­tegszer haladt faltól falig. Annyit tempózott a moszk­vai olimpiát megelőző esz­tendőkben, hogy talán mindössze egyetlen karcsa­pás választotta el a csömör­től. Így azután senki sem csodálkozhat, hetekig pihent az aranyérem megszerzése után. A lazítás időszakában is lejárt az uszodába, nézte az ifjabbak fárasztó edzését, és közben ezt mondta: — Én is bírtam ugyanezt. Naponta órákig voltam a vízben. Mindez olyan hihe­tetlen. Ha ma ugyanezt az erőfeszítést kívánnák tőlem, akkor talán kifutnék az uszodából. Kellett tehát a pihenő. Wladár Sándor a jelek sze­rint idegileg érezte magát kimerültnek a nyár végén és az ősz elején. Ellenálló­­erejét próbára tette az ed­zések sorozata. N, hányszor megtörtént, hogy a többiek befejezhették az úszást, azonban Széchy Tamás, a kérlelhetetlen mester tizen­hét esztendős tanítványától gyakran sokkal többet kí­vánt, mint a többiektől. A fiatal szervezet nemegyszer tiltakozott a növekvő meg­terhelés ellen. A szenvedést talán csak a remény enyhí­tette, egyszer világra szóló siker fűződik majd a nevé­hez. A víz világa kegyetlen és vad világ. Mesélik, hogy az ifjonc Weissmüller is drágán fizetett későbbi aranyérmei­ért. Állítólag kezét össze­­szíjazták és bedobták a mo­rajló tengerbe. Amikor ki­vergődött a partra, akkor a változatosság kedvéért a lá­ba mozgását bénították meg. Újra behajították a hullá­mok közé. Kievickék­ vala­hogy később kezét-lábát kötözték össze és úgy lódí­tották be a vízbe. John kín­lódott, itta­ nyelte-köpködte a hideg levet, de újra a fö­­lényre küzdötte magát. Igaz, vagy csak kitalálás, csaknem mindegy. Tanmese. Érzékel­teti, hogy meg kell kínlód­ni az áhított sikerért. Wladár Sándor nem a ten­geren, hanem az egyébként barátságos Komjádi uszodá­ban élt át olyan gyötrelmes pillanatokat, mint ifjú ko­rában a későbbi Tarzan. Széchy Tamás ugyanis nem alkuszik, fikarcnyit sem en­ged. Magatartását nyilvánva­lóan befolyásolta a mont­­reáli olimpia. A négy esz­tendővel ezelőtti ötkarikás játékokról tanítványai aranyérem nélkül tértek haza. Hargitay András és Verrasztó Zoltán nem vál­totta be a hozzá fűzött reményeket. Kritikus hely­zet alakult ki. Válságba ke­rült az úszók mestere. A mi sportéletünkben sokszor csak a végleteket ismerik. Meisl Hugo, az osztrák lab­darúgók legendás kapitánya mondta: — Lakodalmat ülnek vagy temetnek a magyarok. Montreal után beigazoló­dott, rejlik némi igazság a megállapításban. Az 1976-os olimpia sötét hullámai majd­nem elsöpörték Széchy Ta­mást a Komjádi uszoda me­dencéjének széléről. Szeren­csére a mester maradt. Itt azonban időzzünk el egy ki­csit. A hazai úszósportban hagyományosan rossz a szel­lem. Az idősebbek még em­lékeznek rá, hogy valaha mennyire szemben álltak egy­mással a vetélytársak és azok edzői. Csatáztak egy­mással a vízben, sőt azon kívül is. A harchoz befo­lyásos szövetségeseket igye­keznek szerezni. Fölénybe az került, aki kedvezőbb körül­ményeket tudott teremteni versenyzőinek. Így épült új uszoda valahol és keltek tengerentúli útra sportolók. Egyoldalúan állítanánk be a helyzetet, ha megfeledkez­nénk a hajdani helyzet elő­nyeiről. Az élethalálharc fo­kozottabb erőfeszítésére sar­kallta az edzőket és feltüzel­te a versenyzőket is. Gon­doljunk csak arra, amikor Sárosi Imre és Hunyadfy Ist­ván vetélkedett egymással. Manapság ilyen szenvedé­lyesen nem küzdenek egy­mással az uszodákban a mesterek. A vesztes a ma­gyar sport. Kevés az olyan edző, aki magatartásával, ta­pasztalatával, módszerével és eredményeivel tekintélyt tu­dott volna szerezni önmagá­nak. Széchy Tamás átvészel­te a viharokat. Helyzete egyáltalán nem rózsás, mert a korábbi idők előnyei el­tűntek, a hátrányai viszont megmaradtak. Nincs egészséges versengés az edzők között, azonban a légkör az elmúlt eszten­dőkben időnként a régi kel­lemetlenre emlékeztetett. Tíz pesti kávéházban­ cukrászdá­­ban egy év alatt nincs any­­nyi pletyka, mint amennyi egyetlen zuhany alatt száj­ról szájra járt. Fehérebbre akarták fehéríteni a fehéret és sötétebbé óhajtották sö­tétíteni a sötétet. Megjelen­tek a helyezkedők is, akik mindig azok körül alakítot­tak udvart, akikre éppen rámosolygott a szerencse, vagy éppen aláírási joggal és pecséttel rendelkeztek. Bonyolították a helyzetet az íróasztalukat féltő sportveze­tők is, akiket nyugtalanított, hogy Hajós Alfrédnak, Csík Ferencnek, Székely Évának és Novák Évának nincs utód­ja Ilyen légkörben tevékeny­kedett Széchy Tamás és ha akaratereje, elszántsága nem rendhagyó, akkor nem jut el odáig, hogy egyik legtehet­ségesebb tanítványa, Wla­dár Sándor a kétszáz méte­res hátúszás után Moszkvá­ban felállhat a dobogó leg­felső fokára. Az olimpiai bajnok szerencséjére hall­gatott a mesterére. — Hálás vagyok Tamás bácsinak — mondja Wladár Sándor. — Hatesztendős korom óta úszom. Eleinte nem vettem komolyan a dolgot. Sokszor ösztökélt Zoltán, a bátyám is. Három évvel idősebb, mint én. Hosszú ideig ő volt előttem a nagy úszó. Rengeteg taná­csot adott. Figyelmeztetett, hogy az olimpia egészen más, mint a többi verseny. Megbénulsz az izgalomtól, a félelemtől, ezt mondta. Nem is akartam elhinni. Odakint Moszkvában rájöttem, igaza volt. A kétszázas hátúszás döntője előtt úgy éreztem, mintha ólomlábam lenne, és nem tudnék fellépni a rajtkőre. Később ez elmúlt. Startoltam, úsztam és nyer­tem. Mindez elképzelhetet­len lett volna Széchy Ta­más bácsi nélkül. Meglátta bennem a tehetséget. Ő szi­gorú és igaza volt, hogy ren­geteget kívánt tőlem. Na­ponta nyolc órát is úsztam. Akkor néha elviselhetetlen­nek éreztem, ma úgy érzem, megérte. Wladár Sándor győzelmét közvetítette a televízió. Azonban a család viselkedé­se is megérdemli a nyilvá­nosságot. Az olimpiai baj­nok édesapja szabadságot vett ki a kétszáz méteres hátúszás döntőjének napjá­ra. Dolgozni aligha tudott volna. Gyomoridegesség és fejfájás, ezek voltak rossz közérzetének kellemetlen tü­netei. Sándor édesanyját az ájulás fenyegette. Csak ak­kor nyugodott meg, amikor a magyar Himnusz felhang­zott a moszkvai uszodában. A Wladár családban min­denkinek jót tett az olimpiát követő időszak. Szülő és gyerek kijárt a ráckevei Duna-ághoz, ahol kis nyara­lójuk van. Sándor gyakran horgászott és így büszkélke­dik:— Két és fél kilós pon­tyokat fogtam. Kisebb halak számtalanszor kerültek a horgomra. Egyszer hasznát vettem annak is, hogy jól úszom. A szomszéd figyel­meztetett, hogy ellopta va­laki a horgászbotomat és hurcolja magával a Duná­ban. A tolvaj után kiáltot­tam. ..Állj meg! Úszó va­gyok, utolérlek és megtü­­dőztetlek!” Nem használt a szelíd szó. Beugrottam a vízbe. Hamarosan utolértem a hosszú fekete alakot. El­vettem a botot és a tolvaj fejét a víz alá nyomtam. Ezt hívjuk mi, úszók, tüdőz­­tetésnek. Azt hiszem, meg­gondolja majd, hogy még egyszer bármit is eltulajdo­nítson. Vége az olimpia utáni pi­henőnek. Wladár Sándor új­ra faltól falig tempózik, a cél távoli. 1984, Los Ange­les. Még elgondolni is fá­rasztó, hogy mennyit kell addig úszni, összehasonlít­­hatatlanabbul többet, mintha elhatározná, hogy utánozza a halakat, és átúszik az eu­rópai partokról Amerikába. MOLNÁR KÁROLY Verrasztó Zoltán PETROVITS LÁSZLÓ ÉS MANEK ATTILA (MTI) FELVÉTELEI

Next