Új Tükör, 1980. október-december (17. évfolyam, 40-51. szám)
1980-11-16 / 46. szám
□ 35 ■ Mostanában már újra edz Wladár Sándor. Ismét második otthona a Komjádi Béláról elnevezett uszoda, ahol rengetegszer haladt faltól falig. Annyit tempózott a moszkvai olimpiát megelőző esztendőkben, hogy talán mindössze egyetlen karcsapás választotta el a csömörtől. Így azután senki sem csodálkozhat, hetekig pihent az aranyérem megszerzése után. A lazítás időszakában is lejárt az uszodába, nézte az ifjabbak fárasztó edzését, és közben ezt mondta: — Én is bírtam ugyanezt. Naponta órákig voltam a vízben. Mindez olyan hihetetlen. Ha ma ugyanezt az erőfeszítést kívánnák tőlem, akkor talán kifutnék az uszodából. Kellett tehát a pihenő. Wladár Sándor a jelek szerint idegileg érezte magát kimerültnek a nyár végén és az ősz elején. Ellenállóerejét próbára tette az edzések sorozata. N, hányszor megtörtént, hogy a többiek befejezhették az úszást, azonban Széchy Tamás, a kérlelhetetlen mester tizenhét esztendős tanítványától gyakran sokkal többet kívánt, mint a többiektől. A fiatal szervezet nemegyszer tiltakozott a növekvő megterhelés ellen. A szenvedést talán csak a remény enyhítette, egyszer világra szóló siker fűződik majd a nevéhez. A víz világa kegyetlen és vad világ. Mesélik, hogy az ifjonc Weissmüller is drágán fizetett későbbi aranyérmeiért. Állítólag kezét összeszíjazták és bedobták a morajló tengerbe. Amikor kivergődött a partra, akkor a változatosság kedvéért a lába mozgását bénították meg. Újra behajították a hullámok közé. Kievickék valahogy később kezét-lábát kötözték össze és úgy lódították be a vízbe. John kínlódott, itta nyelte-köpködte a hideg levet, de újra a fölényre küzdötte magát. Igaz, vagy csak kitalálás, csaknem mindegy. Tanmese. Érzékelteti, hogy meg kell kínlódni az áhított sikerért. Wladár Sándor nem a tengeren, hanem az egyébként barátságos Komjádi uszodában élt át olyan gyötrelmes pillanatokat, mint ifjú korában a későbbi Tarzan. Széchy Tamás ugyanis nem alkuszik, fikarcnyit sem enged. Magatartását nyilvánvalóan befolyásolta a montreáli olimpia. A négy esztendővel ezelőtti ötkarikás játékokról tanítványai aranyérem nélkül tértek haza. Hargitay András és Verrasztó Zoltán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kritikus helyzet alakult ki. Válságba került az úszók mestere. A mi sportéletünkben sokszor csak a végleteket ismerik. Meisl Hugo, az osztrák labdarúgók legendás kapitánya mondta: — Lakodalmat ülnek vagy temetnek a magyarok. Montreal után beigazolódott, rejlik némi igazság a megállapításban. Az 1976-os olimpia sötét hullámai majdnem elsöpörték Széchy Tamást a Komjádi uszoda medencéjének széléről. Szerencsére a mester maradt. Itt azonban időzzünk el egy kicsit. A hazai úszósportban hagyományosan rossz a szellem. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy valaha mennyire szemben álltak egymással a vetélytársak és azok edzői. Csatáztak egymással a vízben, sőt azon kívül is. A harchoz befolyásos szövetségeseket igyekeznek szerezni. Fölénybe az került, aki kedvezőbb körülményeket tudott teremteni versenyzőinek. Így épült új uszoda valahol és keltek tengerentúli útra sportolók. Egyoldalúan állítanánk be a helyzetet, ha megfeledkeznénk a hajdani helyzet előnyeiről. Az élethalálharc fokozottabb erőfeszítésére sarkallta az edzőket és feltüzelte a versenyzőket is. Gondoljunk csak arra, amikor Sárosi Imre és Hunyadfy István vetélkedett egymással. Manapság ilyen szenvedélyesen nem küzdenek egymással az uszodákban a mesterek. A vesztes a magyar sport. Kevés az olyan edző, aki magatartásával, tapasztalatával, módszerével és eredményeivel tekintélyt tudott volna szerezni önmagának. Széchy Tamás átvészelte a viharokat. Helyzete egyáltalán nem rózsás, mert a korábbi idők előnyei eltűntek, a hátrányai viszont megmaradtak. Nincs egészséges versengés az edzők között, azonban a légkör az elmúlt esztendőkben időnként a régi kellemetlenre emlékeztetett. Tíz pesti kávéházban cukrászdában egy év alatt nincs anynyi pletyka, mint amennyi egyetlen zuhany alatt szájról szájra járt. Fehérebbre akarták fehéríteni a fehéret és sötétebbé óhajtották sötétíteni a sötétet. Megjelentek a helyezkedők is, akik mindig azok körül alakítottak udvart, akikre éppen rámosolygott a szerencse, vagy éppen aláírási joggal és pecséttel rendelkeztek. Bonyolították a helyzetet az íróasztalukat féltő sportvezetők is, akiket nyugtalanított, hogy Hajós Alfrédnak, Csík Ferencnek, Székely Évának és Novák Évának nincs utódja Ilyen légkörben tevékenykedett Széchy Tamás és ha akaratereje, elszántsága nem rendhagyó, akkor nem jut el odáig, hogy egyik legtehetségesebb tanítványa, Wladár Sándor a kétszáz méteres hátúszás után Moszkvában felállhat a dobogó legfelső fokára. Az olimpiai bajnok szerencséjére hallgatott a mesterére. — Hálás vagyok Tamás bácsinak — mondja Wladár Sándor. — Hatesztendős korom óta úszom. Eleinte nem vettem komolyan a dolgot. Sokszor ösztökélt Zoltán, a bátyám is. Három évvel idősebb, mint én. Hosszú ideig ő volt előttem a nagy úszó. Rengeteg tanácsot adott. Figyelmeztetett, hogy az olimpia egészen más, mint a többi verseny. Megbénulsz az izgalomtól, a félelemtől, ezt mondta. Nem is akartam elhinni. Odakint Moszkvában rájöttem, igaza volt. A kétszázas hátúszás döntője előtt úgy éreztem, mintha ólomlábam lenne, és nem tudnék fellépni a rajtkőre. Később ez elmúlt. Startoltam, úsztam és nyertem. Mindez elképzelhetetlen lett volna Széchy Tamás bácsi nélkül. Meglátta bennem a tehetséget. Ő szigorú és igaza volt, hogy rengeteget kívánt tőlem. Naponta nyolc órát is úsztam. Akkor néha elviselhetetlennek éreztem, ma úgy érzem, megérte. Wladár Sándor győzelmét közvetítette a televízió. Azonban a család viselkedése is megérdemli a nyilvánosságot. Az olimpiai bajnok édesapja szabadságot vett ki a kétszáz méteres hátúszás döntőjének napjára. Dolgozni aligha tudott volna. Gyomoridegesség és fejfájás, ezek voltak rossz közérzetének kellemetlen tünetei. Sándor édesanyját az ájulás fenyegette. Csak akkor nyugodott meg, amikor a magyar Himnusz felhangzott a moszkvai uszodában. A Wladár családban mindenkinek jót tett az olimpiát követő időszak. Szülő és gyerek kijárt a ráckevei Duna-ághoz, ahol kis nyaralójuk van. Sándor gyakran horgászott és így büszkélkedik:— Két és fél kilós pontyokat fogtam. Kisebb halak számtalanszor kerültek a horgomra. Egyszer hasznát vettem annak is, hogy jól úszom. A szomszéd figyelmeztetett, hogy ellopta valaki a horgászbotomat és hurcolja magával a Dunában. A tolvaj után kiáltottam. ..Állj meg! Úszó vagyok, utolérlek és megtüdőztetlek!” Nem használt a szelíd szó. Beugrottam a vízbe. Hamarosan utolértem a hosszú fekete alakot. Elvettem a botot és a tolvaj fejét a víz alá nyomtam. Ezt hívjuk mi, úszók, tüdőztetésnek. Azt hiszem, meggondolja majd, hogy még egyszer bármit is eltulajdonítson. Vége az olimpia utáni pihenőnek. Wladár Sándor újra faltól falig tempózik, a cél távoli. 1984, Los Angeles. Még elgondolni is fárasztó, hogy mennyit kell addig úszni, összehasonlíthatatlanabbul többet, mintha elhatározná, hogy utánozza a halakat, és átúszik az európai partokról Amerikába. MOLNÁR KÁROLY Verrasztó Zoltán PETROVITS LÁSZLÓ ÉS MANEK ATTILA (MTI) FELVÉTELEI