Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
1981-04-26 / 17. szám
Tavaly, június hetedikén borús, csillagtalan, holdtalan éjszaka ereszkedett a tájra. Némán feküdt Csonkahegyhát s körülötte az egész Göcsej lefüggönyözött, beredőnyözött ablakok mögött; a gyerekek vakációt álmodtak, a tanácselnök a másnapi választást, és félig kijózanodtak már az esti részegek. Két óra tájban rázta meg a falut a morajos, tompa zuhanás. Kiszaladt rá, aki csak élt és mozgott: — Jézusom! Leroskadt a tető! A Gyenese-házé. — Régi volt már, betelt a sorsa — vélekedtek józanul a fiatalabbak, azzal visszafeküdtek, s aludtak békén hajnalig. Ám az öregek egy darabig még ott toporogtak a törött cserepek között, viharlámpák fényénél, a szállongó porban. Nézték a két Gyenesét, a két elszáradt, magtalan testvért, amint összefogózva, mozdulatlanul álltak házuk fedelének romjai előtt. Egy csipet szánalommal nézték őket, régi nagy haragokkal, bizsergő kárörömmel, elgondolkodva. És nem firtatta senki, mi lesz velük ezután. Kiforgattak mindenből Ülünk, fuldoklunk a füstben. Tiszteletemre gyújtotta be az ócska, rossz sparheltet Gyenese Mária: a falak dohot izzadnak, itt sosincs elég meleg. Kolbászos rántottét is sütött volna, ha hagyom, de ahogy körülnéztem, üres gyomrom rémülten rándult össze. Köszönöm, ettem már! Szürkésfekete a repedezett fal, a kinyithatatlan ablakkeret, a csupasz ágynemű, a rokkant szekrény, a lábosok az asztal alatt. Szürke a két öreg tetőtől talpig. Az arcuk, a ruhájuk, Mária fejkendője, József kalapja, csak a kék szemük világít alóla. Máriáé tágra nyitva, riadtan, bávatagon, Józsefé szúrósan, gyanakvón, keményen. — Megmondta a doktor — mondja József, és összeszűkült szemét az enyémbe akasztja —, megmondta, hogy Magyarországon ilyen még nem történt meg. Köhögés fogja el, mélyről fölszakadó, csak úgy rángatja a gyufaszál vénembert. — Kiforgattak mindenből, a földből, a házból, most a faluból is kilöknének. De azt nem érik meg, hogy mi kimozdulunk. Inkább itt halunk meg, de nem mozdulunk! — Mária bólogat, és motyogja utána: — Nem mozdulunk. — Azt beszélik a környéken, hogy maguk a télen majdnem megfagytak. Hogy kis híján éhen haltak. Igaz ez? — Jöjjön! — tápászkodik József, és belém kapaszkodva húz kifelé. Át a ház üres szobáin, amiket csak a szertesurranó macskák laknak, telipöttyözve piszkokkal a deszkapadlót. Át a kerítetlen kerten, az utcán, át a túloldalra, egy nagy halom, szanaszét heverő tégla mellé. — Tessék! — cövekel le. — A házunk. — Összedőlt? — össze a fenét! — hördül. — Tavaly júniusban leszakadt a tető, de vissza lehetett volna építeni. Hanem a tanács jobbnak látta lerombolni egészen. Kell nekik biztosan a hely, a tégla! Minket előbb átzsuppoltak Németfaluba, a régi tanítólakásba, leszórták a bútorunkat, azt mondták, ezentúl ott kell laknunk. De viszszaszöktünk még aznap este. — Mikor történt ez? — kérdem, s hirtelen fázni kezdek. — Az őszön — rajong Mária. — Bevettük magunkat a pajtába, a széna közé, ott bújtunk, amíg bírtunk. Aztán, hogy belépett ahó, ide húzódtunk át, a favágítóba. Nézem a fabódét. Kétszer két méter, ha lehet, közepén favágó tőke, körül balta, fejsze, rossz zsák, üveg, doboz, egy törött kerti pad, sparhelt. Mária a padon feküdt, József földre szórt szalmán vackolt magának. Ha fáztak, ráborultak a füstölgő sparheltra, néha éjjeleket töltöttek el így, egy hónapon át, január közepéig. Olykor benézett egy-egy szomszéd. A védőnő. Rokonok. Győzködték őket, könyörögtek, fenyegetőztek , nem maradhatnak így tovább. A két öreg konokul rázta a fejét: — Nem mozdulunk! Építsék föl a házat! Apánk portáját. Január közepén hazajött Csiszár doktor, a körzeti orvos, aki ősz óta a zalaegerszegi kórházban betegeskedett. Megvizsgálta a Gyenese testvérek fagytól hólyagos, dagadt lábát, József zörgő tüdejét, és hívta a mentőket. De a mentők sem bírtak velük. Csiszár doktor akkor a rendőröktől kért segítséget. Három nap múlva a mentős a rendőrautó már ott találta őket, ahol ma én is, egy rokon lakatlan, bontásra váró házában. — Ebédet főztünk épp, mikor ránk törtek — recsegi József. — Megfogták kezünk-lábunk, és vittek. Zalaegerszegre. Kórházba. Elmeosztályra, vizsgálgatni. Hogy bolonddá nyilvánítsanak, öregotthonba csukjanak, és elvegyenek mindent, mindent, amit még lehet. — Mindent, amit lehet — visszhangozza gyűlölködve Mária. Ha elég makacs későre jár, a tanács zárva, holnapig várnom kell a válaszokra. Járom a falut, téblábolok, találomra benyitok egy udvarba. Két idősebb asszony trécsel egy barackfa alatt, hátrébb püffedt arcú, sebhelyes férfi birkákat taszigál az ólba: — Ne, Zsuzsi, Hugi, az anyátok! — Már megint a Gyeneséék! — hagyja aztán sorsára Zsuzsit. R. SZÉKELY JULIANNA A GÖCSEJI CSÁSZÁR UNOKÁI Inkább itt halunk meg, de nem mozdulunk SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELEI Mariska nem tette ki a lábát a házból .