Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)
1981-05-24 / 21. szám
34 □ Ez elgondolkoztató Még akkor történt, amikor létezett az aranynak nevezett magyar csapat. Puskás és társai váratlanul csak üggyel-bajjal tudták kétvállra fektetni a svájci válogatottat. A Zürichben megjelenő Sport című lap így írt: — A magyarok is vízzel főznek. Mostanában egész földrészünk labdarúgására érvényes a megállapítás : Európa vízzel főz. Ezt jelzi az is, hogy a brazilok elkápráztatták Londont és nyerni tudtak, ha csak egyetlen góllal is, az angolok ellen. Amit Dél-Amerika labdarúgói művelnek a pályán, az változatosabb, érdekesebb és látványosabb, mint az európaiak gyötrelmes erőfeszítései. A brazilok tudnak valamit. Mesterien érvényesítik az egyéniségek kiválóságát az összjáték rideg követelményeivel. Pelé fénykorában is ennek a képességüknek köszönhették diadalmaikat, ez a ragyogó tudású labdarúgó egyszer éppen az angolok ellen mutatta meg, hogy kell egyedül szétzilálni az ellenfél védelmét. Azt tette, amit csak az igazán nagy játékos tehet. Eddig a pillanatig Pelé, az egyéniség érvényesült a pályán. Akkor következett a fordulat. Mindenki azt hitte, hogy a brazil csodacsatár besétál a labdával az angol kapuba. Nem ez történt, Pelé odagurított egyik társához. Minden játékos ilyen helyzetről álmodozik, akár a Copacabana forró homokján, akár Torino vagy Kőbánya földjén kezdi a játékot. A Pelétől kapott labdát egyszerűen már nem is lehetett nem bejuttatni a hálóba. Amint erre sokan élénken emlékeznek, Brazília ezzel a góllal győzte le Angliát a mexikói világbajnokságon. Brazília büszkesége pontosan ki tudta számítani, vagy talán ösztönei súgták neki, melyik az a pillanat, amikor egyéniségként viselkedhet a pályán, melyik az, amikor már ő is csak egy ember a csapatban. Nem kell azonban az Atlanti-óceán túlsó partjára mennünk, ha hozzá hasonló játékosokat akarunk keresni a futball múltjában. Kocsis Sándor is hasonló érzékkel rendelkezett. Még pályafutása elején mondta egy válogatott edzőmérkőzés szünetében : — Minden labdát odaadok Deáknak. Neki kell gólokat lőnie. Minden meccsen azonban egy labdát én játszom meg. Egy gólt nekem is kell rúgnom! Manapság Európában nagyon ritka az igazi egyéniség és ugyanilyen kevés az igazi csapat is. Éppen ezért a színvonalat és a képzelőerőt nélkülözik a mostani mérkőzések. Ez bizonyosodott be a budapesti magyar—román találkozón is. Csupán áldozatkészségükért és küzdeni tudásukért dicsérhetők a játékosok. A magyar labdarúgás egy változatlanul eléggé borús. Olyan, mint az idei tavasz. Kevesebb a napfény, mint amennyit az évszaktól elvárhatnánk. Aki egész télen didergett, az érthetően örül a legparányibb melegnek is. Ha a hazai labdarúgás korábbi zord időszakára gondolunk, akkor hálásak lehetünk a néhány felhevítő pillanatnak, jelenetnek is. Volt egy gól, Fazekas jóvoltából. Néhány rögtönzést és váratlan húzást is láttunk. Ami elismerést érdemel, azt is ismétlésnek tekinthetjük a régi idők focijából. Valaha Cseh II., Sáros György, Zsengellér, Szusza, Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Sándor, Albert tudta az adott helyzetben a negyedik megoldást, holott az ellenfél csak háromra számított és készült fel. Ebben rejlett a magyar futball ereje. Ma is akadnak olyan hazai játékosok, akik képesek ilyesmire. Valami azonban megakadályozza őket, hogy a döntő pillanatban ezt meg is tegyék. Nem elég jók az idegek vagy nincs meg hozzá a kellő erő? Tanulmány témája vagy alapos, vizsgálódás tárgya lehet. Ha valamire alapozhat a magyar labdarúgás, akkor ez elsősorban az egykori, immár legendás nagyok játéka lehet, ehhez elengedhetetlen az erő és a gyorsaság, amint ezt minden labdaszedő gyerek tudja. Nyilasi, Fazekas vagy Kiss folytathatja a hagyományokat, de egyéniségük igazán nem bontakozott ki, a többi ígéretes tehetségről most ne is essék szó. Valami hiba lehet. Mi az oka annak, hogy hosszú ideje egyetlen magyar labdarúgóból sem lesz világsztár? Senki sem nő fel a legfelső vonalig? Miért nem válik a tehetség nagy egyéniséggé? Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy három-négy magyar labdarúgó világhírnevet szerezhetne, ha ehhez a tehetségen kívül sok minden más nem kellene, amivel mi nem rendelkezünk. Mi a hajtóerő, amely Fazekast, Bálintot és Müllert ismét a válogatott szintig emeli? Száz szónak is egy a vége. Nálunk nem bontakoznak ki a biztatóan induló tehetségekből az igazi egyéniségek és talán éppen ezért csapat sincs. Győztünk a románok ellen de gyötrelmes volt nézni, hogyan kínlódnak a magyar játékosok. Úgy viselkedtek, mint egy szétvert hadsereg, amely nem vállalja a szemtől szemben küzdelmet az ellenséggel, hanem csak partizánként, maroknyi csoportfoszlányokban harcol. Elképesztő helyzet alakult ki a Népstadionban. A hazaiak egygólos vezetés birtokában sem tudtak megállni a lábukon, önbizalom, elképzelés és haditerv nélkül özönlöttek vissza a magyarok a saját térfelükre. Szerencsére a románok is „vízzel főznek”. Rohamoztak a vendégek, azonban nem rendelkeztek olyan gólszerzővel, aki tudja, hogy a labdát nem belőni, hanem bejuttatni kell a hálóba, örülünk a keserves győzelemnek. A közönség boldogan könyvelte el az árva gólt. Ez most jó is. Ősszel talán majd kiderül, hogy kettő jobb lett volna. A bejutás a spanyolországi világbajnokság huszonnégyes mezőnyébe akár egyetlen gólon is múlhat A hajdani magyar aranycsapat vízzel főzött. Legalábbis, a tekintélyes zürichi Sport című lap megállapítása szerint. Mivel főz akkor a mai? Új korszaknak kell következnie a földrész futballjában. Holtpont következett be. Európa labdarúgása szinte kiált az új egyéniségek, a friss, nagy kapitányok és játékrendszerek után. Változásnak kell történnie. A futball legyen újra szép, szellemes és szórakoztató, ne pedig kínkeserves, küzdelmes és lélektelen test test elleni csetepaté. Legyen MOLNÁR KÁROLY