Új Tükör, 1981. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)

1981-10-25 / 43. szám

a SVÁJCIAK KESERŰ CSOKOLÁDÉ» Sokan féltek, hogy felébrednek. Álomhoz hasonlított a magyar— svájci labdarúgó-mérkőzés. Győ­zött a piros-fehér-zöld színeket képviselő csapat és tetszetősen is játszott. Frisseség, ötlet, lendület, szív és lélek, ez jellemezte Mészöly Kálmán együttesét. Hullottak a gó­lok, időnként olyan volt a fölény, akárcsak valamelyik edzőmérkő­zésen, örültünk volna a minimális győ­zelemnek is. Huszonnégy órával a mérkőzés előtt, főleg a svájciak bukaresti diadalának nyomasztó hatására megelégszünk szerény, egygólos magyar győzelemmel is. Minden előző várakozást felülmúlt ez a kora őszi kilencven perc a Népstadionban. Nem fordult elő olyasmi, mint korábban annyiszor, hogy a labda birtoklása csak fejtörést okozott a magyar játékosoknak, mert elkép­zelés híján egyszerűen nem tud­ták, mit kezdjenek vele. A sváj­ciakról a szakemberek úgy tudják, hogy több begyakorolt támadás­szövéssel közelítik meg az ellenfél kapuját. Paul Wolfisberg játéko­sai kitűnően értik a mai nyugat-európai futball valamennyi fifi­­káját. Tudják, hogy mikor mutat­kozik egy kis rés az ellenfél védel­mi alakzatán, mikor lehet akár egyetlen emberrel is gólveszélyt kialakítani. Ismerik azt is, hogy hol a határ az igazi és a látszólag kíméletlen játék között. A játék­vezető szemvillanását is figyelik, gyorsan megállapítják, hogy mit enged meg számukra. A két Hermann, Zappa, Botte­­ron és a többiek igyekeztek meg­állapítani, hogy hol van a török Talub Tokat tűrésének vége, mennyit engedhetnek meg maguk­nak. A mai futballban különösen tág lehetőség van a testi erő ki­használására. Aki nem próbálta ki a gyakorlatban, nem is sejtheti, milyen az, amikor az óriás Zappa egy autó kezdősebességével neki­ütközik egy nála fejjel alacso­nyabb és tíz kilóval könnyebb testsúlyú ellenfelének. Ilyenkor reped-kékül a bőr, a zúzódások nyomai napok múlva is érződnek-mutatkoznak. Szerencsé­re a magyarok nem gondoltak az ütközés, az esés és az esetleges zú­zódások várható fájdalmára és Bo­­tondként szembeszálltak a svájci óriással. A vendégek csak a küz­dőképességükért, tapasztalt harc­modorukért dicsérhetők. Csalódást okoztak. Ezt egyébként nem bán­juk, mert egyetlen magyar néző­nek sem hiányzott Susser, Botte­­ron vagy Lüthi gólja. A svájcia­kat­ mintha idegileg kifárasztotta volna a bukaresti győzelem érzel­mi vihara. Kevesen gondolnak ar­ra, hogy a sportolót az öröm ép­pen úgy kimerítheti, mint a bánat, önmagában talán ez még nem tette volna ólomlábúvá az óra­gyártás és a tej csokoládé országá­nak labdarúgóit. A svájciak, mint­ha magas lovon ülve érkeztek vol­na a Népstadion gyepére. Elkép­zelhető, hogy nem sok jót olvas­­tak-hallottak a magyarokról, és azt képzelték, legalább az egyik pontot biztosan megszerzik ma­gyar pályán és akkor már senki sem állíthatja meg őket Spanyol­­országig, feltéve, ha a svájci Alpok lábánál éppen úgy legyőzték volna a románokat, mint ahogyan ezt Bukarestben megtették. Paul Wolfisberg kapitány remé­nyei azonban elszálltak, mint az őszi falevelek. Még sok minden történhet az európai csapatok ne­gyedik csoportjában, csak az nem valószínű, hogy Svájc megszerzi az első vagy második helyet. A ma­gyar csapat még nem érezheti ma­gát páholyban, még Norvégiával és Angliával kell csatáznia. A je­lenlegi nyolc pontja és főleg a tet­szetős, lendületes játék a svájciak ellen, megadhatja a kellő önbizal­mat a selejtező mérkőzések két utolsó menetéhez. A legutóbbi győ­zelmi ünnep után tehát ismét szürke hétköznapok következnek a hazai labdarúgásban. A szürke napokon dől el, hogy a káprázatos Nyilasi Tibor, az ördöngös Faze­kas László, a fáradhatatlan Sallai Sándor, a bravúros Mészáros Fe­renc és a többiek nemcsak kilenc­ven percre, hanem sorozatosan is meg tudják örvendeztetni a ma­gyar közönséget. Laptársaink jóvoltából már is­merjük, hogy miként ír a három­nullás magyar győzelemről a sváj­ci Journal de Geneve, a Le Suisse, az angol Daily Mirror, a Daily Mail, a Guardian, az olasz Corriere dello Sport és a román Sportul. Érdemes azonban beleolvasni a Hajdú-bihari Naplóba is, hogyan ír ez a lap Sallai Sándorról, a deb­receniek büszkeségéről: „... A mérkőzés igazi szenzáció­ja pedig a debreceni Sallai játéka volt. Azt már sokan tudták az ap­ró termetű középpályásról, hogy taktikai feladatok megvalósítására kiválóan alkalmas. Éppen ezért az, ahogyan a román csillagot, Iorda­­nescut «hidegre tette»­, közel sem volt akkora meglepetés, mint az a játék, amit szerdán este produkált. Ezúttal ugyanis a megszerzett lab­dákat talán kivétel nélkül nagy­szerűen megjátszotta. Szellemes megoldásait a végén nagyon «ak­tív» közönség tomboló lelkesedés­sel fogadta.” Valaha Markos, Vincze és Teleki tette híressé a Bocskait, a debre­ceni labdarúgást, elképzelhető, hogy Sallai Sándor az ő nyomdo­kaiba lép. molnár Károly Paul Wolfisberg BENKŐ IMRE, NÉMETH FERENC ÉS PETROVITS LÁSZLÓ (MTI) FELVÉTELEI René Rolleron korábban rengeteg nyugatnémet márkát érő lábai a Népstadionban szerencsére elég ritkán találkoztak a labdával

Next