Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-08 / 10. szám
Történelmi mutatvány A FORGATÓKÖNYV VESZPRÉMBEN N agy attrakció, szédítő produkció, amelynél a Mester mint cilinderből a nyulat, úgy varázsolja ellenséggé a barátot, meg nem történtté a valót, és kézzelfogható valósággá a meg nem történteket. Bűvészmutatvány, ahol — a látszat ellenére — mindenki tudja, hogy a nagy illuzionista csal, csak nem akar, vagy nem mer szólni, mert — ördögi csapda — az igazság kimondásával saját, eddigi életét hazudtolná meg ... Örkény István tragédiája, a Forgatókönyv abban a cirkuszban játszódik, amelyet történelemnek neveznek. Az idősíkokat — előzményeket és következményeket — egymásra vetítve ad választ a koncepciós perek legfájdalmasabb kérdésére: az áldozatok áldozattá válásának folyamatára, önmagukra zúdított, az ügyészt túllicitáló vádjaikra. Paál István rendezése rendkívül puritán, lényegretörő. A porond frivol látványkontrasztja nála háttérbe szorul — talán ezért érezhető az első néhány perc vontatottnak —, a „bűvészmutatvány” intellektuális építményét azonban rendkívül pontosan építi fel. Finom eszközökkel érzékeltetve, hogy minden, ami történik, valami olyasmit szolgál, ami eleve elrendeltetett. Stella, például, a Mester segítőtársa — Koszta Gabriella játssza — már a kezdet kezdetén, amikor Barabás Ádámot még nemzeti hősként ünnepük, kötögetni kezd szabad perceiben , s az árulóként elítélt Barabás szemét végül az általa kötött piros kendővel kötik be. Az előadás — színészi szempontból — Vallai Péter vállain nyugszik. Hatalmas ívet kell végigjárnia a befejező, hatalmas monológig, az önmaga ellen elmondott vádbeszédig, amelyben Barabásként ki-kizökkenve a Mester által reá osztott szerepből, hitelesítenie kell azt is, hogy miért vállalja meggyőződéssel öngyilkos hazugságait. Alakításától függ az előadás minősége — ezt a terhet is el tudja vinni. Kőmíves Sándor — a Mester — kevésbé démonikus, mint kellene; mindezt — az előadás egészének megfelelően — intellektuális fölénnyel pótolja. Spányik Éva önmagával meghasonlott özvegy Barabásnéja és Dobos Ildikó, a fia igazában szentül hívő proletáranyája, ugyanannak a fájdalomnak, emberi drámának két, egymást erősítő, egymást igazoló felmutatása. Töreky Zsuzsa, Sashalmi József, Benedek Gyula és Almási Albert alakítása híven szolgálta a rendezői elképzeléseket. Árvai György puritán díszlete jól alkalmazkodott a színpad adottságaihoz. CSIK ISTVÁN Pécsi Ildikó Az év első két hónapjában két premierje volt. Januárban mutatta be önálló sanzonestjét — premier az is, semmivel sem kevésbé komoly vagy kevésbé izgalmas, mint egy színházi bemutató. Sőt, talán még izgalmasabb a színész számára, még jobban drukkol, még magasabbra szökik fel a lámpaláza, hiszen egyedül (igaz, egy remekül működő kis zenekar kíséretében) kell majdnem egy teljes színdarabnyi ideig a pódiumon állnia, partnerek nélkül muszáj meghódítania a közönséget. Csudajó vicc az egész — ez a címe Pécsi Ildikó új önálló estjének, legalább másfél órát végigénekel benne, javarészt szovjet sanzonokat, hadd mondjam meg: jobbnál jobbakat. És az már csakugyan „csudajó vicc” vagy inkább imponáló teljesítmény, mert újabb adalék a művésznő sokoldalúságáról: a dalok szövegének java részét ő maga fordította-írta. Csupa hangulat és finomság, líra és humor ez az összeállítás, minden egyes dalban valamilyen mini színdarabot játszik-énekel el Pécsi Ildikó. Mindegyikkel mond valamit életünkről, életéről, érzelmeinkről, érzelmeiről, gondolatainkról, gondolatairól. A másik premierje februárban zajlott le, ez már csapatban, a Népszínház együttesében, amelynek társulatában, ha jól emlékszem, immár harmadik évadát tölti. A Koldusopera Kocsma Jennyjét adja itt, fantasztikus dinamikával, csodálatos átalakulási készséggel. Bizonyítva, hogy a csupa rációnak, mereven szikárnak, elidegenítési apostolnak tartott Brechtet is lehet érzelmek gazdag áradatával, elidegenítés helyett beleérzéssel játszani. Kocsma Jennyhez különben régi érzelmi kapcsolat fűzi: éppen csak kezdő volt, talán még csak végzős főiskolás, amikor a megbetegedett Sennyei Vera helyett rá osztották. Kocsma Jenny szerepét az akkori Petőfi Színházban. A közönség, a szakma és a kritika akkor is felfigyelt rá — nem vitás, fel fog figyelni rá most is. Ezúttal persze már más látószögből, egy érett színésznő kiteljesedett művészi pályafutásának fényében nézve s látva őt. BARABÁS TAMÁS Vallai Péter ILOVSZKY BÉLA (MTI) FELVÉTELE 28 □ „Burleszk a halál előszobájában” VÉSZI ENDRE KESERŰ KOMÉDIÁJA A NEMZETI SZÍNHÁZBAN Tizenharmadikán, pénteken — bizonnyal baljósnak tartott napon — mutatta be a Nemzeti Színház Vészi Endre új drámáját, a Le az öregekkel-t. A vastapsot, a kitűnő együttes ünneplését hallgatva arra gondoltam, hogy már csak tizenhárom év van hátra az ezredfordulóig, s hogy a vasfüggöny elé szólított szerző, e karcsú és törékeny költő, a magyar ezredvég egyik legmarkánsabb íróegyénisége, akinek sokszínű életművében a jövő évezred filosza napjaink számos emberi és társadalmi konfliktusát, s nemzeti sorsproblémáinak egész sorát fellelheti majd. Ő maga 1975-ben — összegyűjtött novelláit kommentálva — így vall erről: „Drámai konfliktusokban látom az életet, írói izgatottságom tárgya a jelenvaló jelen. S ezen belül különösen amegszomorítottak’, az alulmaradottak sorsa érdekel; az a fajta Justizmord, az igazságnak olyan sajátos sérelme, amelyet csupán a törvény betűivel nem lehet jóvátenni. Aminek orvoslására csak egy humánus közösségi szellem képes.” Vészi új drámája az öregségről szól: a mai öregek helyzetéről, magányukról és kiszolgáltatottságukról, idősek és fiatalok viszonyáról. Egy pályakezdő filmrendező és asszisztensnője, társszerzője — mellesleg szerelme is — egy fiatal lány, filmet forgatnak a vidéki barokk kastély falai között üzemelő szociális otthonban. Afféle cinéma véritét, melynek „nincs előre megírt forgatókönyve”. Mindenki a saját szövegét mondja. Semmi kitaláció, előre beállítás, s főként semmi érzelmi ellágyulás, meghatódás. A filmmese így is kialakul. Van ugyanis az otthon lakói között egy fura nászutas pár, a férfi nyolcvanéves, házasságszédelgésben megőszült nőcsábász, a nő, az „ezüstmami”, nyolcvanhárom, még mindig szép és temperamentumos, az a típus, akit a kalandorok nem kímélnek. Az ő groteszk lőve storyjuk körül zajlik az otthon amúgy állóvízélete. Az a bizonyos vegetatív létezés, melynek szívszorító sivárságát nem enyhítheti a rutinná vált szociális gondoskodás legjobb szándékú igyekezete sem. A leépülő életek kietlenségének oka a teljes céltalanság. Korábbi életformájuk, egykori otthonuk feladásával életük értelmét is elvesztették. Szeretetotthonok és szegényházak az élet hajótöröttjei számára voltak a régi világban is, jobbára egy-