Új Tükör, 1989. július-szeptember (26. évfolyam, 27-39. szám)
1989-09-24 / 39. szám
Többféle TÉVÉKRÓNIKA A tehetség sorsa Dr. Béres József sorsa számomra — azért merem azt mondani, hogy számomra, mert lehetséges sokféle értelmezés — a tehetség sorsát jelenti az elmúlt negyven évben. A politikai gyakorlat, bár mást hirdetett, hatalmi ösztönéből adódóan arra törekedett, hogy minden alattvaló egyforma legyen. Nemcsak a törvény előtt, ami mulatságos szólam volt, hanem a kreatív munkálkodásában is. Néhány kiemelkedő tehetségű szellemi embert, tekintet nélkül politikai hitvallására, meggyőződésére — legfeljebb ügyesen vagy ügyetlenül elmaszatoltak, ha az nem volt szalonképes — az ölébe ültetett, enyelgett vele, de hatalmas és mindent átfonó bürokráciája, mint a világon minden bürokrácia, a kis tehetségű embereket kedvelte. Akik nem lógtak ki a sorból. Akikkel csendeskén megvolt. Akik nem okoztak bajt. Ez mindig így történik, amikor a politika szerepet kap a művészetben, a tudományban, tehát ott, ahol nincs keresnivalója. Ilyen helyzetekben a politika terepszínű kedveltjei, bár nem szívesen, de megütköznek azokkal, akiknek valami eredeti az eszükbe jut. Kósa Ferenc és munkatársai tíz évig csinálták — hallgatva is csinálták — azt a dokumentumfilmet, amelyet most Az utolsó szó jogán címmel mutattak be a televízióban. Korábban mozikban is látható volt, de igazi dimenziót mégis a televízió adott ennek a közügynek. Mit jelentett most a nézőknek ez a dokumentumfilm? Amely a filmkészítői eszközeit tekintve mesteri munka, a hosszúsága ellenére is — körülbelül öt óra — végig izgalmas, helyenként érdekfeszítő, tíz-húsz perces monológjai is telítettek, gondolatoktól s tanulságoktól súlyosak. A laikus továbbra sem tudhat állást foglalni abban, hogy a Béres-cseppek gyógyítják-e a rákbetegség bizonyos fajtáit vagy sem. A film nem is akart senkit meggyőzni a dolog orvosi vonatkozásairól, bár szuggesztív vallomásokat és elbeszéléseket közölt. A gondolkodás szabadságáról, a kutatás erkölcséről és kötelességéről van szó; arról a falanxról, amelyen az elmúlt években — ki tudja, másként lesz-e a jövőben? sok garanciát jelenleg nem látni rá — egy-egy elszánt embernek át kellett törnie. Nem a Jó és a Rossz küzdelme volt a Béres-történet, hanem a korlátoltság és a felszabadult gondolkodás öszszecsapása. Béres cseppek vannak. De hogy ebben a harcban győzelem született-e, azt nem tudom, kezett Keresztury Dezső munkálkodására. Nagy pillanatokról ritkán lehet tudni, hogy ezek most a nagy pillanatok. A vallomás és útravaló, a rövid viszszatekintés és intelem, ami Keresztury ajkáról a film végén elhangzott, a magyar szellemtörténetnek ilyen megnyilatkozása volt. Kimondta, amit évtizedekig titkolnia kellett, s amiről később is csak körmönfont körülményességgel lehetett beszélni: hogy az Eötvös Collegiumot a negyvenes évek végén egy erőszakos eszme nevében erőszakkal verték szét, iszonyú kárára a magyar nevelésügynek, tudományosságnak, irodalomnak. Szuggesztíven idézte fel a kollégiumi szellemiséget — azt a nevelői gyakorlatot, amely „hagyta nőni a növendéket”, nem nyomorította a gondolkodását kötelező ideológiákkal, nem követelt meg militáns szolgálatot valamely eszmerendszer győzelme érdekében. Alakította alkalmasságát és a tanulmányi idő után nevelői rangra emelte. (Nem mellékes tanulsága az emlékezésfüzérnek a Révai Józsefről szóló tárgyilagos ítélet, amely szerint a negyvenes-ötvenes években a magyar művelődésnek minden igazi értékét ádázul és gonosz tehetséggel üldözte, pusztításainak nyoma a mai napig ott éktelenkedik a nemzeti kultúra arcán . Az útravaló, amelyet Keresztury Dezső adott, férfias, tiszta és szellemileg erélyes volt, mint egész tudósi-művészi-nevelői múltja, s érdeme a filmnek, hogy ezt jól közvetítette.* Dr. Béres József Útravaló Keresztury Dezsőtől Nem volna szabad olyan szakmai hibát elkövetni egy portréfilmben, hogy valaki — mint a Keresztury tanár úr című összeállításban a beszélgetés egyik részvevője — felvesz az asztalról egy régi fotográfiát, beszél az akkori, „még barna hajú” Kereszturyról, és a kamera nem mutatja meg a képet a nézőnek. S nem illik az sem, hogy a felvevőgép indiszkréten hoszszú percekig időzzön a főszereplőn olyan percekben, amikor az éppen elfáradt. Ezektől függetlenül a Keresztury-film az utóbbi idők egyik leghatásosabb összeállítása volt. A 85. születésnapon ,az Eötvös Collégium szellemiségét idézte meg az egykori igazgató és nevelő tiszteletére és részvételével, egykori tanítványok közreműködésével. Müller Sándor, Margócsy József, Szíjártó István és Vekerdi József emlé Révay Kálmán vázlatkönyve Megrázó ceruzarajz: Bajcsy - Zsilinszky Endre a vesztőhelyre hurcolás előtti percekben. Előtte két fegyőr áll. A rajz 1944 karácsonyán készült Sopronkőhidán, a nyilasok börtönében. Révay Kálmán munkája. Ki volt Révay Kálmán? Erről csinált háromrészes filmdokumentumot a rendező-operatőr Sólyom László, Vázlatkönyv címmel. Alapul véve azt az 1946-ban — az akkori Honvédelmi Minisztérium támogatásával — csekély példányszámban kiadott kis albumot, amely az egykori sopronkőhidai fogoly, Révay Kálmán m. kir. huszárszázados rajzait tartalmazta. A televíziós film munkatársai sorra járták a rajzokon szereplő személyek közül azokat, akik még élnek és felidézték a meghaltak, többségükben a Szálasi vagy Rákosi által kivégzettek emlékét. A lista roppant hosszú, csak néhány ismertebb név belőle: Kiss János altábor•(Az emlékezetes műsornak a népi kollégiumokat érintő utalásaira következő számunkban visszatérünk. A szerk.) nagy, Tarcsay Vilmos, Nagy Jenő, Rajk László, Sólyom László, Illy Gusztáv, Beleznay István, Pórffy György, Almásy Pál, Jávor Pál, Titkos Ilona... Ifjabb Sólyom László és televíziós társai nagyon jól tudták — ezért is készült a film —, hogy a történelmi hátteret villantják föl a rajzokon és a tanúkkal készített felvételeken. Révay Kálmán a Ludovika művelt tisztjeinek egyike volt: érzékeny, figyelmes, a korabeli nemzetvesztő politika mozdulatait mind erősebb kritikával, majd ellenszegüléssel fogadó bátor férfi. Akik megszólaltak, kivétel nélkül szeretettel emlékeztek rá. Az elvadult korban olyan ritka humánus katonára és a művészre, aki nemcsak a sorstársait, később rabtársait vidította fel vagy dúsította el ezekkel a rajzokkal, de a művészetben is értéket hagyott. Emberszeretet, megértés, önirónia van a lapjain. És nagyon sok szenvedés is. Voltaképpen — ha lehet így mondani — „siker” ez a dokumentumfilm, mert egy szellemiséget és gondolkodásmódot közvetít, hitelesen. Kibővítette a hazai progreszsziónak az arcképcsarnokát, olyan homályos szögleteket, ahová a kutatás és az emlékezés eddig nemigen világított. A szerény Vázlatkönyv történelmi tablóvá lett. Lehet, hogy már van ilyen terv, mindenesetre meg kell jegyezni: jó volna ismét kiadni. TAMÁS ISTVÁN Az alapötlet pedig nem rossz, többször bevált: egy sikeres, befutott művész bemutatja kevésbé sikeres vagy fiatalabb, vagy külföldi pályatársait, akik ebből az alkalomból elénekelnek, elszavalnak valamit. Könynyed, laza műsor lehet ebből, kis fecsegéssel, pletykálkodással — itt épp a könnyedség hiányzott. A spontaneitás. Érezhető volt, hogy mindent előre megterveztek. „Frau May, maga leül oda, aztán megkérdezi, hogy, mire ő azt válaszolja, hogy, mire maga azt kérdezi, hogy ...” Hát ebből nem lesz oldottság. Ráadásul az egészen elömlött valami bájmosoly, az „ön zseniális! Nem, nem, ön zseniálisabb !”-féle udvariaskodás, amitől, érzékenyebb lelkületű lévén, riadtan összerázkódom, noha ez az udvariaskodás sokkal jobb, mint ha a résztvevők — eldurvult korban élünk — kicsi, kemény tárgyakat ütögetnének ritmikusan egymás fejéhez, de mégis .. A magyar színeket Géczy Dorottya képviselte. Nagyon kellemesen énekelt, szívesen hallgatnám őt pódiumon — csak ne mondta volna, hogy Gisela May rettentő népszerű Magyarországon, nagy siker volt Sándor Pál filmje, amiben szerepelt — a film nem volt siker, jellemző, hogy most a címe sem jut az eszembe, Frau Mayt pedig még a keletnémet kultúra iránt érdeklődő széles tömegek sem ismerik. Itt említendő, hogy a beszélgetések fordítója nem állt a helyzet magaslatán, szép, magyartalan mondatokat adott szegény Bánki Zsuzsa szájába, aki igazán többet érdemelne egy szövegalámondásnál. Szóval kicsit csalódtam Gisela Mayban, túl művi a mosolya. Túlságosan ügyel az image-ára, afféle „imázsozó” alkat. Nem baj. A Deák téri NDK-centrumban — mostanában bizonyos szempontból egész Magyarország egy NDK-centrum volt, ezért a pontos helymegjelölés — nemrég megjelent három lemeze: Kästner- és Theodorakis-dalok, s a Brecht-songok új felvétele. Ezeket kell hallgatni. D. MAGYÁRI IMRE Megtervezett spontaneitás Na, mondom, ezt megnézzük! A Gisela May és vendégei című műsorról van szó. Kétségkívül sivár élet, amiben a boldogság egy keletnémet show képében is elképzelhető, de istenem, így alakult, különben is, apróságoknak is kell tudnunk örülni, negyed hétkor bekapcsoljuk a tévét, jön a show, csöppnyi sziget hajszás hétköznapjaink viharos tengerén, jó ez. Gisela Mayt különben is kedvelem, Brechtsongok előadójaként, sanzonénekesnőként és színésznőként egyaránt, különösen azóta, hogy egy sörre is meghívott, mikor interjút csináltam vele, mondom, az apróságokat is becsülnünk kell. Hát ez a show nem volt az igazi. □31