Turul 1924 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló czikkek - Szentpétery Imre: Fejérpataky László emlékezete
sőt nem egyszer az egészen kielégítő megoldást is. Amiben tévedtek, — mert természetesen sok még náluk a hiány és a tévedés, — az a legtöbb esetben nem az ő hibájuk, hanem a viszonyoké. Lelkiismeretes gondosságuk mintaszerű. Koller oklevélközlései pl. nem egyszer megszégyenítik a sok évtizeddel későbbi közléseket. Pedig mily nehézségekkel kellett küzdeniök! Munkáik egyszersmind okmánytárak is , de az anyag még nagyon hiányos, és ha a kritika, melyet e fölött az anyag fölött gyakoroltak, nem mindig kielégítő, azt főképen az összehasonlításra szolgáló anyag hiánya vagy elégtelensége okozta. A XIX. sz. folyamán a forrásanyag hiányai sok irányban gazdag kiegészülést nyertek, így a középkori okleveles anyagban is. Fejér György nagy kiadványa a már előbb kiadott, vagy a szorgalmas gyűjtőknek, Hevenesinek, Fejérvárinak, Cornidesnek, Kaprinaynak stb. másolatgyűjteményeiben vagy egyébként hozzáférhető középkori okleveleket foglalta egybe, sok hibával és kritikátlanul ugyan, de gyűjteményével mégis nagy hálára kötelezte az utókort. A magyar középkor történetének gazdag anyaga volt itt együtt, melyet az 50-es és 60-as évekkel megindult újabb kiadványok sora egészített ki, nagy számban hozva napfényre a családi és közlevéltárak anyagát. Wenzelnek, Knauznak, Nagy Imrének és társainak közleményei már a 70-es években bőséges új anyagot nyújtottak középkori történetünk alaposabb megismerésére. Igaz, hogy a közlemények szinte áttekinthetetlenül szerteszét szórva, különböző kiadványokban és folyóiratokban jelentek meg, mi az anyagban való eligazodást annál nehezebbé tette, minél sűrűbben jöttek ezután is a családi oklevéltárak és egyéb gyűjtemények. Igaz az is, hogy a közlemények értéke és megbízhatósága nagyon különböző volt, s a közlés módjának elvei nemcsak a különböző kiadványokban voltak eltérők, hanem ugyanazon gyűjteményben sem voltak mindig következetesek. Ezeknél a hiányoknál azonban sokkal inkább érezhető volt a közölt okleveles anyag megrostálásának és kritikai feldolgozásának a hiánya. A történetíró többnyire kritikailag is maga volt kénytelen feldolgozni az úgyszólván nyersen kapott okleveles anyagot, mi kettős hátránnyal járt. Az oklevelek kritikája nagyon sok esetben egészen elmaradt s a hamisítványok vagy téves közlések adatai gyakran egyértékűekként szerepeltek a hiteles oklevelek adataival ; az oklevélkritika pedig, ha egyáltalán sor került rá, gyakran ötletszerű és alkalomszerű volt, a történeti munkák jegyzeteibe szorult és itt is a legtöbb esetben igen fogyatékos és kevéssé kielégítő volt. A nagyérdemű Horváth Mihály munkái szolgálhatnak erre például, melyekben középkori történetünk anyagának bőséges ismeretével találkozunk, de éppen az oklevélkritika terén minduntalan érezzük a hiányokat, ámbár pl. a kereszténység első századáról írt munkájában nagy igyekezetet fejtett ki ebben az irányban is. Az oklevélkritika és az okleveleknek a történetírás céljaira való előkészítése az oklevéltan feladata. Nem kizárólagos, de mindenesetre fontos feladata. Végzi pedig ezt a feladatát részint azáltal, hogy az oklevelek helyes értékelésére megadja a módokat és eszközöket, részint pedig azzal, hogy az értékelést maga el is végezi. Ezzel együtt és e mellett megismertet a középkori okleveles gyakorlat teljes egészével, az ezzel kapcsolatos jogi, köz-és magánéleti viszonyokkal és lehetővé teszi a középkor történetének erről az oldalról való teljes megismerését. Nem mondhatni, hogy az oklevéltan a XIX. század folyamán nálunk teljesen el lett volna hanyagolva. Schwartner, Perger munkái, bár még a század elejéről származtak, az általános oklevéltani elvek ismeretét nálunk is lehetővé tették és az egyetemi oktatás ugyanezt a célt szolgálta. Azonban ezek az ismeretek valahogy inkább elméletiek maradtak és ritkán vezettek az oklevéltani elveknek tökéletesebb gyakorlati alkalmazására. Amint a pannonhalmi oklevél hitelességének kérdésében a XVII. században folytatott nagy vita túlnyomó részben történeti és tárgyi érvek alapján folyt s az oklevéltani érvek sokkal kisebb mértékben kerültek elő, jórészt ugyanez az állapot maradt meg még a múlt század 70-es éveinek történetirodalmában is. Az oklevélközlés bősége ekkor éles ellentétben volt a magyar oklevéltani irodalom szegénységével. Pedig éppen akkoriban az oklevéltan a külföldön már óriási lendületet vett, legfőképen a két német tudósnak, Ficker Gyulának és Sickel Tivadarnak nagyszabású működése folytán. Fickernek a Beiträge két kötetében s Sickelnek a Karolingregesták kiadásához írt remek tanulmányában s egyéb dolgozataiban közzétett vizsgálatai új utakat nyitottak a diplomatika számára, mit Brunnernek diplomatikai alapon nyugvó s a diplomatika továbbfejlődésére is nagyfontosságú jogtörténeti tanulmányai egészítettek ki. Nyilvánvaló lett egyrészt, hogy az oklevéltan olyan tudomány, amely nemcsak hivatva van a középkori okleveles anyagnak a történetírás céljaira való előkészítésére, hanem arra képes is, másrészt pedig, hogy ezt a célját az oklevéltan az általános elvek ismeretén túl egyes oklevélcsoportoknak és egyes oklevéladók okleveles gyakorlatának speciális tanulmányozása útján érheti el. Ez volt az oklevéltan állapota külföldön, amikor az 1878. év folyamán megjelent az akkor 21 éves Fejérpataky Lászlónak, a Sickel által vezetett bécsi történeti intézet növendékének első nagyobbszabású tanulmánya a pannonhalmi apátság alapító-okleveléről. A munka az oklevél hitelessége felett akkor már kevés híján másfélszáz esztendő óta folyó vitába szólt bele Horváth Mi-