Typographia, 1889 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-04 / 1. szám

Január 4. város-nyomda 2.20, Rózsa K. és neje 10.80, Nyír­egyházai szaktársak 11.20, R. és T. 15.—, Légrády testvérek 10.30, „Ébredés“ 60.23, Czettel és Deutsch 12.58, Márkus 3.90, Neumayer 6.23, Schmidh 1.10, Ihrlinger 1.75, Poldini 1.07, Bajai szaktársak 1.—, Flämisch 1.—, Pranger Adolf 1.—, Buschmann 2.10, Janda Gyula —.50, Sátoralja-ujhelyi szaktársak 1.15, Hirlapszedők köre 22.20, Baumann —.50, Zombori szaktársak 1.44, „Debreczeni Ellenőr“ 2.32, Betű­öntők köre 50.80, Lugosi szakt. 1.35, Aradi szakt. 5.60, székesfehérvári szakt. 4.05, makói szakt. 6.50, szegedi szakt. 4.55, kolozsvári szakt. 5.—, Heissler —.40, Pólyák J. —.10, Nyitrai szakt. 3.—, Feldmann I. Pál —.40, „Szamár“ asztal­társ. 2.56, Schlesinger Ignácz 1.05, A miskolczi Forster személyzet 1.60, Fritz —.80, A temesvári Magyar testv. személyzete 1.04, Stéger személyzete 1.38, Lugosi szakt. 2. —, Újvidéki szaktársak 8.—, Kassai szaktársak (Kiess személyzete kivételével) 16.60. Főösszeg 1543.63. Kiadások: A „Budapesti Újság“ szedőinek segé­lyezésére 129.—, A bécsi szaktársaknak 500.—, Nyomtatványokra 15.—, Levelezésre —.99. Össze­sen 644.99. Maradt deczember.végén 898.64, melyből 800 frt a takarékpénztárban, 98 frt 64 kr. pedig mint kézi pénz Steiner Adolf urnál van. Az önképző-osztály bizottsága. T­Y­P­O­­ ŕ K­A P­H 1 A Az uj év és az ajándékok. Itt az uj év ! . . . Milyen érzés fog el e pár szó kimondásakor. Ismét egy év telt el visszajöhetet­­lenül. De jön helyette egy másik, melyet örömmel fogad mindenki a jobb jövő reményében. E napon szokták egymást üdvözölni a rokonok, jó barátok és ismerősök, de még az üzletemberek is. Ekkor osztozkodnak a részvénytársaságok az éven át jövedelmezett tőke utáni hasznon. Az üzlet­emberek is adnak személyzetüknek csekély aján­dékot, mert egész éven át hűn és szorgalmasan segédkeztek a haszon elérésében. Az egész ajándékozás nem áll egyébből, mint az elismerés kifejezéséből. — Már az ókorban is szo­kásos volt az ajándék-osztogatás, tehát nem mai keletű e szokás. Így a görögök Apollónak ajándé­kokat hoztak, melyek szalagokból, myrtus-lombok­­ból és babér-koszorúkból állottak; nemkülönben a zsidók Purim napján megtiszteltetés gyanánt étel­­neműeket szoktak egymásnak ajándékozni. A vad­embereket a hittérítők csakis ajándék-osztogatás által voltak képesek hitükre téríteni; mindezek tehát arra mutatnak, hogy mily nagy szerepet ját­szik az ajándékozás a társadalmi életben. Nálunk munkásoknál is dívik az ajándékozás. A­ princzipális vagyis munkaadó ugyanis látva azt, hogy üzlete a lefolyt évben jól jövedelmezett, a jövedelemből elvesz egy kis részt és azt munkásai közt fölosztja, jutalmul az egész éven át hozott haszonért. De ezt csak a kisebb üzletek teszik, a gazdag tőkepénzesek a hasznot csak maguk közt osztják föl, a munkásnak nem juttatnak abból semmit; megfeledkeznek arról, hogy a munkás is hozzájárul munkájával a jövedelem­szerzéshez. Mi nyomdászok is azok közé a boldog halandók közé tartozunk, kik — régi szokás szerint — min­den új év reggelén munkaadóink nagylelkűsége következtében — ajándékban részesülünk. Nem tudom, hogy mindenütt így van-e ez, de egy-két helyen igen. Így naptárak is osztatnak ki ott, hol ilyenek készülnek. E naptárakhoz ezelőtt „mellé­keltek“ egy-két, sőt több forintot is, de hajd­ az idők és még inkább az emberek változtak, s így nemcsak a „mellékletek“ szűntek meg lassankint, de sőt még a naptárak is elmaradtak. Újabb társadalmi szokás az is, hogy falragaszokon figyelmeztetik a nagy közönséget, hogy ne adjanak többé újévi ajándékot, hanem váltsák meg azt bizo­nyos összeggel egyik-másik jótékony egylet javára. Az ajándékozásnak ez a módja nem rossz, csak az rossz, hogy a bejött összeg oly jótékony egyletek­nek jut, melyek a jótékonyságot csak hivalkodás­ból gyakorolják, s a munkás-segélyező és képző egyletek nem kapnak semmit. Az ajándék,­ melyet e napon kiosztanak, nem felel meg czéljának, mert inkább csak szemfény­­­vesztés az; micsoda ajándék pl. egy munkásnak egy naptár ? Semmi, és nagyon helyesen cselekesz­­nek azok, kik már fölhagytak e szokással. Jó volna azonban, ha a fölhagyott szokás helyett egy újat, jobbat, ránk nézve hasznosabbat hoznának be. Nézzük pl. a hivatalnokokat, ott egészen más­kép áll a dolog. Ott minden új év meghoz egy kis fizetés-fölemelést vagy pótlékot, a­mi többet ér, mint a b­ablonszerű gratuláczió, parfümös visit­­kártya stb., mert ezeken nem vehet a szegény hiva­talnok semmit, míg az előbbivel segít a maga és családja helyzetén. Ennek még az a haszna is meg­van, hogy megtudja az illető, vajjon meg vannak-e vele elégedve fölebbvalói? Van azután reménye tisztességes existentiára, mert tíz-húsz évi hivatal­­nokoskodása után már meglehetős fizetéssel bír. Mi még messze vagyunk ettől. Talán merészség is helyzetünket a hivatalnokokéval együtt említeni. Különben is csak példa gyanánt hoztam föl, s föl­hozok még egy példát, mely a mi helyzetünkhöz jobban hasonlítható, s ez a kereskedőké. A keres­kedők deczember havi fizetésöket igen sok czégnél duplán kapják meg, vagy uj­évkor 5—10 írttal is megjavítja a főnök fizetésöket, s így ha valaki szorgalmas, abban az üzletben, a­melybe 40 írttal belép, 5 — 6 év múlva 80 — 100 írtra emelkedhetni fizetése. — Ezt nevezem elismerésnek, újévi aján­déknak. Ha a mi munkaadóink is így járnának el, sok­kal több hasznot tudnának elérni ; ennek meg volna az az erkölcsi haszna is, hogy legalább oly mun­kásokat­­ nem tartanának, kik nem érdemlik meg a tisztességes fizetést, hanem csak olyanokat, kik az üzlet előnyére válnak. Munkaadóink ritkán fizetnek többet 10 írtnál és nem veszik tekintetbe, hogy mennyi ideig dolgo­zott az illető náluk, s így mire a munkás meg­vénül, csak oly fizetésben részesül, mint midőn az üzletbe belépett. Hol itt az elismerés annyi keser­ves év után V! Nincs remény, hogy valaha többet kapjunk, mert már nem divat a fizetés­emelés. A legszebb és legtartósabb újévi emlék­­­­ ha már akarnak hódolni a szokásnak - az volna, ha a munkaadók minden év első napján a fizetést leg­alább 50 krral emelnék, így megérhetné az a fiatal munkás, ki 10 frttal valamely üzletbe lép, hogy 10 év múlva 15 frt fizetése lesz, és a munkaadók­nak nem kellene soha sem félni a sztrájktól s az üzlet fölvirágzására való törekvés közös lesz. Árgus, 1889. Európán keresztül. Vándorképek. — Közli: Gentei Géza. XXVII. Francziaországi. A színházak. Parisnak több mint harmincz szín­háza van. Rendesen minden színházban egy-két darabot adnak egy este, s az előadások tartama a felvonások közötti nagy pausákkal igen hosszúra nyúlik. Az előadások kezdete rendesen 8 órakor van és eltart éjfélig, néha nyolcz előtt is elkezdik a játékot, mégis éjfélkor mehetünk csak haza. — Vasár- és ünnepnapokon matinée-előadásokat ren­deznek a színházak, melyeket délután 2 órakor kezdenek és 6 órakor végeznek. Ezekhez a belépti­díj majdnem felényire­ le van szállítva. Az Odeon­­színház rendezi a legtöbb délutáni előadást, sőt köznapokon is tart, néha este, leszállított áru elő­adást. A nagyszámú színház adja meg a darabok­­­­ban való változatosságot, daczára annak, hogy egy színház egy darabot néha pár százszor is ad egy­más után, a­nélkül, hogy közönsége fogyna. A színházlátogatók nagy számát a Parisban meg­forduló sok idegen adja. Reklámra sokat költenek a színházak; mindegyikben megvan az állandó claque (tapsoló banda), melynek tagjai részben fizetést is húznak az igazgatóktól. Fizetősök ren­desen bizonyos mennyiségű belépőjegyből áll, me­lyet a­ pénztári árnál olcsóbban adnak el azzal a feltétellel, hogy az illető vevő tartozik a kedvez­ményért tetszést tapsolni. Elsőrendű színházak a földszinten helyezik el a claque tagjait, harmad­­rendűek a harmadik erkélyre, esetleg több oldal­ról, a­mikor a földszintre is jut néhány ember, kik mindannyian­ összhangszóan tapsolnak, így harmad­rendű színházak claque-jai sokszor úgy fogdossák el az embert a harmadik emeleti jegyek pénztá­rától, midőn tudják, hogy az illető úgy sem akar egy franknál többet adni a jegyért, és eladnak az illetőnek esetleg első vagy második erkélyre szóló jegyet egy frankért. Az opera claque-ja van legnagyszerűbben beren­dezve. Ennél a főfeltétel, hogy a tapsoló fekete szalonruhában jelenjék meg s e mellett 5 frankot fizet egy jó zsölyeszékért (különben 10—12 frank). E claque főnöke irodát is tart s nagyon lekötelezi az embert, fia öt frankot megtakaríthatunk tenye­rünk munkájáért. Idegeneknek nagy­ szolgálatot tesznek a szín­házak franczia nyelvismeretük fejlesztésére; az elő­adók taglejtésektől kísért szavait meglehetős kön­­­nyen megérthetjük, ha némileg jártasak vagyunk a franczia nyelvben. E színházakban figyelhetjük meg a nemzet szokásait, hibái gúnyolását, gyen­géit, családi életét, erkölcsi állapotát, fönséges nyelvét. Csupán az Opera, Theatre Frantais, Opera Comique és Odéon kapnak államsegélyt, a többi magán­­vállalat. Harmadrendű színházak felvonás közötti függönyei hirdetményekkel vannak befestve. Ezek is hoznak némi jövedelmet a színházaknak. A be­lépti díj a karzatokra majdnem mindenütt 1 fok. Az opera a leggyönyörűbben berendezett színház Párisban, 2156 ülőhel­lyel.­­ Az előkelőbb szín­házakon kívül van még igen sok negyedrangú is, melyek részben félvilági hölgyek gyülekező helyei. Ilyen az Eden-Theatre és Folies Bergére, ezek az orpheum színvonalára sülyednek alá. Hallétjeiket a fiatal emberek kedvelik, kik a fényes termekben önfeledten apasztják pénztárczáikat. Ezenkívül van minden elővárosban egy-egy úgy­nevezett „faubourg-theatre“, melyeknek előadásai azonban gyakran kritikán aluliak. Inkább népies előadásokat­­­ tartanak s éretlen tréfákkal is fokoz­zák fiatabjuk hatását. " A többi "Színház részben speczialista-színház: bűvész-előadásokra, hangversenyekre és orpheum­­nak berendezve.­­ Néhány czirkusz is tart elő­adásokat, mi eléggé bizonyítja, mennyire gondos­kodtak a világvárosban az idegenek mulattatásáról. Végre mint nyilvános mulatóhelyek, az előbbkelő táncztermek is megtekinthetők. Jrois de Boulogne: Paris városligete a világváros leggyönyörűbb sétányaihoz tartozik. Közvetetlenül a kapuk mellett elterülve már magában véve külön várost képez, s ki egymagában áll, tanácsos magát a liget térképével ellátni, ha biztos nyomokon akar haladni. A fasorok között pompás, rendezett utak (számtalan paddal a pihenésre), nagyobbára négy­szögben tartott kisebb közökkel, szelik át a meg­lehetős sűrűen beültetett terjedelmes kiránduló­­helyet. A főutak, részben egymást keresztezve, az egész liget hosszát futják át minden oldalról s rendesen egyik-másik elővároshoz vezetnek. A Bois de Boulogne rendesen népes, különösen ünnepnapokon; a gyalogosok a nevezetességek körül csoportosulnak és sokan a magukkal hozott ételt és italt a fűbe keveredve költik el. A főutak környékén vannak a kávéházak s más frissítővel szolgáló helyek. Roppant élénkséget kölcsönöz ez utakon a kocsiforgalom: egy­ik hintó a másikat éri s gyakran százakra megy az előttünk gördülő kocsik száma. Bármely ponton lépjünk is be a Bois de Boulogneba, a közepén levő mesterségesen csinált tavakat s az azon levő szigeteket csakhamar meg­látjuk. — A Bois de Boulogne második főneveze­tessége a Hippodromme de Longchamps, hol lóver­senyek tartatnak. A franczia regényírók a Bois de Boulognet rém­­regényeikben is nevezetessé tették, de most már ritkán fordul elő ott párviadal s csak az öngyilkos­jelöltek keresik még föl, hogy terveket ott végre­hajtsák. A cursiv betűk alkalmazásáról. A Társaskör legutóbbi fölolvasó-ülésén szeren­csém volt jelen lenni és ez alkalommal a szakkér­dések benyújtásakor az a kérdés tétetett föl, hogy szabad-e a cursiv írást ritkítani és versal sorokat alkalmazhatunk-e ? Természetesen, mint ezt már megszoktuk, a szaktársak közönye miatt a szak­­bizottságra maradt volna ismét e kérdés megoldása. Pedig kár, hogy a szaktársak az ily apró, de mégis lényeges kérdésekkel nem­igen szeretnek bíbelődni, gondolván , hisz ott a minden munkára kész szakbizottság, majd megfejti az a kérdést és mi majd a jövő fölolvasó-ülésen kényelmesen ülve hallgatjuk azt. De nem így, szaktársak ! Azt hiszem, hogy mi is dolgozhatunk egy keveset, ha szeretjük élvezni a más munkájának gyümölcsét. Íme, szaktársaim, hogy a bizottság föladatát megkönnyitsem, ha tán nem is élvezetest, de egy kissé mégis hasznosat vélek nyújtani, midőn az említett kérdésekre akarok megfelelni. De megjegyzem ez alkalommal, hogy szaktársaim esetleges helyreigazításait szívesen veszem. * A cursiv betű föltalálását a római születésű Aldus Manutiusnak köszönhetjük, kinek a XV. század utolsó tizedében Velenczében nyomdája volt. Régen a cursio betűt föltalálójáról „olaszának, máskor „Aldine“-nak nevezték, sőt eleinte pláne „velen­­czei“-nek, mert a föltaláláskor ott lakott és onnan lett nevezetessé. Fölfedezte pedig e betűfajt, hogy negyedrét alakban a remekírók műveinek gyűjte­ményes kiadását az eddigieknél díszesebben eszkö­zölhesse. Egy ügyes rézmetszőt, Francisco di Bolo­gnát, tartott,­a­ki ezt és minden más betűfajt, mely a nyomdában előfordult, rézbe metszette. A cursiv betűk kizárólagos használatára Aldus Manutius többféle szabadalmat kapott, így a velen­­czei szenátustól, VI. Sándor, II. Fabius és X. Leo pápáktól. Eredetileg a cursiv betűt arra használták, hogy könyvekben a nem szigorúan a könyv tartalmához szükséges részeket megkülönböztetésül a rendes szövegtől szedjék. Például előszókat, bevezetéseket, kivonatokat, költeményeket, jegyzeteket stb. cur­­sivból szedtek. Később aztán a cursiv csak arra jön használva, hogy vele, mint, a nyomdászat egyik vívmányával, szép munkákat állítsanak elő. Mert hisz az idézett szövegeket „macskakörmök“ (idéző­jegyek) alkal­mazásával a rendes folyó betűkből, verseket vagy jegyzeteket pedig apróbb betűkből szedve tették

Next