Udvarhelyi Híradó, 2002. április (13. évfolyam, 38-49. szám)

2002-04-15 / 43. szám

■ Hármas könyvbemutató A Mentor Kiadó a költészet napjának alkalmából három új verseskötetét is bemutatta szerdán a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. Egy másik ok az ünnepre az, hogy a kiadó elért egy álom­határt: mindhárom könyv a ju­bileumi kétszázötvenes sor­számot viseli. Egyed Emese Hajnalének, Kinde Annamá­ria Szandra May kertje és Kovács András Ferenc Ara­nyos vitézi órák köteteinek színéről és keletkezési körül­ményeiről Káli-Király István kiadói főszerkesztő beszélt. Egyed Emese könyvéből Bartha Katalin Ágnes tanár­segéd, Kinde Annamáriáéból Daray Erzsébet, a Kolónia Kiadó szerkesztője olvasott fel. A KAF-kötetet Király László költő mutatta be. ■ Maturandusok, 2002-es kiadás A Tinivár Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelent a napokban a Maturandusok so­rozat nyolcadik kötete, amely az erdélyi ballagok névsorain kívül az alma materek címét, telefonszámát, mottóit, ese­tenként más jellemzőit is tar­talmazza. A kötet sok tekintet­ben az immár hagyományos Maturandus-kötetek aktuali­zált változatának tekinthető, de útravalóinak hangulata szempontjából lényegesen kü­lönbözik az előzőtől. Először is abban, hogy az idei ballagok meglepően sokszor fordulnak mottóügyben a magyar könnyű­zenéhez: az Edda, a Pokol­gép, a Piramis, Presser Gá­bor egymás kezébe adja a ki­lincset a könyvben. (L­­.) ­ Művelődés A 73 éves Maszelka 73. egyéni vall­ása Április 7-én a székely­keresztúri Molnár István Múzeumban nyitották meg Maszelka János székely­udvarhelyi festőművész egyéni kiállítását. Its László Miklós A mester eddig több mint 125 tárlaton vett rész műveivel, egyéni kiállításainak száma a mostanival 73-ra emelkedett. A mostani tárlaton 36 alkotása tekinthető meg, ezekből 15 olaj, a többi pasztell és akva­­rell. Többünk véleménye, hogy a mostani kiállítás gazdagabb, színesebb, tartalmasabb, mint az, amit legutóbb Keresztúron rendezett. Gazdagnak mondhatja ma­gát, aki képes észrevenni egy szín megannyi árnyalatát. Ma­szelka János ezek közé tarto­zik, mert a barna, a zöld és kék színek dominanciájában fel­használja ezek sokféle árnya­latát, és ezeket művészi mó­don jeleníti meg. Bemutatott alkotásain fő- és melléksze­replő a természet. Tájképei a­­molyan lelki térképek. Van, aki azt állítja, hogy Maszelka ha­sonló témákat fest. Ez igaz, de ezeket a témákat sokfélekép­pen oldja meg, más és más megfogalmazásban. Vallja, hogy egy művésznek nemcsak mesterségbeli felkészültséggel kell rendelkeznie, hanem vala­honnan a mélyből, önmagából is fel kell hoznia valamit, és azt is hozzá kell adnia a képhez. Önmagát a legjobban a termé­szeten keresztül tudja kifejez­ni, de azt nemcsak egyszerű­en visszaadja, hanem újrakölti. Azt gondolom, minden, ami a Székelyföld, Székelyudvarhely vidékére jellemző, az valami­lyen módon benne van Ma­szelka alkotásaiban. A keresztúri kiállítást Fülöp La­jos múzeumigazgató nyitotta meg, aki többek között megje­gyezte, hogy a megnyitón meg­jelent nagy számú közönség is igazolja: Maszelkának sok ba­rátja, tisztelője van Keresztúron. Legtöbbjük lakását díszíti a mester valamelyik alkotása. Ki­hangsúlyozta, hogy Maszelka János eddigi életében egymás­tól elválaszthatatlanul folyt ösz­­sze a művészi alkotómunka és a közéletiség. Ezzel a kettős munkamegosztással ma kevés hazai képzőművész dicseked­het. Ő volt az udvarhelyi képtár megálmodója, megalapítója és szervezője is. Reméljük, hogy ez a képtár valamikor majd az ő nevét fogja viselni. A kiállítás színvonalát emelte, meghitteb­bé tette a Fülöp Juliánna, De­meter Annabella, Kovács Ilona keresztúri ifjak, valamint a Tanu­lók Klubja népi zenekarának közreműködésével bemutatott színvonalas műsor. A tárlatmeg­nyitó után igyekeztem olyan dol­gokról faggatni a mestert, amik­ről eddig még nem nagyon be­szélt. - Külföldön hol és mikor volt a legsikeresebb kiállítása? - Budapesten 1998. decem­ber 2-ától 1999. március 10- éig. A szervezők véleménye is az volt, hogy ott ritkán van ilyen hosszan tartó kiállítás. Karácsonykor majdnem min­den pasztellt megvásároltak, pótolnom kellett. Ez volt szá­momra a csúcs azért is, mert alkotásaimban sikerült Erdélyt, a Hargitát átvinni Budapestre. - Az egykori 12 végzős kol­légái közül ma hányan dol­goznak? - Sajnos eléggé meggyérül­tünk. Jelenleg Székely József szobrászként, Nagy György és én festőkként dolgozunk. - Ön az ötvenes években az udvarhelyi művészkolónia kialakításának fő motorja volt. Miért bomlott az fel? - A felbomlásnak főleg anyagi oka volt. A kolónia tagjai meg­élhetésük biztosításáért állást kellett vállaljanak. Azután már nem tudtunk együtt lenni egy közös műteremben úgy, mint azelőtt. - Az Ön nevéhez fűződik a rendszeres udvarhelyi kép­zőművészeti rendezvények megszervezése és a városi képtár kialakítása is. - Az egyetemről eltökélt szán­dékkal jöttem haza Udvarhely­re. Vezércsillagom Haáz Re­zső bácsi volt, aki megalapítot­ta a múzeumot. Azt mondtam, ha ő össze tudott hozni egy múzeumnyi anyagot, akkor ne­kem is kell legyen lehetősé­gem rá, hogy egy városi képtá­rat létrehozzak. Összesen 250 képet gyűjtöttem össze, még román kollégák is adtak. E gyűjtésben támogatott a ko­lozsvári Korunk Galéria is, mert annak anyagát is Udvarhely kapta meg. - Nem kérték fel a képtár igazgatására? - Az igazgatásra nem, de én készítettem el a képekről szóló összes kartotékot. - Az udvarhelyi művelődési ház folyosójának fala tele volt a nagyjainkról készített portréival. Megvannak még? - Ezeket 70X1­00 cm-es mé­retben különböző évfordulók­ra, rendezvényekre készítet­tem. Egy darabig le voltak vé­ve, nem portalanították. Vé­gül ezt az utódom elvégezte, és ha nem is mind, de nagy része ott van ismét a falon. - Sokakat bevezetett a kép­zőművészet rejtelmeibe. Kikre emlékszik vissza szí­vesen? - Most hirtelen nehéz volna mindannyiukat fölsorolni, de kezdjünk hozzá: Biró Károly, Lakatos Gabriella, Moldov­án Gyula, Miklósi Dénes, Szőke István, Karácsony László, Nagy Péter, Kalló Laci és a többiek. Nem hagyhatom ki a fiamat sem, aki jelenleg res­taurátor. Nagyon büszke va­gyok arra, hogy visszahívták Magyarországra, és jelenleg az Országos Műemlékvédel­mi Társaságnál dolgozik. - A festészet terén melyek a tervei? - Ha az Isten egészséget ad, addig szeretnék dolgozni, a­­míg az ecsetet fel tudom emel­ni, és a vászonra rájátszani a színeket. Adja az Isten, hogy ez hosszú ideig így legyen. ■ Faluvégi Anna: egy magányos ember túlfűtött kézi ásványáról Mondják, a közlésvágy belső kényszer, megpróbáljuk kifejezni magunkat, a fo­lyamat révén rácsodálkozva a lényeg­re. A vers is egyfajta kommunikációs modell. Igen, kissé önző, individualis­ta, sok esetben épp emiatt nem tölti be azt a funkciót, amiért végeredményben létrehozatott: megértés és megértetés. A székelykeresztúri, krisztusi korban lévő Faluvégi Anna is versei révén kíván kommu­nikálni a külvilággal. Szerzői kiadásban fris­sen megjelent kötete (A neved Te vagy) egy magányos ember túlfűtött közlésvágyáról árulkodik. Tán nem tépelődött sokat azon, ki­hez szól, azon sem, hogy miért. Csak beszél. Többnyire riasztó dolgokról. Hogy lesz-e aki ezeket meghallgassa? Nem tudom. A versek alapjában véve jók, lendületesek, sokszor szaggatottak (főleg a következetesen szónyi hosszúságúra széttördelt szabadverssorok miatt), líraiak, bár nem képcentrikusak és csak a könnyű befogadhatóság határáig el­vontak. A probléma csupán ann­yi, hogy ke­vés a pozitív tartalom, a kilátástalanság le­hangoló olvasmánnyá teszi azokat. Ebben nincs semmi furcsa, mondhatnánk, ilyen a vi­lág, benne Faluvégi Anna ilyenné vált. Szinte törvényszerűség - legalábbis magyar vi­szonylatban -, hogy a versek pesszimisták (kell legyenek?). Én valósággal ki vagyok éhezve az optimizmustól, pozitív energiától duzzadó lírára. Vagy, ha olyan mégsincs, ak­kor a valóságot könnyed iróniával elviselő, gondolkodó-szkeptikusra. E kettőnek több létjogosultságát találom, mint a Faluvégi An­na által is műveltnek. Szenvedésből, pesszi­mizmusból van mindenkinek - raktáron is. Mindamellett, hogy a költői magatartás nem szimpatikus számomra, a versek erényeit elis­merem. Faluvégi Anna tisztában van a vers­írás lényegével, könnyedén, magabiztosan bá­nik a szavakkal, játszik velük, játszik az érzel­meivel, magával, a külvilággal. Keserű játék ez, akkor is, amikor ténymegállapításba torkoll­ ,félni és fájni hagyni szavak nélkül szüntelen/ez a mi formánk nagyok vagyunk istenek”. Álmok, elfojtott vágyak ködképei sejlenek föl időnként, a szerelmes versekben a remény hangjai is megszólalnak, de erősebb a hiába­valóság, elhibázottság élménye. Egy távoli, elérhetetlen szerelem-ideál képeit vetíti elő, ez néhány percre harmóniát sugall: „Nem tu­dom, ki ringat álomba /Te vagy hallgatásom tiszta tükrű tava, /Nem tudom, ki mondja szüntelen: élnem kell... /Te vagy az aurám énemen". Néhány nappal később sajnos ez a válasz: “magam vagyok magammal, az ál­mom az még éltet”. A kötet színvonalát azok a versek ugrasztják meg jelentősen, ame­lyekben Faluvégi kilép önnön bűvös köréből, és egyfajta tárgyias líra nyomdokán a külvi­lág megfigyelésébe kezd. Elfeledkezik fájdal­mairól, a világba feledkezik, amely a maga buja tárgyiasságával izgalmas, kontemplá­­lásra érdemes. A kötet legüdítőbb verse a Macskámról című. A tárgyias líra józan derű­je figyelhető meg benne, az teszi üdévé, széppé: “érdekel-e a macskám véleménye /szerinte mindegy hol vagyok /csak velem le­hessen és jókat ehessen /ne bántsa senki /fokozza érzelmeit egy csirke vagy egy nyúl /esetleg bárgyún szónokol idegen cipőkről /mindent végigszimatol is ha játszani támad kedve /lerágja karodról lábadról a húst /ren­des macska szobatiszta /tényleg adhatnál a véleményére”. Igen­, így érdemes. A lírai én így is felsejlik - de legalább a külvilág is jelen van, mint élet­tér, mint létérzés-meghatározó. Igazán hatá­sosnak az ilyen lírát vélem. Első kötetről van szó, melyet meghatároz az önkifejezés kínja, a fejlődésre, a nyitásra uta­ló jelek egyértelműek. A versérzék is adott csakúgy, mint a lázas mondanivaló, csupán abból a bénító pesszimizmusból kellene ke­vesebbet adagolni... (Zsidó Ferenc) Udvarhelyi Híradó, 2002. április 15., hétfő egszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöt­tünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot megőrizni ezt a testet, amely asszír fejedelmek ősi monumentalitását viselte ma­gán - örökös remegésben élt, hogy elveszítheti. Fiatalságától elkéstem, de el tudom képzelni telivér éveiben az if­júságnak, s úgy hiszem, szemre, formára rakoncátlan és nyugta­lanítóbb pompája volt is a fiatal Ady, későbbi, élettől, betegségtől megtépett évei érettebb, ritkább becsű szépséget jelentettek.. Mikor mellé kerültem, az Élet már nagy pusztításokat végzett rajta. Mégis szóljon az ő nagy szépsége mellett, hogy nekem, a kényes, fiatal úrilánynak soha egy pillanatig sem volt ünneprontó az italos, a betegségektől megviselt, tizenhat évvel idősebb Ady Endre. Mindig minden gyönge emberi pillanatában is kiragyogott rend­kívüli volta. Ady Endrét, az embert asszír rajzokhoz hasonlóvá tette rendkívül széles válla, amely háromszögszerűen keskenye­­dett el a csípőtlen, karcsú, alsó végtagok fölé. Monumentális volt a fejlett, sima, hatalmas mellkas. Nemes vo­nalú karokban íveltek a széles vállak, s ápolt, csodálatosan szép kézformában végződött a kar. A hatalmas felsőtest kamaszfiús, keskeny, erőtlen alsó végtagokba szaladt. Nőiesen gyöngéd, karcsú bokák, a kicsit elrajzolt lábfejek voltak hivatva megbirkóz­ni a felső törzs masszív súlyával. Ezért nem szeretett járni, s a legérdemesebb látnivalót is szívesen elmulasztotta, ha gyalog kellett eljutni odáig. Az egész, nemesen felépített testet befejezetté tette a fej. Tö­mör, erős nyakán csodálatos ékszerként ragyogott a költő már életében legendássá vált„barna feje”. Jóvátehetetlen kár Ady kitűnő szobrász és festő barátaitól, hogy úgy hagyták elmúlni ezt a gazdag rajzú, színű és változású arcot, hogy jó kép, jó szobor nem maradt utána. (Folytatjuk)­­ .

Next