Udvarhelyi Híradó, 2002. április (13. évfolyam, 38-49. szám)
2002-04-15 / 43. szám
■ Hármas könyvbemutató A Mentor Kiadó a költészet napjának alkalmából három új verseskötetét is bemutatta szerdán a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. Egy másik ok az ünnepre az, hogy a kiadó elért egy álomhatárt: mindhárom könyv a jubileumi kétszázötvenes sorszámot viseli. Egyed Emese Hajnalének, Kinde Annamária Szandra May kertje és Kovács András Ferenc Aranyos vitézi órák köteteinek színéről és keletkezési körülményeiről Káli-Király István kiadói főszerkesztő beszélt. Egyed Emese könyvéből Bartha Katalin Ágnes tanársegéd, Kinde Annamáriáéból Daray Erzsébet, a Kolónia Kiadó szerkesztője olvasott fel. A KAF-kötetet Király László költő mutatta be. ■ Maturandusok, 2002-es kiadás A Tinivár Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelent a napokban a Maturandusok sorozat nyolcadik kötete, amely az erdélyi ballagok névsorain kívül az alma materek címét, telefonszámát, mottóit, esetenként más jellemzőit is tartalmazza. A kötet sok tekintetben az immár hagyományos Maturandus-kötetek aktualizált változatának tekinthető, de útravalóinak hangulata szempontjából lényegesen különbözik az előzőtől. Először is abban, hogy az idei ballagok meglepően sokszor fordulnak mottóügyben a magyar könnyűzenéhez: az Edda, a Pokolgép, a Piramis, Presser Gábor egymás kezébe adja a kilincset a könyvben. (L.) Művelődés A 73 éves Maszelka 73. egyéni vallása Április 7-én a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban nyitották meg Maszelka János székelyudvarhelyi festőművész egyéni kiállítását. Its László Miklós A mester eddig több mint 125 tárlaton vett rész műveivel, egyéni kiállításainak száma a mostanival 73-ra emelkedett. A mostani tárlaton 36 alkotása tekinthető meg, ezekből 15 olaj, a többi pasztell és akvarell. Többünk véleménye, hogy a mostani kiállítás gazdagabb, színesebb, tartalmasabb, mint az, amit legutóbb Keresztúron rendezett. Gazdagnak mondhatja magát, aki képes észrevenni egy szín megannyi árnyalatát. Maszelka János ezek közé tartozik, mert a barna, a zöld és kék színek dominanciájában felhasználja ezek sokféle árnyalatát, és ezeket művészi módon jeleníti meg. Bemutatott alkotásain fő- és mellékszereplő a természet. Tájképei amolyan lelki térképek. Van, aki azt állítja, hogy Maszelka hasonló témákat fest. Ez igaz, de ezeket a témákat sokféleképpen oldja meg, más és más megfogalmazásban. Vallja, hogy egy művésznek nemcsak mesterségbeli felkészültséggel kell rendelkeznie, hanem valahonnan a mélyből, önmagából is fel kell hoznia valamit, és azt is hozzá kell adnia a képhez. Önmagát a legjobban a természeten keresztül tudja kifejezni, de azt nemcsak egyszerűen visszaadja, hanem újrakölti. Azt gondolom, minden, ami a Székelyföld, Székelyudvarhely vidékére jellemző, az valamilyen módon benne van Maszelka alkotásaiban. A keresztúri kiállítást Fülöp Lajos múzeumigazgató nyitotta meg, aki többek között megjegyezte, hogy a megnyitón megjelent nagy számú közönség is igazolja: Maszelkának sok barátja, tisztelője van Keresztúron. Legtöbbjük lakását díszíti a mester valamelyik alkotása. Kihangsúlyozta, hogy Maszelka János eddigi életében egymástól elválaszthatatlanul folyt öszsze a művészi alkotómunka és a közéletiség. Ezzel a kettős munkamegosztással ma kevés hazai képzőművész dicsekedhet. Ő volt az udvarhelyi képtár megálmodója, megalapítója és szervezője is. Reméljük, hogy ez a képtár valamikor majd az ő nevét fogja viselni. A kiállítás színvonalát emelte, meghittebbé tette a Fülöp Juliánna, Demeter Annabella, Kovács Ilona keresztúri ifjak, valamint a Tanulók Klubja népi zenekarának közreműködésével bemutatott színvonalas műsor. A tárlatmegnyitó után igyekeztem olyan dolgokról faggatni a mestert, amikről eddig még nem nagyon beszélt. - Külföldön hol és mikor volt a legsikeresebb kiállítása? - Budapesten 1998. december 2-ától 1999. március 10- éig. A szervezők véleménye is az volt, hogy ott ritkán van ilyen hosszan tartó kiállítás. Karácsonykor majdnem minden pasztellt megvásároltak, pótolnom kellett. Ez volt számomra a csúcs azért is, mert alkotásaimban sikerült Erdélyt, a Hargitát átvinni Budapestre. - Az egykori 12 végzős kollégái közül ma hányan dolgoznak? - Sajnos eléggé meggyérültünk. Jelenleg Székely József szobrászként, Nagy György és én festőkként dolgozunk. - Ön az ötvenes években az udvarhelyi művészkolónia kialakításának fő motorja volt. Miért bomlott az fel? - A felbomlásnak főleg anyagi oka volt. A kolónia tagjai megélhetésük biztosításáért állást kellett vállaljanak. Azután már nem tudtunk együtt lenni egy közös műteremben úgy, mint azelőtt. - Az Ön nevéhez fűződik a rendszeres udvarhelyi képzőművészeti rendezvények megszervezése és a városi képtár kialakítása is. - Az egyetemről eltökélt szándékkal jöttem haza Udvarhelyre. Vezércsillagom Haáz Rezső bácsi volt, aki megalapította a múzeumot. Azt mondtam, ha ő össze tudott hozni egy múzeumnyi anyagot, akkor nekem is kell legyen lehetőségem rá, hogy egy városi képtárat létrehozzak. Összesen 250 képet gyűjtöttem össze, még román kollégák is adtak. E gyűjtésben támogatott a kolozsvári Korunk Galéria is, mert annak anyagát is Udvarhely kapta meg. - Nem kérték fel a képtár igazgatására? - Az igazgatásra nem, de én készítettem el a képekről szóló összes kartotékot. - Az udvarhelyi művelődési ház folyosójának fala tele volt a nagyjainkról készített portréival. Megvannak még? - Ezeket 70X100 cm-es méretben különböző évfordulókra, rendezvényekre készítettem. Egy darabig le voltak véve, nem portalanították. Végül ezt az utódom elvégezte, és ha nem is mind, de nagy része ott van ismét a falon. - Sokakat bevezetett a képzőművészet rejtelmeibe. Kikre emlékszik vissza szívesen? - Most hirtelen nehéz volna mindannyiukat fölsorolni, de kezdjünk hozzá: Biró Károly, Lakatos Gabriella, Moldován Gyula, Miklósi Dénes, Szőke István, Karácsony László, Nagy Péter, Kalló Laci és a többiek. Nem hagyhatom ki a fiamat sem, aki jelenleg restaurátor. Nagyon büszke vagyok arra, hogy visszahívták Magyarországra, és jelenleg az Országos Műemlékvédelmi Társaságnál dolgozik. - A festészet terén melyek a tervei? - Ha az Isten egészséget ad, addig szeretnék dolgozni, amíg az ecsetet fel tudom emelni, és a vászonra rájátszani a színeket. Adja az Isten, hogy ez hosszú ideig így legyen. ■ Faluvégi Anna: egy magányos ember túlfűtött kézi ásványáról Mondják, a közlésvágy belső kényszer, megpróbáljuk kifejezni magunkat, a folyamat révén rácsodálkozva a lényegre. A vers is egyfajta kommunikációs modell. Igen, kissé önző, individualista, sok esetben épp emiatt nem tölti be azt a funkciót, amiért végeredményben létrehozatott: megértés és megértetés. A székelykeresztúri, krisztusi korban lévő Faluvégi Anna is versei révén kíván kommunikálni a külvilággal. Szerzői kiadásban frissen megjelent kötete (A neved Te vagy) egy magányos ember túlfűtött közlésvágyáról árulkodik. Tán nem tépelődött sokat azon, kihez szól, azon sem, hogy miért. Csak beszél. Többnyire riasztó dolgokról. Hogy lesz-e aki ezeket meghallgassa? Nem tudom. A versek alapjában véve jók, lendületesek, sokszor szaggatottak (főleg a következetesen szónyi hosszúságúra széttördelt szabadverssorok miatt), líraiak, bár nem képcentrikusak és csak a könnyű befogadhatóság határáig elvontak. A probléma csupán annyi, hogy kevés a pozitív tartalom, a kilátástalanság lehangoló olvasmánnyá teszi azokat. Ebben nincs semmi furcsa, mondhatnánk, ilyen a világ, benne Faluvégi Anna ilyenné vált. Szinte törvényszerűség - legalábbis magyar viszonylatban -, hogy a versek pesszimisták (kell legyenek?). Én valósággal ki vagyok éhezve az optimizmustól, pozitív energiától duzzadó lírára. Vagy, ha olyan mégsincs, akkor a valóságot könnyed iróniával elviselő, gondolkodó-szkeptikusra. E kettőnek több létjogosultságát találom, mint a Faluvégi Anna által is műveltnek. Szenvedésből, pesszimizmusból van mindenkinek - raktáron is. Mindamellett, hogy a költői magatartás nem szimpatikus számomra, a versek erényeit elismerem. Faluvégi Anna tisztában van a versírás lényegével, könnyedén, magabiztosan bánik a szavakkal, játszik velük, játszik az érzelmeivel, magával, a külvilággal. Keserű játék ez, akkor is, amikor ténymegállapításba torkoll ,félni és fájni hagyni szavak nélkül szüntelen/ez a mi formánk nagyok vagyunk istenek”. Álmok, elfojtott vágyak ködképei sejlenek föl időnként, a szerelmes versekben a remény hangjai is megszólalnak, de erősebb a hiábavalóság, elhibázottság élménye. Egy távoli, elérhetetlen szerelem-ideál képeit vetíti elő, ez néhány percre harmóniát sugall: „Nem tudom, ki ringat álomba /Te vagy hallgatásom tiszta tükrű tava, /Nem tudom, ki mondja szüntelen: élnem kell... /Te vagy az aurám énemen". Néhány nappal később sajnos ez a válasz: “magam vagyok magammal, az álmom az még éltet”. A kötet színvonalát azok a versek ugrasztják meg jelentősen, amelyekben Faluvégi kilép önnön bűvös köréből, és egyfajta tárgyias líra nyomdokán a külvilág megfigyelésébe kezd. Elfeledkezik fájdalmairól, a világba feledkezik, amely a maga buja tárgyiasságával izgalmas, kontemplálásra érdemes. A kötet legüdítőbb verse a Macskámról című. A tárgyias líra józan derűje figyelhető meg benne, az teszi üdévé, széppé: “érdekel-e a macskám véleménye /szerinte mindegy hol vagyok /csak velem lehessen és jókat ehessen /ne bántsa senki /fokozza érzelmeit egy csirke vagy egy nyúl /esetleg bárgyún szónokol idegen cipőkről /mindent végigszimatol is ha játszani támad kedve /lerágja karodról lábadról a húst /rendes macska szobatiszta /tényleg adhatnál a véleményére”. Igen, így érdemes. A lírai én így is felsejlik - de legalább a külvilág is jelen van, mint élettér, mint létérzés-meghatározó. Igazán hatásosnak az ilyen lírát vélem. Első kötetről van szó, melyet meghatároz az önkifejezés kínja, a fejlődésre, a nyitásra utaló jelek egyértelműek. A versérzék is adott csakúgy, mint a lázas mondanivaló, csupán abból a bénító pesszimizmusból kellene kevesebbet adagolni... (Zsidó Ferenc) Udvarhelyi Híradó, 2002. április 15., hétfő egszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot megőrizni ezt a testet, amely asszír fejedelmek ősi monumentalitását viselte magán - örökös remegésben élt, hogy elveszítheti. Fiatalságától elkéstem, de el tudom képzelni telivér éveiben az ifjúságnak, s úgy hiszem, szemre, formára rakoncátlan és nyugtalanítóbb pompája volt is a fiatal Ady, későbbi, élettől, betegségtől megtépett évei érettebb, ritkább becsű szépséget jelentettek.. Mikor mellé kerültem, az Élet már nagy pusztításokat végzett rajta. Mégis szóljon az ő nagy szépsége mellett, hogy nekem, a kényes, fiatal úrilánynak soha egy pillanatig sem volt ünneprontó az italos, a betegségektől megviselt, tizenhat évvel idősebb Ady Endre. Mindig minden gyönge emberi pillanatában is kiragyogott rendkívüli volta. Ady Endrét, az embert asszír rajzokhoz hasonlóvá tette rendkívül széles válla, amely háromszögszerűen keskenyedett el a csípőtlen, karcsú, alsó végtagok fölé. Monumentális volt a fejlett, sima, hatalmas mellkas. Nemes vonalú karokban íveltek a széles vállak, s ápolt, csodálatosan szép kézformában végződött a kar. A hatalmas felsőtest kamaszfiús, keskeny, erőtlen alsó végtagokba szaladt. Nőiesen gyöngéd, karcsú bokák, a kicsit elrajzolt lábfejek voltak hivatva megbirkózni a felső törzs masszív súlyával. Ezért nem szeretett járni, s a legérdemesebb látnivalót is szívesen elmulasztotta, ha gyalog kellett eljutni odáig. Az egész, nemesen felépített testet befejezetté tette a fej. Tömör, erős nyakán csodálatos ékszerként ragyogott a költő már életében legendássá vált„barna feje”. Jóvátehetetlen kár Ady kitűnő szobrász és festő barátaitól, hogy úgy hagyták elmúlni ezt a gazdag rajzú, színű és változású arcot, hogy jó kép, jó szobor nem maradt utána. (Folytatjuk) .