Ügyvédek lapja, 1888 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1888-01-07 / 1. szám
4 ÜGYVÉDEK LAPJA. Óvatosság telekkönyvi vételnél. Irta: Millálkovics Árpád bonyhádi járásbiró. A b . . . . i kir. járásbíróság mint telekkönyvi hatóság irattárában a múlt év folyamán árverést tartottak. Árverés alá bocsáttatott a sz . . . i 10. sz. tikvben felvett s R. Ilka elhalt egyén tulajdonát képező 10. számú ház, melynek udvara a 9. sz. tekvben felvett ház udvarával közös. Nem igen akadván árverező, többen kedvet kaptak a vételhez, gondolván, hogy a kérdéses községben 6—700 frtot mindig megér egy jó karban levő ház, ha udvara mindjárt közös is. A szerencsés vevő egy n . . . i lakos jön. Mily nagy volt azonban álmélkodása, midőn a házat birtokába venni akarta és annak két szobája közül az egyiket, még pedig a jobbikat, valamint a középen levő konyhát is elfoglalva találta. Laktak pedig benne a telekkönyvi tulajdonos szintén elhalt fivérének gyermekei és azok családja, számra nézve vagy nyolcan. Annélkül, hogy sokat kérdezgette volna, mit keresnek az elég tisztességes árért megvett házban, bírói bevezetést kért s az illető helyiségeket kiürittette. A jogaiban magát sértettnek érző felek, kik egyelőre kénytelenek voltak egy pajtában meghúzódni, ügyvédi segélyhez folyamodtak s előterjesztéssel éltek, előadván, hogy ők nem a végrehajtást szenvedett jogán, hanem saját telekkönyvi tulajdonjogukon ülnek benn az ősi birtokban s kérték a sérelmes eljárásnak megsemmisítését, árverési vevőnek költségekben való marasztalását. A tárgyalás megtartatván, a következők derültek ki: A helyszínelés alkalmával a fennállott szabályok ellenére egy házat két külön telekjegyzőkönyvbe vettek fel, valószínűleg az akkori birtokosok kívánságára. A két birtokos két testvér volt. S miután egy házat két számmal nem láthattak el — ennyi mégis a fejükbe ment — az egyiknek, a 9. sz. tekvben felvettnek 0. számot adtak, a helyszíni felvételi térképen pedig ez absurd viszonyt azzal jelezték, hogy a házat középen egy vonallal elválasztották. A két tekrben természetesen a fekvőség, melyen a ház épült, mindenütt csak 178. helyrajzi számnak, alszám nélkül, van jelezve s annak idején elégségesnek tartották csupán a közös udvarra való hivatkozást, mi azonban senkiben sem ébresztene a meglevő állapothoz hasonló gondolatot kitüntetni. A tanuk igazolták, hogy a 178. hrsz. fek-Nagy János alattomosan egyet mosolyog, egyet köhint és a vállát hetyke modorban felhúzza, mint aki biztos a maga dolgában. — Nem jöhettem ám be reggelre nagyságos uram ! — Igazolni kell ám azt. — Hát hiszen igazolja azt a „stácziós" tisztet. — Valami nagy akadály volt? — Bizony, könyörgöm, nagy akadályom volt. — No, az még szerencse, akkor valami ügyes ügyvéd segít a baján. Mi volt az az akadály? — Hát, kérem alásan, meghibádzott a vonat. — Úgy? Hát minő hiba történt? Sokat késett a vonat? — Nem késett az, nagyságos uram! — Elakadtak valahol ? — Nem akadtunk el. — Vagy valami vasúti szerencsétlenség történt! — Nem történt, kérem alásan. — De hát mi történt? — Hát, ahogy már mondtam is, meghibádzott a vonat, amiatt nem jöhettem be idejére, pedig ugyancsak igyekeztem a vasúthoz. Gyalogosan voltam, úgy siettem, ahogy csak bírtam. Nem ért semmit, nagyságos uram, azért csak megtörtént a hiba, mert lemaradtam a vonatról. Ezen tessék segíteni valahogy I vőségen emberemlékezet óta csak azon egy ház volt, középen a konyhába egy bejárással s jobbról balról egy-egy szobával, mely jelenleg is ott találtatik. A 0. számú ház tényleg a kihelyeztettek nevén állott. Ily viszonyok között, miután kétségtelenül kiderült az, hogy az elhunyt örökhagyónak nem egy egész, hanem csak egy fél házhoz lehetett jogos igénye s többet neki, illetve az árverési vevőnek még a telekkönyvi hatóság sem adhat, miután továbbá kiderült, hogy a bírói kiküldött akkor, mikor békés és jogos telekkönyvi tulajdonosokat és lakókat tulajdon szállásukból kihelyezett, megbízatása körén, melyre a tkvi hatóság őt kiküldeni szándékolhatta, kiküldötte és jogosítva volt kiküldeni, kétségtelenül túlment, az előterjesztésnek helyadásával, a bírói bevezetést megsemmisíteni s vevőt a felmerült költségekben marasztalni kellett. A kir. tábla árverési vevő felfolyamodásának nem adott helyt. Egyébként nem kell épen ily abnormis viszonyoknak fenforogni, hogy valaki hasonlóképen járjon. Nemrégiben fordult elő egy eset, hogy a végrehajtást szenvedő, kit hitelezői nagyon szorongatni kezdtek : elcserélte földjét szomszédjával, kinek földje hepehupás és az övénél sokkal roszabb volt. A csere és az árverés között több folyt le, mint egy év. Az árverési vevő, ki a földnek árát busásan megfizette, látva, hogy milyen földet engednek át neki a szíves szomszédok, szintén bírói bevezetést kért, de ez után, természetes, nem vihetett ki semmit, mert a tanuk igazolták, hogy habár más helyrajzi számú fekvőséghez jutott is, mint a minőt megvett, az amit bir, bírta jogelődje is. Ily viszonyok között vevőt más ingatlanba bevezetni, mint amit végrehajtást szenvedett birt és másnak egy évi és egy napi birtoklással megerősített possessióját peren kívül megháborgatni annyit tett volna, mint a jogi kérdések egész tömkelegét felzuditani s a jogrendet adminisztratív utón halomra dönteni. Ugyanazért nem tanácsolható eléggé, hogy az, aki valamit vesz, tájékozza magát minden irányban. Igen, de ha van eset, mikor még a helyszíni felvételi térkép megtekintése sem bizonyul elégségesnek, teszem azt eldarabolásoknál. Ily esetben meg kell nézni a vázrajzot az iratok mellett. És ha a vázrajz is hibás? Az adók és illetékek elévüléséről. Irta: Kéki József pénzügyminiszteri fogalmazó. Legközelebb két pénzügyi tisztviselő közt lefolyt érdekes vitatkozásnak voltam tanúja. Az egyik egy telivér fináncz — a ki minden adó- és illetékügyi kérdés eldöntésénél kizárólag csak a kincstár érdekeit tartja szem előtt s a ki a törvényeknek csak azon intézkedéseit látja, érti, amelyek azt mondják, hogy „fizess !“ — azt állította, hogy az adó- és illetéktörvényeknek az elévülésre vonatkozó intézkedései hivatalból nem veendők tekintetbe. A másik pénzügyi tisztviselő — aki azt tartja, hogy miután a kincstár magáé az adózó közönségé, azt mint közvagyont az egyesek rovására törvényellenesen szaporítani nem szabad, továbbá, hogy az egyes adózó törvényes igazait csak költséges utánjárással érvényesítheti, ellenben a kincstárnak van elég közege, akik az ő érdekeit előbb-utóbb kielégítik — azt vitatta, miszerint a törvénynek minden intézkedése, hacsak az ellenkező világosan ki nem mondatott, hivatalból figyelembe veendő és alkalmazandó. Az igazi „finácznak“ légből kapott állításai oly semmit mondók voltak, hogy azokat teljesen mellőzhetőknek találtam. Érdekesnek tartom azonban ismertetni azokat az érveket, melyekkel állításait emez támogatta. A vitatkozásra azon eset szolgáltatott alkalmat, hogy valahol oly hagyatékok megilletékezése rendeltetett el, mely hagyatékok illetékszabás végett már 10—15 év előtt szabály szerint bejelentettek. Az 1876. évi XV. t.-cz. 68. §-a