Új Aurora, 1988 (16. évfolyam, 1-3. szám)
1988 / 3. szám
megkérdezte, hogyan jutottam hozzá, de a verseimet nem őseim birtokviszonyai alapján, hanem belső, irodalmi érdemük szerint minősítette, eltérve az akkoriban kialakuló gyakorlattól. - Nagyon tehetséges - ezzel fogadott, mikor a fehér rácsos ajtón kikukkantott s a nevemet meghallotta. - Most vannak nálam. Sétáljon egyet, s jöjjön vissza egy negyedóra múlva. S hamarosan már szülőfalumról, Gyomáról kérdezett, a Kner-nyomdáról, ahol neki is jelentek meg kötetei. A két vendéghölgy Kerényi Grácia és a rubensin kicsattanó Zala Marcsa volt, Pais Dezső lelkes híve ő is. Bent a dolgozószobában, ahol Rippl Rónai híres képe függött a szemébe hulló hajú költőről, már tegezett, gondosan - jelzőről jelzőre, képről képre - elemeztük verseimet: „gyűrűket húz fel csillagokból” a faág, s próbálta is az ujjain elképzelni: - Jó, nagyon jó, „előttem az utak kisimulnak, mint a fényes csomagolópapír”. — Kitűnő! - Vagy a szüleimről szóló versben: „előre futtok, s én fölszállok, mint a zörgő papírmadár” - Remek ez is! Barátságába fogadott, s fölajánlotta, hogy közöl belőlük a Válaszban. Én gyámoltalanul szakadoztam, csupán arról szerettem volna megbizonyosodni, érdemes-e írnom... Majd mire már szerettem volna közölni, a Válasz megszűnt. A fordulat évének időszaka volt ez, s nem tudtam — de nem is akartam — olyan verset írni, amivel akkor érvényesülni lehetett. A legtöbb jó költő ekkor műfordításba fogott; magánszorgalomból magam is megpróbálkoztam már diákkoromban angol, német és latin költők fordításával (ezeket Szabó Lőrinc is látta s elismerte), de részben nyelvtudásom éreztem bizonytalannak, részben reménytelennek éreztem a vállalkozást: úgy láttam, voltaképp minden fordító újra költi a verset s ugyanakkor föl is áldozza önmagát egy idegen életműnek. Mentőövül ekkor jött a nyelvészet: szakdolgozatom alapján, amelyet már Csokonairól írtam, nyelvészetből, Pais Dezsőnél, a Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe kerültem, a nyelvművelő osztályra. Akkori írói-költői eszményképem, Kosztolányi is nyelvművelő írásaival vált klasszikussá, versei mellett, vagyis jó „kiegészítő sport”-nak kínálkozott a nyelvbúvárlás — s az is maradt mindmáig számomra. El nem múló filológiai szerelmemmé Csokonai vált. A felvilágosodás, az ész, a ,józan okosság”, a tolerancia — a társadalmi s gondolkozásbeli türelem, szemben a dogmákkal s a fanatizmussal — különösen rokonszenvessé tette előttem ezt a kort, s benne kiváltképp a „debreceni kör” íróit: a debreceni kollégium neveltjei, Csokonai, Fazekas, Földi, Diószegi Sámuel társaságát. Magam mulatságára kezdtem az ál- Csokonai-verseket kiszűrni (a bennük előforduló tájszavak alapján) a költő életművéből, így hívtak meg a Csokonai kritikai kiadás munkálataiba, s így lettem irodalomtörténésszé és sorozatszerkesztővé a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, eddig három verskötet anyagát rendezve sajtó alá, új időrenddel, s számos ismeretlen verssel. E munkám „mellékterméke”-ként jelent meg 1981-ben Csokonai művei nyomában című testes tanulmánykötetem az Akadémiai Kiadónál, s most adtam le Az ész világa mellett címmel az újabbat a felvilágosodás magyar irodalmából a Magvetőnek. A felvilágosodás korának íróit adtam közre a békéscsabai Papp János kollégámmal irodalmi breviárium-sorozatunkban, amelynek eddig öt kötete jelent meg (nem kis örömömre a gyomai Kner nyomdában nyomtatva): Vitéz Mihály ébresztése (Csokonai-breviárium, Bp. 1970., 1973.), „Boldog, ki fákat ültet...’’(Fazekas-breviárium, Bp. 1972.), „Hass, alkoss, gyarapíts!” (Kölcsey-breviárium, Bp. 1975.), „Fon a világ...” (Berzsenyi-breviárium, Bp. 1976.), „Jót szól!” (Kazinczy-breviárium, Bp. 1981.) s készül a Kisfaludy- meg a Bessenyei-breviárium. 116