Új Élet, 1980 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-10 / 3. szám
DÁVID SÁNDOR MŰVÉSZFOTÓS fs az Új Élet Galériában Nagy utat tettünk meg Altamirától máig, őszintébbek lettünk aggodalmainkban és félelmeinkben. A bölénytől — mely haj, de gunyorosan jellemző fintora történetünknek; azóta lényegében kiveszett (minek kerteljünk: kipusztítottuk) — önmagunkig jutottunk, sőt tovább. Eléggé egybehangzó vélemény szerint ama vadbarmot azért rajzoltuk a barlang falára, mert féltünk tőle, s legyőzésének pillanatához így akartunk — mágikusan — közelíteni. Hát ezért ábrázol az ember, bár a látszat az, hogy megörökíten ez a látszat sem véletlen. Hiszen vajon nem jelez-e valamit az is, hogy amikor a legelső, ma már meghatóan kezdetleges bitumenlapot petróleumba fürösztötték, azon emberi arc jelent meg? Persze, nem az az arc volt már a nagy újdonság. Az ember akkor már sok évszázada rajzolgatta növekvő komfortú barlangjainak falára azt a félelmetes ismeretlent, aki ő maga. Ha nem ott, akkor először, két borzongató ismeretlen együttesen jelentkezett: a már említett emberarc, valamint a Pillanat. Elképzelhető, mily naivul korai diadalt ült akkor a vadászgató és gyűjtögető ember, látván lelki szemei előtt lelki lábfejét a legyőzött pillanat megmerevedett nyakán, midőn még azt hitte, hogy elég a camera obscurában feje tetejére állt világot a talpára állítani. önmaga ábrázatával és a pillanatéval azonban korántsem volt olyan könynyű dolga, mint valaha a bölénnyel. Mindkettő, de kivált a kettő együtt, nehezen becserkészhető, ravasz vadnak bizonyult. Megfoghatatlanságában félelmetesnek. S keveset segít e két fenevad elleni küzdelemben a paroxisztikusan kifejlesztett optika, a fényérzékeny anyagok szédítő választéka, még az elektronika szövetsége is keveset. Az ember végül is, amikor e bűvös zsákmány nyomába szegődik, ma is magányos, önmagára utalt, szorongva bátor vadász. Esélyei továbbra is megfoghatatlan dolgokban rejlenek: a szenvedélyben és a szeretetben. Az itt ma trófeáit bemutató Dávid Sándor kellékei között ott látom e két nélkülözhetetlent. Hiszen e zsákmány megszerzéséhez feltétlenül kellett az a már-már irracionális szeretet, amelylyel az ember emberarcra figyel, s az arcon örökre elsuhanó pillanatot meglesi. Kellett, nyilván, a hit, a credo,quia absurdum, hogy az arc valami halhatatlanul lényegesnek romló földi mása, és így, ha romlását megállítjuk, megmarad valami a halhatatlan lényegből, s ezáltal a félelmes és szorongató pillanat legyőzetett. Mennyit kellett töprengeni, látszatra hiábavalóan kísérletezni ehhez, hiszen sejtem én, hogy ami az ezüstszemcsék rendjéből látszik, az csak amaz emlékezetes jéghegy vízből kiálló egyötöde. Ahhoz, hogy emberi arcról mondhassunk valamit, bármely nyelv erejével, millió lényeges és lényegtelen, az arccal összefüggő jelenség között kell értően válogatnunk. Tudatunknak le kell előbb fényképeznie a vajúdás gyötrelmét, mely ezt az arcot világra hozta, az éjszaka vaksötétjét, melyben ez az arc valaha görcsbe rándult, a szellőt, mely a ráncokat rajta egyszer elsimította, és — igen — azt a nehezen felfogható fényt is, ami erre az arcra szitált egy pillanatig, amikor az ember felpillantott a sarkcsillagra. Azonkívül pedig nem akármilyen becsvágyú cserkésző Dávid Sándor. A legnehezebb vadra megy. Művészek arcát fényképezi. E próteuszi lények a pillanatnak olyan ellenfelei, akik úgy próbálnak győzni, hogy látszatra szoros barátságot kötnek ellenes felükkel. Kétértelmű kapcsolat ez. Innen a póz, az örökös póz a művészarcokon. Ám Dávid Sándor azt is tudni látszik, hogy a múló pillanattól való viaskodásunkban a leginkább talán választott pózunk árulkodik rólunk. Finom iróniával, de még több szánó szeretettel hagyja pózolni a Témát, és leleplezi álságunk pillanatát, mert hisz abban, hogy azon átsüt nemcsak esendőségünk, hanem hihetetlen erőfeszítésünk is Kronosz gyilkos ölelésében. Akkor pedig, meglátva magunkat a képen, kicsit riadtan kérdezzük: mit keres, mit keresett arcunkon ez a nyugtalanul és könyörtelenül kutató lencse, Dávid Sándor szeme? Ne töprengjünk, feleim, önmagát, önnön arcát keresi. ÉLTETŐ JÓZSEF Elhangzott a kiállítás megnyitóján. Benkő Samu A fotoriporter Aurel Ciupe Mater dolorosa NYELVMŰVELÉS Nehéz táska -nehéz mondatok Napjainkban egyre gyakrabban olvasunk arról, milyen terhet cipelnek iskolás gyerekeink degeszre tömött táskáikban. Négy-öt kilónyi tankönyvet, füzetet, tornafelszerelést, a műhelygyakorlathoz vaslemezt, és még annyi mindent. Jogos a panasz. Oktatásunkban valahogy összetévesztik egyesek a mennyiséget a minőséggel. A vaskos tankönyvekben közölt ismerethalmazt a tudnivalók sokaságával. Talán rádöbben erre tankönyvkiadásunk, hiszen mindazok az általános útmutatások, melyek országunk vezetésének legfelsőbb fórumán elhangzottak, közvetetten ezt a kérdést is érintik. Ezúttal én nem a súlyos, túlméretezett könyvekről szeretnék szólni; inkább arról, hogyan közvetítik az ismereteket bizonyos tankönyvek. Az 1978-ban megjelent, V. osztályosok részére készült növénytani tankönyvből csupán két mondatot idézek. A 36. lapon olvasható a következő: «Fényben a növények lassabban nőnek, de hajtásaik zöldek és erőteljesek, ezzel szemben sötétben a növekedés gyorsabb, de a növényekben nem képződik klorofill és a hajtások nyurgák és erőtlenek.» A fénynek a növényekre gyakorolt hatásáról van tehát szó. De miért ilyen megfogalmazásban? Az a három ellentétezés (de, ezzel szemben, de) teljességgel zavarossá teszi a mondatot. Vegyünk szemügyre egyetlen ellentétet: fényben a növény hajtása zöld, erőteljes , sötétben nyurga és erőtlen. Elfogadhatjuk, hogy az erőteljesnek az erőtlen az ellentéte, azt azonban semmiképpen sem, hogy a zöld ellentéte a nyurga. Ezzel semmi esetre sem szolgáljuk a gyerekek logikus gondolkodásra való nevelését. Idézzük a következő mondatot, ezúttal a 35. lapról: «A levél fontos életműködései mellett a nyers tápláléknak a gyökér általi felszívása és annak a levelekbe való szállítása, valamint az asszimilált anyagok szétszállítása a növény minden részébe, a növény táplálását, növekedését és fejlődését szolgálják.» Légy okos, te tizenegy éves gyerek, próbáld megérteni ezt a mondatot, de főleg: próbálj erről értelmesen felelni! Nincs az a tanár, aki ezt szóról szóra el tudná mondani. Az egész mondat értelmetlen, pontatlanul fogalmazott, zavaros. A könyv szerzői érdemes tanárok. Nagy kár, hogy a könyv fordítójának nevét sehol sem tüntették fel. Tulajdonképpen a fordító követte el nyelvünk tisztasága ellen ezeket a merényleteket. (Nem tudom, hogy a könyv szerkesztője felelőssége tudatában vállalja-e az ilyen és a hasonló megfogalmazásokat? Azt hiszem, hogy nem.) Jó, ha a tanuló tudja, hogy az asszimilált anyagok szétszállítása a növény részeibe miképpen történik. De talán a legjobb lenne, hogyha az ismereteket tudná «asszimilálni» — pontosan, világosan megfogalmazod szövegek segítségével.