Új Ember Magazin, 2002 (3. évfolyam)
2001. december - 2002. január
42 . A közelmúltban hazánkban járt Joachim Wanke erfurti püspök. Budapesti látogatása során előadást tartott Európa kereszténysége a modern idők kihívása előtt címmel, amelyről az Új Ember 2001. november 4-i számának 12. oldalán összefoglalót adtunk. Az alábbi összeállítás a német főpásztor sugárzó személyéről, hivatástudatáról, munkáját meghatározó alapvető gondolatairól nyújt képet , amelyből kiderül: van mit tanulnunk tőle. „Megyek én még a te utcádba..." Találkozások egy derűsen bizakodó püspökkelHa egyetlen képbe, hasonlatba kellene sűrítenem Joachim Wankéval kialakult kapcsolatom jellegét, hatástörténetét, akkor a címbéli szólás-átírást választanám. Holott látszólag úgy kezdődött, hogy én mentem be mások utcájába, amikor egy szemeszter erejéig egy türingiai városka egyetemén vendégeskedtem — éppen harminc esztendővel ezelőtt. Szokásomhoz híven már az első nap megkerestem a katolikus templomot, hovatartozásom biztos pontját az ismeretlen világban. Mégis meglepődtem, amikor az első vasárnapi szentmise után a templomból kilépőket kézfogással üdvözlő káplán megkérdezte, hogy honnan jöttem, és hogy van-e valami vasárnapi programom. Miután ilyen nem akadt, délutáni kávéra, süteményre lettem hivatalos a lakótelepi „fíliába", ahol a káplán — házvezetőnőjével együtt — vasárnapi otthonosságot igyekezett nyújtani egy „árva" magyar lánynak. Nem ez a káplán lett később az erfurti püspök, élményem felidézésével csak arra az egyházias — mert személyválogatás nélkül közösségi — szellemre szeretnék rámutatni, amely ott a későbbi, rendszerváltás utáni jó kezdeményezéseket, közös döntéseket is megalapozta. A hívek és a lelkipásztorok kölcsönösen ismerték egymást, törődtek egymással, az itthoninál ridegebb-merevebb politikai légkör közepette az itteninél testvériesebb, bizalomtelibb és természetesebb levegő járta át mind a hierarchián belüli viszonyokat, mind a hívek és a lelkipásztorok kapcsolatát — feltehetőleg nemcsak Türingiában. Nekem itt, az NDK-ban sikerült először meglátnom az egyház közösségi arcát, ami hazatérésem után éppoly meghatározóan hatott egyházközségi, kisközösségi tevékenységemre, mint kicsit később az Ifjúság Zsinatát egybehívó Taizé példája. E közösségi tapasztalat lényegi mozzanata volt az a meghívás is, amely egy reggelire szólt. Nem volt ebben a (később gyakorta megismétlődő) alkalomban semmi különös azon felül, hogy a hétórai mise után valakinek eszébe jutott megkérdeznie az ismeretlen lányt, volna-e kedve egy csésze forró kávét inni, vajas zsömlét enni vele. Ezzel az egészen természetes, számomra mégis egyedülálló gesztussal vette kezdetét az az immáron három évtizedes barátság, amely engem később az erfurti püspökség asztalközösségéhez is elvezetett. Az első reggeli azonban még a jénai klinika tetőtéri szobájában, újdonsült ismerősöm szolgálati lakásában zajlott, akiről megtudtam azt is, hogy elkötelezett keresztény élete mellett — pontosabban ennek szerves részeként — szenvedélyesen szereti műtősnővéri munkáját. Ezért aztán, amikor tíz évvel később az újdonsült, de egyházában nyilvánvalóan jó érzékkel tájékozódó Wanke püspök megkérdezte tőle, nem vállalná-e el a püspökség házvezetését, Ursula barátnőm hosszabb gondolkodási időt kért. Azt azonban rögtön megmondta, hogy eddigi életében nem tett szert különösebb háztartásbeli tapasztalatokra. A válasz ennyi volt: Negül is Ursula — aki azóta háztartási készségekből, szervezői tehetségből és mindenféle vendéglátói leleményességből is sokszorosan bizonyított — a ház jó szelleme. A püspök húszéves működését méltató egyik interjú (Tag des Herrn) készítője a következő kérdést tette fel Wankénak: Nagy felelősséget hordozó emberek jó lelki-szellemi háttérrel szoktak rendelkezni. Ki biztosít az Ön számára ilyen hátteret? Megelégedéssel olvastam a püspök válaszát. Mindig önzetlen segítőkészséggel dolgoztak szinte „a kezem alá" — ez alapvető tapasztalatom. Elsőként segédpüspökünket szeretném megemlíteni, de aztán rögtön mindenkit, akivel itt szorosabban együttműködünk. Ki szeretném emelni házvezetőnőmet, aki immár húsz esztendeje támogat. Teszem ezt különös tekintettel arra a helyzetre, hogy még kilencvenhárom éves édesanyám is a háztartásunkban él. Házvezetőnőm olyan légkört teremt, amelyben személyesen is derűs bizakodással és emberileg kiegyensúlyozottan élhetek. Szándékosan emeltem ki Joachim Wanke püspök lelkipásztori arculatán állandóan átsejlő emberi arcának azt a vonását, amelyre ez a kis mozzanat rávilágít. Isten népe — jó érzékkel — nem szónokaira, hanem hiteles vezetőire hallgat. Úton a templom felé A „megyek én még a te utcádba" szólás-parafrázis bizonyítására még egy emlékezetes találkozást próbálok „A jó légkör a fontos” Joachim Wanke 1941-ben született a sziléziai Breslauban. Édesapját 1944-ben vesztette el, édesanyja három gyermekével az elűzetés után a türingiai limenauban telepedett le. A fiatalembert 1966-ban szentelték pappá az erfurti Mariendomban. 1969-ig a komoly katolikus hagyományokkal rendelkező Eichsfeldben káplán. 1974-ben doktorál és habilitál újszövetségi egzegézisből. 1980-tól segédpüspök, 1981-től az Erfurt-Meiningeni Egyházmegye apostoli adminisztrátora. 1994 óta az újjáalakított Erfurti Egyházmegye főpásztora. 1985-től megszűnéséig a Berlini Püspöki Konferencia elnökhelyettese, jelenleg a Német Katolikus Püspöki Kar ökumenikus ügyekkel foglalkozó bizottságának tagja, lelkipásztori bizottságának elnöke.