Új Ember, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1953-01-04 / 1. szám
i Perosi 80 éves r »A Sixtusi kórus örökő« igazgatója« •— ekként címzik hivatalosan Lorenzo Perosi mestert, a ma élő talán legnagyobb egyházi zeneszerzőt, akinek nemrégiben ünnepelték 80. születésnapját. A sorozatos ünnepségek kiemelkedő mozzanata volt Perosi egyik oratóriumának, a Mózesnek bemutatása a római operaházban. Perosi, aki 54 év óta vezet, immár a katolicizms központi templomának, a Szent Péter-bazilikának zene- és énekkarát, eredményekben gazdag pályafutásra tekinthet vissza. Sok miséje, oratóriuma, szimfonikus költeménye és egyéb zenekari műve aratott világszerte elismerést. Operái közül leghíresebb a Romeo és Júlia. Mielőtt Rómába költözött, négy éven át a velencei Szent Márk székesegyház karnagyaiként működött. Sarto bíboros, a későbbi Boldog X. Pius volt akkor Velence pátriárkája, ő ismerte fel az elsők között Perosi kimagasló tehetségét. Meleg barátság is fűződött közöttük. Azután, hogy Rómába is magával vitte, magánéletének ünnepi eseménye volt, ha Perosi időnként megjelent nála és zongorán eljátszotta neki legújabb szerzeményeit. Egyik legutóbbi alkotása egy Te Deum, amelyet »a béke Istenének« ajánlott. Ismeretlen őslény A paleontológia, vagyis az őslénytan művelői között eddig is nagy tekintélynek örvendett Paul Ruebsament, egy Dél-Afrikában dolgozó német származású katolikus pap, aki hivatásából folyó utazásait tudományos kutatásokra is fel szokta használni. Legutóbb a kaffer misszió területén egy olyan őshüllő maradványait ásta ki, amely már átfejlődést mutat az emlősök felé. Ilyen őslényt még nem ismert a paleontológia. A rendkívül értékes leletre egy másfélezer méter magasságban fekvő völgyteknőben akadt rá Ruessament, amelyről könnyű volt megállapítania, hogy valamikor régen egy azóta kiszáradt tó feneke volt. Az őshüllő maradványait rekonstruálás céljából beszállították a pretoriai Transvaal-múzeumba. Szent Márk oroszlánja Velence városának védőszentje Szent Márk, ezért az egykori velencei köztársaság címerében az evangélista jelvényét, a szárnyas oroszlánt viselte. Lipót császár gőgös bécsi udvarában egy pöffeszkedő udvaronc gúnyosan megkérdezte a velencei követtől: »Aztán merre röpdösnek a magaik szárnyas oroszlánjai?« »Amerre a kétfejű sasok« — hangzott a rövid felelet. — A MÉZAJKÚ DOKTOR így hívják, ez az 5 jelzője, epitetonja a tizennegyedik századtól fogva: ő a mézajkú, a »doctor mellifluus«. Szent Tamás az angyali, Duns Scotus a »subtillis«; ő, szent Bernát az, akinek méz árad az ajkáról. A szép stílus, az akaratlan költészet méze, kétségtelenül, de elsősorban az evangéliumé, a Szentléleké, a határtalan szereteté. Korának legnagyobb szónoka volt és legmodernebb stilisztája, de mindenekelőtt legnagyobb lelke, legnagyobb szentje. Kortársai testbe öltözött angyalt látták benne. »Videre enim facáem vestram angeliicam jucundum est« — írta neki az egyik. »Boldogság a te angyali arcodat látná!« Arcképei (ahogyan a kortársaik leírják, meg azok a festmények, melyeik a hagyomány szerint őt ábrázolják), önsanyargatásokban szikárrá edzett, fáradalmaktól megrokkant, sovány, ősz, botra támaszkodó aggastyánt mutatnak. »Teste törékeny, jóformán nincs is hús a csontjain«, de arca pergamenszerű bőrén átüt valami tűz, valami mély melegségnek a pírja. Az »assidua meditatio«, a folytonos elmélkedés heve. Lehet valakiről szebbem írni, mint ahogyan róla írja életrajza: »Akkora volt benne a belső ember szépsége, hogy mintegy kitört belőle nyilvánvaló jelekkel, s a benső tisztaság és bőséges kegyelem áradatától elöntött ember külsejében is meglátszott.« Szívén, magia mondja, »a szeretet nagy és édessége» sebét« hordozta s ennek a misztikus sebnek a ragyogása sugárzott belőle. »Arcán a szeretet tündökölt, nem a földi, hanem az égi — írják róla —; szemében valamiféle angyali tisztaság és galamb-egyszerűség csillogott.« És Gaufrid nevű titkára szerint »ha magát a szeretedet kellene kifejezni, leginkább az ő arcának megfestésével lehetne ábrázolni«. A szentség útján De ennek az embernek keményen meg kellett küzdenie azért, hogy végül az angyalokhoz váljék hasonlóvá. Nem félelmes-e szinte a hevesség, amellyel a szentség útján elindul s vezeti azokat, akik varázsának engedve, utána indulnak? Nem érezzü-e túlzásaiban a lobbanékony természet, az izzó vérmérséklet, a fölgyúlt indulat türelmetlenségét és lendületét? Nyilvánvaló, hogy a nagyhírű burgundiai családnak ez a harmadik fiúivadéka, amikor huszonegy esztendős korában hátat fordít a világnak, jövőnek, karriernek egy másik karrier és másik jövő igényével tüzes szívében s magával viszi öt testvérét is a legnagyobb lovagi kalandba, a szentség kalandjába: — nyilvánvaló, hogy ez a fiatalember soha nem fogja beérni kevesebbel, mint az egésszel: egészen szolgálni az Istent, egészen szeretni az embert, egészen élni magában Krisztust, egészen levetni a régi embert s egészen felölteni az újat, ahogy Szent Pál tanácsolja. Toronyiránt vág neki a hegyoromnak; igényességében mintha egyelőre nem akarná tudomásul venni, hogy a szerpenttiin mégiscsak biztosabb út. És félként járhatóbb; s egy szentnek, ha maga bírja is a meredeket, az sem utolsó hivatása, hogy járható utat mutasson. Nem kisebb szellem, mint Szalézi Szent Ferenc mondja róla: »Kezdetben oly hevesen ösztökélte szegény tanítványait a tökéletességre, hogy éppen ezzel hátráltatta őket, mert kifulladtak és elcsüggedtek, amint ilyen türelmetlenül sürgették őket ezen a túl meredek és éles kapaszkodón.« Puha, erélytelen, tétovázó ember azonban sohasem lett; közismerten, korában közmondásosan jó szíve olyan testben lakott, amelyet kemény aszkézis nevelt és fékezett, s olyan akaratnak engedelmeskedett, amelyet a magát folyton éberen ellenőrző értelem edzett hajthatatlanná. Ahol az igazságról volt szó, épp úgy nem ismert egyezkedést vagy megalkuvást, mint ott, ahol a lelkek üdvössége forgott kockán. Ilyenkor ki-kitör láncon tartott indulata is, »harapósabban és élesebben is, mintsem szeretnék«. S minden harag, az indulat minden lobbanása mögött ott a szeretet: szidlak, mert féltelek, s nem féltenélek ennyire, ha nem szeretnélek oly naivan. Az önismeret világánál Milyen félvezhetetlen lánggal ég benne a lelkek szeretete! S nem valamimé elvi formában; ez a szeretet nemcsak abban gyakorlati, hogy tevékeny, hanem abban is, hogy a valóság, az emberi szív és természet alapos ismeretére épül. Szent Bernát, aki csupa gyöngédség, érzékeny figyelem és részvét az ember iránt, nagyon jól tudja (és elsősorban az önismeret világánál látja meg), hogy az ember gyarló és gyönge ahhoz, hogy felfogja és átélje azt, ami távol van tőle, ami sokszorosan meghaladja értelmét. Az Atya végtelen misztériuma előtt a véges értelem megtorpan, de a Fiú, a megtestesült Ige a testvérünk lett s mindnyájunk felé egyformán tárja ki karját. Szent Bernát erre a megtestesült Igére, erre a közénk szállt második isteni Személyre irányítja tekintetünket és Krisztus emberségét állítja áhítatunk középpontjába. Nem talál ki új dolgot ezzel (az Egyházban nincsenek új dolgok hanem csak kezdettől meglevők kapnak új megvilágítást s új hangsúlyt az időik folyamán); hogy csak egy nagy kezdeményezőjét említsük előtte az Istenember iránti hódolatnak: nem vált-e egy egész szellemi áramlat megindítójává az Egyházban Szent Anzelm híres »Cur Deus homo«-ja, amelyben a középkor teológiája először fordul oda merészen az emberré lett Istenhez? Nem újat talál ki, de a meglevőt mintegy újrateremti, átlelkesíti: »Valami remegést, megindultságot, gyöngédséget visz bele — írja a misztikus Szent Bernát egyik avatott méltatója —, amihez hasonlót előtte nem ismertek. Jézus emberségéből elsősorban ezt ragadja meg, ami erényeivel és érzelmi világával a legközvetlenbbül hat: az istengyermekséget és az Istenember szenvedését. Most már, nála és utána, nemcsak arról van szó, hogy Krisztusban csupán csodálatos, de távoli mintaképet lássunk, ahogy még egy századdal korábban is láttuk; az Ige nála valóban test és minden egyes ember számára jóbarát«. Nyolcszáz év távlatából Mindebben nincs semmi spekuláció, semmi elvont okoskodás; Szent Bernátnál minden élmény és minden tanítása személyes tapasztalásából fakad. Az a testvér Krisztus, akihez odavezet, az ő testvére; azt az Istent, akinek szeretetére ösztönöz, saját forró tapasztalatából ismeri és szereti. »Istenem, szerelmem, mennyire szeretsz, mennyire szeretsz engem!« — kiált föl. »Ó hasonlíthatatlan szeretet, heves, lángoló, követelő, aki kívüled semmi másra nem engedsz gondolni!« — sóhajtja. Annak a nyolcszáz évnek a távolából, amely halála óta eltelt, ma legelőbben, legfényesebben ez a Szent Bernát ragyog felénk: a kiapadhatatlan szeretet szentje, az isteni szeretet égő csipkebokrában tiszta lánggal lobogó szemlélődő lélek, s kora és az utána következő századok számára a lelki élet egyik legnagyobb mestere. Tudjuk és méltányoljuk és csodáljuk azt a szinte emberfölötti munkát, amelyet kora sokrétű bonyodalmai között végzett; ismerjük vitáit és harcait az igazságért s hódolattal adózunk bátorságának, tetterejének, korát fölülmúló éleslátásának; de a szent ragyogása mellett mindez másodrendűnek tűnik föl. Tett és szemlélődés ama hősi egységében, melyet oly példásan és áldozatosan valósított meg egyéniségében, kegyelmi világosságával az a központ vonzza magához tekintetünket, amely körül ez az egység létrejött, amely ezt az egységet éltette és amely a tettek kihűlte után is változatlanul él és ihlet: a szentség. Rónay György Esztendők váltásakor Amikor az év kezdődött, Uram, felajánlottam Neked a hosszú, ha mégis oly rövid napokat, azt a háromszázhatvanhat napot, amely most végéhez ért. Miként a pap az ostyákat a kér helyben mind egyszerre változtatja át, hogy majd egyiket a másik után, osztogassa ki, ugyanúgy ajánlottam fel én is akkor, az év első napján annak reám virradó összes napjait. S hittem, hogy majd egyiket a másik után szentül adhatom Elébed és tanúsítani fogom általuk a megváltás áldozatát én magamban is. Most azonban tudom, Uram, hogy az évnek oly sok napját elveszítettem, a Te kegyelmednek annyi kínálkozását süketen fogadtam, annak, hogy megváltásod áldozatát gyümölcsözővé tegyem, oly sok lehetőségét elmulasztottam. * Ez az év is elmúlt immár s nem tér vissza soha. Vele múltak el az alkalmak is a jóra. Jöhetnek újak a helyükbe, de amik elmúltak, végképp kiestek életemből. Azok az emberek is, akiket utamba küldtél, hogy jó voltomat megtapasztalják, ezen a módon többé elém nem állnak. De van, ami mégis megmaradt. Uram. Nem múlt el a kegyelmed s nem múlt el az életem. Még nem. Te ennek az esztendőnek végén is, amely életem végére emlékeztet, megajándékozol a vigasztaló bizonyossággal, annak a bizonyosságaival, hogy nem késtem el, hogy még mindent pótolhatok. Ha nem késett el a keresztfán a jobb lator, aki már aznap Veled volt a paradicsomban; ha nem késett el Szent Pál, Szent Ágoston, Szent Mária Magdolna... ha nem késtek el oly sokan mások, miért késném el én, miért ne pótolhatnám én is? Nem, Uram, az évek bármennyi váltását láttam is eddig, ahhoz, hogy utat keressek Hozzád, ma sem vagyok rokkant. Életem minden napja még a Te kegyelmed ígérete, a végtelen szeretet felszólítása és engedélye arra, hogy jóvá tegyek és tehessek mindent. Új évet kezdhetek, valóban újat és szentet. Most pedig, Uram, hadd gyűjt*sem össze az elveszett napokat, ahogy összegyűjtik olykor a szétesett ostyákat: tisztelettel és áhítat* tal, mert Neked voltak szentelve ezek a napok, és szomorúsággal, mert nem lettek megszentelve állá* lám. És fogadd el mégegyszer okét, mindenható örök Isten,, bánatommal és fájdalmammal együtt. Fogadd el őket a határtalan bizalommal a Te könyörületességedben és azzal a meg nem szűnő reményemmel, hogy amint kegyelmed eljutott hozzám, utam végeztével én is eljutok Hozzád. Gabriel Smith, az ismert holland költő most adta közre a Zsoltárok holland nyelvű fordítását. SZILVESZTER Irta: FEKETE ISTVÁN Ez a szilveszteresti meghívás már olyan régi volt, hogy sajnálkozva bár, minden más meghívást lemondtunk. Távoli faluba szólt, túl a barátom faluján, pedig nekem még oda is utaznom kellett. Körülöttem már zsibongva készülődött a város a reggelig tartó hejehujára, én pedig kelletlenül ácsorogtam az autóbuszállomáson, felelőtlen fogadkozásokkal keseregve, hogy ilyen meggondolatlan ígéreteket többé nem teszek. Hozzá még hideg is volt és a szél kajánul bujócskázott a hóhalmok között, nem mulasztván el minden fordulónál megcsípni a fülemet. tén Végre befarolt az autóbusz, szinunottan és ridegen, mintha teljesen feleslegesnek tartaná ezt a szilveszteri utat, ezt a pár rendetlen embert, akik még ilyenkor se tudnak otthon maradni, vagy utolsó pillanatra hagyják a hazautazást. Egyszóval kedvetlenül indult az egész est, nem is beszélve arról, hogy az autóbuszban mellém telepedett egy kocsmás egyén, aki a társas utazást csak egymás hegyénhátán tudta elképzelni, lévén az autóbusz majdnem üres. Mereven kinéztem a fekete ablakon, azaz benéztem a kocsi belsejébe, mert az ablak csak a belső világot ringatta a láthatatlan hómezők között. Az ablak sarkában azonban észrevétlenül nőni kezdett az odatapadt hó. Nini — esik! Később már látni lehetett az ablakgnak csapódó hópelyheket s mire megérkeztünk, olyan hóvihar nyargalt a falu medrében, hogy legszívesebben visszaültem volna az autóbusz enyhe, kivilágított bódéjába. De az autóbusz odapottyantott az útra és megkönnyebbülve vitte vörös lámpáját odébb. Barátom vidáman fogadott, én pedig meg voltam sértve, mert nem várt az »állomáson«, holott azelőtt se várt soha. Ez ilyen ostoba, sértődős este volt s ezért elhatároztam, hogy barátomat megbüntetem. Vidám, mint a madár, én meg feleslegesen keserű leszek, így a jó hírekre egyelőre nincs szüksége. — Remélem, ebben az időben nem akarsz elindulni? — mérgelődtem kitartóan, de vidáman legyintett. — Ez, fiam, a felsőbb hatalmaktól és a Haza Bölcsétől függ. A Haza Bölcse: Deák Ferenc nevű állandó fuvarosunk volt, akit nem ijesztett meg a kis hófúvás. Furfangos és bátor ember volt Deák Ferenc bácsi, aki bátorságát időnként szalmafonatos bütyköséből táplálta. • Most se váratott sokáig magára. Szánkója vidáman csengőzve Lókként meg a ház előtt, bár lovacskái sörényét és farkát zászlóként lebegtette a szél. — Elindulunk, Ferkó bácsi? — Mihelyt fölültek, azonnal, rögvest. Hát elindultunk, bár nem látszott egy lélek sehol a faluban se, nem hogy a mezőkön. A szél süvöltve nyakjait az éjszakában, a a bő ostorként vágott arcunkba. Látni nem lehetett semmit. — Nem tévedtünk el, Ferkó bácsi? — Tudják a lovak az utat. Majd szétvetett a méreg. Barátom bóbiskolt, én fáztam, fülem, orrom mintha már nem is az enyém lett volna. Megyünk vakon ebben az ismeretlenségben, de a lovak tudják az utat... Hogy nem süllyed el alattunk a föld ... De nem süllyedt el, legalább is egyelőre nem. Később azonban helyzetem kényelmetlenné vált, a kas erősen balra dőlt. Barátom kimagaslott mellettem, én pedig egyre mélyebbre kerültem. —■ Hallod-e, meg van kötve ez az üléskas? — Mért lenne megkötve? Ámbár én is érzek valamit... — mondta barátom — tán beszakadt a feneke. Deák Ferenc ekkor hátrafordult. Alighanem az eplény törött el, ámbár törött volt már régen ... de, gondoltam, kitart. Nem tartott ki. — A Rézinél megállunk és megigazítom, addig csak maradjanak nyugodtan — mondta Deák Ferenc és én félóráig moccanni sem mertem, mert az üléskas már a havat kotorta és a szántalpak támasz nélkül csúszkáltak a hóban. Rézinél tehát megálltunk. Valamikor híres csárda volt ez, két falu között az út mellett, de ma már csak a vásárosok pihentek meg benne és magunkfajta hajótöröttek. A kellemes meleg szinte megölelt frp0fi.mlfpt. Rézi fehér kötényt kötött és felsrófolta a fél lángon égő lámpát. •— Forralt bort? — nézett ránk szakértőén. — Fél litert — mondta barátom bágyadtan, s amikor az asszony kiment, hozzátette — nincs nálam pénz. Nálad van? — Nincs! — s ami van, az nem az enyém. — Baj. Kiég a szemem, ha az öreg Ferkó bejön és meglátja a fél litert. Három embernek... Hát kié a pénz, ami nálad van? — Egy barátomé. — Hm... jó barátod? — Ne haragudj, nem akarok magánidolgaidba avatkozni. — Persze, hogy jó barátom. — Na látod, én most várok valami kis pénzt. Kölcsönvesszük és kész. Ha jó barátod az illető, belátja ... Elővettem a pénzt s barátom szeme felcsillant: — Fele is elég. Felével te gazdálkodsz, felével én. — Itt van az egész, de tied a felelősség. — Kérlek, úgy is a vendégem vagy. Éjfélre azért odaérünk. Ekkor jött be a Haza Bölcse. — Mondtam, hogy az eplény törött el, ugye. A lovakat bekötöttem az istállóba, amíg fölengesztelem a kezem, aztán megcsinálom a szánkót és mehetünk. Az istállóban cigányok vannak — tette azután hozzá — mondják szegények, hogy nem hívták őket.... tak A cigányok azonban nem maradaz istállóban. Bejött egy, azután még egy. Ez az utóbbi aztán kiment és bejött kettő. Csodálatosan és simán szaporodtok. De nem vettük őket észre. Mi utasok vagyunk és már megyünk is. Vak is látja, ámbár Deák Ferenc úgy ült a széken, mint akinek szénája és szánkója rendben van. Barátom már harmadszor ment ki a konyhába, hogy a forralt bor mennyiségére és minőségére újabb utasításokat adjon. Amikor visszajött, úgy nézett a cigányokra, mintha valami csodálatos és feltűnő jelenséget látna, aztán megróvóan azt mondta: — Szerszám nélkül? A lámpa világossága ekkor csodálatosan nyolc arcának elhalványodott a cigaragyogása Eltűntek és pillanatok alatt mellett, megjelentek, s a hangolás meleg pendülései megcsókolták a falakat, végigtáncoltak a töröttlábú székek között és megsimogatták a szívünket. Deák Ferenc nyugodalmas mozdulattal — végre — letette a kocsmáját, én is belekönyököltem az asztalba s a szilveszteri éjszakába, amely most már el van rendezve és a hegedűk siránkozva és boldogan sóhajtottak fel: »Befújta az utat a hó...« Reggelre elállt a szél. A hómérőkön újesztendő napsugara ragyogott,a lovacskák vidáman kocogtak hazafelé és Deák Ferenc kocsmája úgy a tarkójára volt lökve, hogy csak a csoda tartotta. — Az Isten áldja meg hitelezőnket — mondta barátom — most már talán elárulhatod, kié volt tulajdonképpen az a pénz. — A tied — édesanyád küldte — mondtam csendesen, MfiÉMMiriíiMiÉÉÉiÉfittÉÉMiiittiÉÉMttMÉitíylÉÍIÉilÉfliÉilHttBflii