Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

KATOLIKUS SZEMMEL • Mennyei boldogság—földi fzoldoszsák­ Nem lehet visszhang nélkül hagyni azokat a szavakat, amelyek a Magyar Szocialis­ta Munkáspárt budapesti párt­értekezletén Kádár János­nak, a párt Központi Bizott­sága első titkárának ajkáról elhangzottak. A szónok, az or­szág fővárosának döntő sze­repét méltatva, nemzetünk tár­sadalmi, gazdasági és politi­kai életében, néhány gondo­latot vetett fel s ajánlott hall­gatóinak figyelmébe. Kifejez­te szeretetét fővárosunk iránt, programul tűzte ki Budapest szépítését, lakásainak helyre­hozását s úgy véljük, párt­különbség nélkül helyeselhet­jük ezeket a célokat és törek­véseket, amelyeknek nyomai­val máris lépten-nyomon szembetalálkozhatik a nyitott­­szemű járókelő. Kádár János bennünket kö­zelebbről érdeklő kijelentést is tett. Az építkezéseknél ta­pasztalható hiányossá­gokkal kapcsolatban a templomreno­válási munkálatok­­rendelle­nességeire is kitért. »Láttam­­ olyan templomot is — mon­dotta —, amelynek oldalán három éve ott vannak a min­­tacsíkok, halványsárga is, meg erősebb sárga is — s az öt ecsetvonáson kívül két évig semmi sem történt. Most már valahogyan mázolják az egyik oldalát. Ha már úgy hozta a sorsunk, hogy templomot is építünk vagy renoválunk, ak­kor azt is végezzük becsüle­tesen.-« E szavak a sajtóbeszámoló szerint derültséget keltettek, sőt tapsot is arattak a jelen­levők körében s úgy érezzük, hogy ez a derültség és taps szélesebb körben is gyűrűződ­­het, mert lehetetlen ki nem érezni Kádár János szavaiból az enyhe irónia mögött a jóin­dulatot. A magyar állam, akár ez állami szerveken, akár a tanácsok révén százezreket és milliókat költ többek között műemlék-templomok újjáépí­tésére és tatarozására, nem lehet tehát közömbös, hogy ezeket az összegeket — ame­lyeket a hívők is köszönettel honorálnak — milyen gazda­ságosan, és hogyan használ­ják fel.­­ Töprengő értelmiségiekről olvastunk a napokban. Olya­nokról, akik becsülettel vég­zik tudományos munkájukat, becsülettel gyógyítják a bete­geket, de templomba is jár­nak. A cikkíró szerint „ha va­laki a gondolataik közé látna, elszörnyedne” a kétségbeesés­től, mellyel kiutat keresnek a világnézeti kettősségből. Mert, a cikkíró szerint, egyfelől ott van bennük az öröklött „misz­tikus világnézet”, másrészt meg annak az anyagnak a lec­kéje, amellyel dolgoznak: „Az anyag, melyet a mérnök keze is naponta formál, amelyből az ember szinte korlátlan dolgo­kat teremthet — nem fér ösz­­sze a tisztázatlan, misztikus világkép-rendszerekkel, s ez utóbbi még az emberi józan­sággal nő.” Bizonyára maga a cikkíró sem gondolja egészen komo­lyan, hogy mindazok a vallá­sos tudósok, orvosok, mérnö­kök —a ki ne tudná tucatjával idézni Világhírű neveiket? — akik túlzás nélkül nevezhetők az egész emberiség jótevői­nek, józanságukat vesztett emberek. Valószínűleg egyik­­másik érvét is inkább stiláris fogásnak kell tartanunk. Pél­dául amikor ezt írja: „A be­tegeket az orvos gyógyítja, az Ő szaktudása és a vegyészek gyógyszerei mentik meg ez­rek, tízezrek életét. Vajon „Valami természetfölötti erő gyógyítja a betegeket? Akkor minek lenne szükség orvosok­ra?” Aligha akad hivő orvos, akinek ilyetén aggodalmai tá­­­madnának, s attól félne, hogy egyszer csak szükségtelenné válik s kenyér nélkül marad a természetfölötti erők beavat­kozása miatt. Az okfejtés nem­csak „túlságos leegyszerűsítés’’ *— mint az író mondja —, ha­nem félreértés is. Ha a hivő a gyógyítást egyszerűen rábízná a természetfölötti erőkre, nem lennének hivő orvosok, pedig vannak nem kis számban szerte a világon, és nem ala­kultak volna szerzetesrendek betegápolásra és gyógyításra. Egy másik ilyen érve: „Az ember... ma már eljutott a világűrbe. Oda, amelyet még néhány évtizeddel ezelőtt is az emberek milliói egyszerűen csak mennyboltnak, mennyor­szágnak, valami földöntúli, ter­mészetfölötti erő birodalmának neveztek és gondoltak.” De ki veszi tudományos készpénz­­nek a metaforát? Persze hogy mennyboltnak nevezzük fölöttünk a kékséget, mert valahogyan csak neveznünk kell, de más a mennybolt, és megint más a hivő hite szerint való mennyország, melyet a hivő képletesen, metaforikusan helyezhet valahová „az égbe”, de reálisan senki nem helyez oda, aki valaha is katekiz­must tanult, így aztán a hívő számára a világon semmi val­lási megrendülést nem okoz a világűr fokozatos fölfedezése; ellenkezőleg, örömmel, büsz­keséggel tölti el az emberi tu­dománynak ez az új győzelme az Ismeretlen fölött. Eddig is voltak, s bizonyára ezután is lesznek hivő csillagászok, akik az égbolt titkait kutatták és kutatják, de egyik sem azzal a szándékkal, hogy valahol, a Marson vagy a Vegán Istennel találkozzék­, vagy a mennyor­szágot fedezze föl. „Ott kezdődik a magunkfaj­ta ember kínlódása — mondta a cikkírónak mérnök ismerő­se —, amikor arra gondol, hogy a lombik előtt önmaga is azt a munkát végzi, amit a vallás isteni eredetűnek mond...” S a Cikk bizonyára hitelesen idézi a töprengő mérnök szavait. Ám ha a mér­nök valóban amiatt, kínlódik, amit a fentiekben mond, kínló­dásának egyik oka éppen val­lási tájékozatlansága. Ha töb­bet olvasná a szentírást, s ab­ban mindjárt az elején a Ge­nezist, legalábbis ez a problé­ma föloldódnék benne, mert ott félreérthetetlenül olvashat­ná, hogy Isten „a maga képé­re és hasonlatosságára” alkot­ta az embert — bizonyos érte­lemben a maga teremtői ha­sonlatosságára is­ — és felada­tává többek között azt tette, hogy hódítsa meg, hajtsa ural­ma alá a világot. A Hétfői Hírek a hitleris­ták által elsüllyesztett magyar koronaékszerekről szóló cikké­ben többek között ezt olvas­hatjuk: „1944. november 2-án tett ,államfői esküt’ a koroná­ra Szálasi Ferenc, a nyilas bűnöző. Jellemző, hogy ezen a gyalázatos aktuson, a fasisz­ta és a tengelybarát diploma­ták mellett, a pápai nuncius is megjelent.’ Hogy egy külföldi diplomata meghívásra megjelenik egy olyan államrendszer ceremó­niáin is, amellyel egyébként egyáltalán nem rokonszenvez: ez a nemzetközi érintkezés semmitmondó udvariassági gesztusa, s így nem különös­képpen jellemző. Az akkori pápai nunciusról, név szerint Angelo Rottáról azonban egyebet is tudunk. Hadd idézzük egy megbízható és elfogulatlan forrás — Lé­vai Jenő „Fehér Könyv”-ének — néhány sorát: ,,Angelo Rot­ta pápai nuncius a német megszállástól a felszabadulás napjáig a fientegáció első vo­nalában tevékenykedett. Ő maga természetesen csak arra szorítkozott, hogy a Sztójay- és a Szálasi-kormány vezetői­nél és külügyminisztereinél napról napra közbenjárjon, vé­tót emeljen és orvoslást köve­teljen. November első napjai­ban azonban ... elrendelte, hogy mindenkinek, aki a zsi­dótörvény hatálya alatt áll, de római katolikus vallású, amennyiben ilyen kérelemmel jelentkezik, a Nunciatúra pá­pai védőlevelet adjon, amely­ből kitűnik, hogy az illető a Vatikán állam polgáraként, a Nunciatúra védelme alatt áll. A pápai Nunciatúra dísztéri palotájá­ban... éjjel-nappal adták ki... ezeket a védőleve­leket. Egymásután jelentkez­tek a plébánosok, akik híveik részére vették át a védőlevele­­ket. Az engedélyezett 2500 nunciusi védőlevél helyett, rö­videsen , 15 000 is volt forga­lomban. A keresztlevelek fel­mutatását megkívánták ugyan, azok valódiságát azonban nem ellenőrizték...” Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy ilyen arányú üldö­zött-mentést egyetlen más kül­földi követség sem végzett a­­ rossz emlékezetű Szálasi-kor- I­mányzat idején. Igen, ez már „jellemző“ majd* Mi a mennyei boldogság? Hitünk szerint Isten színről színre való látása. Folytatása az életnek, de más minőségű élet, mint a földi. Minél ke­vésbé tisztult a­z ember vallá­sossága, annál földiesebb fo­galmat alkot róla magának. Azt, hogy a mennyben megta­lálható mindaz, ami a földön hiányzik, a primitív ember úgy képzeli, hogy ott minden nagyobb fáradság nélkül ejthet dús zsákmányt, munka nélkül bőségesen ehetik-ihatik, eset­leg gyönyörű palotában, nagy kényelemben fog lakni, és így tovább. Az ilyen elképzelések­ben félreismerhetetlen a kár­pótlás-jelleg. Az ilyen elképzelések való­ban alkalmasak arra, hogy elfordítsák a figyelmet a föl­di életről és feladatairól. Nem érdemes javítani a dolgokon, hiszen „odaát úgyis jobb lesz”, sőt, nem is kell javítani, mert minél több a nélkülözés és szenvedés idefent, annál na­gyobb lesz a bőség és boldog­ság odafent. Tudjuk, vannak, akik így gondolkoznak, vi­szont kérdés, vajon ez-e a ti­pikusan," sajátosan keresztény, katolikus gondolkodás. Azt kell rá felelnünk: nem. Nem — és minél helyeseb­ben, minél inkább lényege szerint fogja föl s év meg val­lását a katolikus ember, an­nál kevésbé gondolkodik így. A katolicizmuson belül — több­ször utaltunk már erre — az egyéni élmények és változatok roppant nagy gazdagsága le­hetséges, s egy--egy egyéni vál­tozat kegyelmi értékének ter­mészetesen csak Isten a meg­mondhatója. Egy azonban bi­zonyos: ennek az értéknek mindenkor fokmérője Isten szemében is — Krisztus sza­vaiból tudjuk — az önzetlen­ség és a szeretet. Valaki vál­lalhatja azért a szenvedést, mert arra számít, hogy kárpót­lásul majd nagy jólétet kap a mennyben, de ez önző, szá­mító gondolkodás. És vállal­hatja valaki a szenvedést azzal a szándékkal, hogy részt vegyen Krisztus szenvedésé­ben, hogy vezekeljen, hogy engeszteljen: szenvedése ön­zetlen és magas értékű lesz. De akárhogyan: szenvedést, le­mondást, áldozatot, önmegta­gadást ki-ki csak a maga számlájára vállalhat. Hogy egy egyszerű példát mondjunk: halhat valaki meztelen desz­kákon, hogy sanyargassa ma­gát, s ez lehet tiszteletre méltó és érdemszerző dolog, de nem rendelheti el hozzátartozói vagy barátai számára, hogy azok is meztelen deszkákon háljanak, akár akarnak, akár nem. Folytatva a példát: ő maga halhat puszta földön, de ugyanakkor arra kell töreked­nie, hogy azok, akik ínségből, nincstelenségből kénytelenek puszta földön feküdni, mielőbb emberhez méltó körülmények közé, tisztességes ágyba kerül­jenek. Ha ő maga agyonsa­nyargatja is magát, hogy tő­két szerezzen magának a túl­világra, amit az egyik oldalon gyűjt, a másikon menthetetle­nül devalválódhatik a feleba­ráti szeretet és a mások iránt való kötelességteljesítés hiá­nyának inflációjában. Vagyis, egy kicsit „tudományosabb” fogalmazásban: az egyéni asz­­kézis nem érvényesülhet a kö­zösség boldogulásának, gyara­podásának rovására. Viszont i­s ez a dolog dialektikája, és egyben ez világít rá a keresz­ténység életreszabott realiz­musára — a közösség boldogu­lása csak úgy valósulhat meg, ha a közösséget alkotó egyé­nek tudnak és akarnak lemon­dani a maguk ambícióiról, túl­zott igényeiről a többiek, a közösség érdekében. A hívő, mikor fegyelemmel, lemon­dással üdvösségén, mennyei boldogságán munkálkodik, egyben a közösség evilági ja­ván is munkálkodik. A földi javakat itt a földön akarja biztosítani felebarátai­nak, és az üdvösségtől nem a földi javaknak valamilyen ködreemelt bőségét és élveze­tét várja. Éppen ellenkezőleg: a földi javaktól teljességgel függetlenült, mint mondjuk: más minőségű boldogságot vár — hit Után tudást, Isten „tu­dását”, a szeretet teljességét. A katolikus lélek számára­­ ez a túlvilág­ boldogság, ez a mennyország. S éppen ezt hoz­ta újdonságnak a keresztény­ség, a túlvilág tisztult tudatát, a mennyei boldogság fogalmá­nak megtisztítását a kárpótlás­­jellegű anyagias elképzelések­től. (2) a Halottak napjára minden esztendőben virágba borulnak a budapesti temetők. Az idén­­az Őszi napfény utolsó suga­rai aranyozták be a sírokat, a krizantémumokat, az őszirór­zsákat s a temetők látogatója megilletődéssel láthatta, mi­lyen mélyen él a kegyelet a budapesti emberek szívében. Annál visszásabb hatást tettek a látogatókra a temetők útjain, felhalmozott hulladékdombok, az egy-egy sarkon összegyűj­tött kiszáradt koszorúk, virá­gok, csomagoló- és újságpapí­rok garmadái. Az az érzésünk, hogy némi előrelátással és fi­gyelemmel el lehetett volna tüntetni ezeket a dísztelenke­­dő lerakatokat, legalább a halottak napját megelőző mindenszentekre, hogy ne rontsák temetőink ünnepi han­gulatát és szépségét. Sí Megkésve értesültünk arról, hogy október 4-ét, Assisi Szent Ferenc ünnepét, amely az idén vasárnapra esett, a tőlünk nyugatra eső országok állat­védő egyesületei »Világnap az állatokért« elnevezéssel pro­paganda-napjukká nyilvánítot­ták. Az ellen persze szavunk sem lehet, hogy az állatvédő egyesületek éppen ezt a napot választották ki, mert hiszen köztudomású, hogy Assisi Szent Ferenc mennyire sze­rette a természetet, benne az összes élő­lényeket. Ebből a szemszögből nézve, újabb el­ismerésnek és megtiszteltetés­nek is kell tekintenünk, hogy Assisi Szent Ferenc nevével összekapcsoltak egy olyan tö­rekvést, amelyet csak nemes­nek és támogatásra méltónak mondhatunk. Amit azonban mégsem árt talán ebből az al­kalomból is hangsúlyosan ki­emelnünk, hogy Assisi Szent Ferenc szeretetének az álla­tok iránt nem csupán érzelmi alapja volt­. Közrehatott ben­ne annak a szerepnek tudata, amely az embernél alacsonyabb rangú élőlényeknek jutott osz­tályrészül a teremtésben. Kö­vetkezésképpen ez a szeretet, 1­4 még olyan költői formákban lépett is elő, csupán másod­lagos volt az Isten és az em­berek iránt való szeretethez képest. Szent Ferenc portréját teljes hűséggel az a híres imá­ja tükrözi, amelyben ekként könyörög: »Tégy meg engem, Uram, a te szereteted és bé­kéd eszközének.« Mi Szent Fe­renchez illőbbnek és méltóbb­nak tartanók, ha elsősorban erre a lelkületre s nem csupán a természet- és állatszeretetre emlékeznének világszerte az ő ünnepén. Holtig-e vagy hazáig? írta: SÍK SÁNDOR Holtig-e vagy hazáig? Ne hívjatok, nagy hegyek, Magamtól is elmegyek. Fáim, ti se küldjétek, Úgy sincs nyugtom köztetek. Kanyarog az öreg út, Lábam alól majd kifut. Fojt a por, és tör a kő, Hol van már a delelő! Deleidtől esteiig Jaj de hamar eltelik! Temetőből fúj a­ szél. Megy az ember, mendegel. Honnan? hova, merre? mért? Én se mondom, te se kérdd. Fut a felhő, fut a szél. Aki ember, holtig él. Ember voltam idáig. — Holtig-e, vagy hazáig? Halálozás Dr. Pető Ernőt, a szombat­­helyi kórház nyugalmazott igazgató-főorvosát, a neves sebészt, november 3-án he­lyezték örök nyugalomra Acsá­­don. Kiskunfélegyházi képek Kiskunfélegyháza legbenső­ségesebb hangulatú templo­mának már csak az emléke él a katolikus hitükhöz hű kiskun szívekben. A történe­te az, hogy mikor a török hódoltság után megindult az egykor virágzó, de a török ál­tal teljesen feldúlt város új­ból való betelepítése, a közeli Ellés-puszta lakosai is felke­rekedtek, de nemcsak va­gyonkájukat hozták maguk­kal, hanem szétszedték és sze­kerekre rakták, s aztán új la­kóhelyükön újból felállították kis fatemplomukat is. Belőle ma már csak egy egyszerű Mária-kép maradt meg, ame­lyet a XVIII. század köze­pén épült s Takács István üde színekben ragyogó freskóival csak nemrégiben felfrissített ótemplomban őriznek. S egy népies szófejtés is a régi fatemplomra utal. Esze­rint Félegyháza onnan kapta volna a nevét, mert az ellé­­siek a templomuknak csak a felét tudták elszállítani. Ez persze csak tréfás népetimó­­lógia, hiszen a Félegyháza el­­nevezés már középkori okle­veleken is előfordul. Persze, az olykor játékos felszín alatt őszinte, mély val­lásosság húzódik meg. Milyen megható például az ótemplom bejáratánál felállított gyönyö­rű szép bronzfeszület felira­ta: »Érettünk szenvedett Úr Jézus, bocsásd meg bűnein­ket. Állíttatta dr. Baksay Ká­roly váci nagyprépost, e vá­ros szülötte. Lelkéért kér egy Miatyánkot.« Mintha csak a templom előcsarnokában sze­rényen meghúzódó vámost hallanék. Egyszeriben meg­értjük, hogy kik is azok a »lel­ki szegények?« Azok, akik esetleges rangjuk ellenére is lélekben szegények, s­ ami ez­zel szinte egyet jelent: szeré­nyek tudtak maradni, mint például ez a főpap, aki hiva­tásánál fogva éltében mások­hoz közvetítette az isteni ke­gyelmeket, s most a saját lel­kéért kér egy-egy miatyánk­­nyi lelki alamizsnát.­ Elimád­­koztuk a kért Miatyánkot, ab­ban a tudatban, hogy az ir­galmas Üdvözítő éppen az ilyen lelkeknek ígérte meg a mennyeknek országát ő si vezetőjével. Így például »Andreas Mar Capitanus« írta azt a hosszú versezetet, amelyet elhelyeztek az ótemp­lom 1803-ban újjáépített kar­csú tornyának keresztgömb­jében. Hadd idézzük legalább a kezdő sorokat: »Áldd meg hát jó Isten Tornyunk, Temp­lomunkat, — őrizd Mén-hul­lástól, nézd Áldozatunkat, — Tartsd meg Szelleinket, ter­mő Határunkat.« Különösen áldozatkész volt a múlt száz­zad végén az utolsó kunka­pitány családja, a Kalmár-csa-,­lád. Róluk nevezték el a már­vány burkolatú, pompás be­rendezésű Kalmár-kápolnát. (Műemlékeink lajstromköny­véből kimaradt!) Előtte özv. Kalmár Józsefné egy angyal­­szobros kutat is építtetett, s ugyancsak az ő áldozatkészsé­ge tette lehetővé 1807-ben az ótemplom restaurálását. Ilyen légkörben nőttek­­ fel Kiskunfélegyháza szülöttei. Ennek nyomát fellelhettük a' kiskun napok* alkalmával ren­­­ dezett irodalmi kiállításon is, amelynek anyagát Petőfi- és Kossuth-relikviákon kívül — Mezősi Károly múzeumigaz­gató szakszerű rendezésében — főként Móra-emlékek al­kották. Itt őrzik többek között Móra Ferenc önéletrajzi írá­sának, a »Confiteor«-nak ere­deti kéziratát, amely a gyónó­imánk kezdő szavaival kezdő­dik: »Gyónom a mindenható Istennek ...« S a fiatal Móra Ferencnek a századvégi Fél­egyházi Hírlapban megjelent versei közt is sok a vallásos ihletésű. S jellemző, hogy az emberi szenvedés iránt min­denkor oly gyöngéd, résztve­vő szívvel viseltető költőt leg­inkább a Keresztet gyötrel­mei ihlették meg .. . Ánt mindez csak s élettelen­, múlt, múzeuális holt anyag lenne. De a hideg templom­falak közt ma is elevenen lüktető hitélet arról tanúsko­dik, hogy mindmáig csorbítat­lanul él még az a szellem, amely eltöltötte a város első telepeseit, akik nemcsak »sá­torfájukat« szedték fel annak idején, hanem magukkal hur­colták a templomukat is. K. Gy. De nemcsak az egyháziak, a világi elöljárók is előtár­tak itt mindig a vallásosság­ban. Élükön a mindenkori »kunkapitánnyal«, a kun ke­rületek egykori közigazgatá­katasztrofális tűzvész pusz­tította el a hollandiai Nymwe­­gen város katolikus egyetemé­nek építés alatt álló orvostu­dományi épületét. A kár nyolc­­százezer holland forint HIÁNYZÓ OLVASÓSZEM Egy kedves, mo­solygó szemű nagy­mama mesélte el az alábbi jelentékte­len történetkét, mi- s közben öreges, csempe körmeivel egy apró szemű gyermekolvasón szöszmötölt: — Hogy mit csi­nálok? Hát repará­­lom a kisunokám szétszakadt rózsa­­füzérét. Nagyon buzgón morzsolgat­­hatta a kicsi, mert íme, szét is szakí­totta. Hát persze, ezek a kisgyerme­keknek szánt olva­sók nem olyanok, mint a mi valósá­gos láncra fűzött, öregszemű (min­denképpen »öreg«­­szemű) olvasóink. Ezek a picike gyöngyszemek oly vékony, hajlékony drótocskákkal van­nak egybefabrikál­­va, amelyek bizony egy gyenge rántás­ra is hamar kihur­­kolódnak, s aztán egyhamar bekövet­kezik a »folytonos­sági hiány«. Per­sze éppen olyan könnyű meg is ja­vítani őket: a­­ kis drótszálat egy kö­römnyomással új­ából be lehet hajlí­tani, s egyszeriben helyreáll a füzér folyamatossága ... Igen ám, de itt egy másfajta baj is van! A szétszaka­dáskor, úgy lát­szik, levált és el­gurult egy gyön­­gyöcske, így azután a rózsafüzér hiá­nyossága — nem­csak minőségi, ha­nem mennyiségi is. Az egyik tized megcsonkult. Csak füstre ne vegye az unokám! Mert ak­kor kétségbe lesz esve, s követelni fogja a hiányzó sze­met. Ismerni kell a mai elkényeztetett gyerekeket! Aztán csillapíthatom nap­estig, hogy kap majd új rózsafü­zért. De neki per­sze ugyanilyen kel­lene. S honnan ve­szek egy másik ilyet? Hogy mi hát a megoldás? Nem, nem fogom becsap­ni sem a kitűnő­ket, s nem fogom, megrövidíteni a Szűzanyát sem. Igaz, hogy a kire- Paráit rózsafüzért úgy fogom vissza­adni a kicsinek, mintha teljesen ép lenne, de a hiányzó olvasószemet kipó­tolom úgy, hogy a saját magam napi imádságadagját megtoldom egy-egy Üdvözléggyel... Milyen lelemé­nyesek is tudnak lenni ezek a ked­vesen huncut, cin­kos mosolygású nagymamák! És ahogyan azt a kü­lönös mennyei arit­metikát ismerjük, meg vagyunk győ­ződve, hogy az a többlet-Ü­dvözlégy odaát felér leg­alább egy teljes ti­zeddel. I­ II kormány elnöke fogadta Grösz József kalocsai érseket és Hamvas Endre Csanádi püspököt Dr. Münnich Ferenc, a kor­mány elnöke szerda délelőtt fogadta Grösz József kalocsai érseket, a római katolikus püspöki kar ezidő szerinti el­nökét és dr. Hamvas Endre csa­nádi püspököt. A fogadáson jelen volt Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is.

Next