Új Ember, 1959 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1959-11-15 / 46. szám
KATOLIKUS SZEMMEL • Mennyei boldogság—földi fzoldoszsák Nem lehet visszhang nélkül hagyni azokat a szavakat, amelyek a Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti pártértekezletén Kádár Jánosnak, a párt Központi Bizottsága első titkárának ajkáról elhangzottak. A szónok, az ország fővárosának döntő szerepét méltatva, nemzetünk társadalmi, gazdasági és politikai életében, néhány gondolatot vetett fel s ajánlott hallgatóinak figyelmébe. Kifejezte szeretetét fővárosunk iránt, programul tűzte ki Budapest szépítését, lakásainak helyrehozását s úgy véljük, pártkülönbség nélkül helyeselhetjük ezeket a célokat és törekvéseket, amelyeknek nyomaival máris lépten-nyomon szembetalálkozhatik a nyitottszemű járókelő. Kádár János bennünket közelebbről érdeklő kijelentést is tett. Az építkezéseknél tapasztalható hiányosságokkal kapcsolatban a templomrenoválási munkálatokrendellenességeire is kitért. »Láttam olyan templomot is — mondotta —, amelynek oldalán három éve ott vannak a mintacsíkok, halványsárga is, meg erősebb sárga is — s az öt ecsetvonáson kívül két évig semmi sem történt. Most már valahogyan mázolják az egyik oldalát. Ha már úgy hozta a sorsunk, hogy templomot is építünk vagy renoválunk, akkor azt is végezzük becsületesen.-« E szavak a sajtóbeszámoló szerint derültséget keltettek, sőt tapsot is arattak a jelenlevők körében s úgy érezzük, hogy ez a derültség és taps szélesebb körben is gyűrűződhet, mert lehetetlen ki nem érezni Kádár János szavaiból az enyhe irónia mögött a jóindulatot. A magyar állam, akár ez állami szerveken, akár a tanácsok révén százezreket és milliókat költ többek között műemlék-templomok újjáépítésére és tatarozására, nem lehet tehát közömbös, hogy ezeket az összegeket — amelyeket a hívők is köszönettel honorálnak — milyen gazdaságosan, és hogyan használják fel. Töprengő értelmiségiekről olvastunk a napokban. Olyanokról, akik becsülettel végzik tudományos munkájukat, becsülettel gyógyítják a betegeket, de templomba is járnak. A cikkíró szerint „ha valaki a gondolataik közé látna, elszörnyedne” a kétségbeeséstől, mellyel kiutat keresnek a világnézeti kettősségből. Mert, a cikkíró szerint, egyfelől ott van bennük az öröklött „misztikus világnézet”, másrészt meg annak az anyagnak a leckéje, amellyel dolgoznak: „Az anyag, melyet a mérnök keze is naponta formál, amelyből az ember szinte korlátlan dolgokat teremthet — nem fér öszsze a tisztázatlan, misztikus világkép-rendszerekkel, s ez utóbbi még az emberi józansággal nő.” Bizonyára maga a cikkíró sem gondolja egészen komolyan, hogy mindazok a vallásos tudósok, orvosok, mérnökök —a ki ne tudná tucatjával idézni Világhírű neveiket? — akik túlzás nélkül nevezhetők az egész emberiség jótevőinek, józanságukat vesztett emberek. Valószínűleg egyikmásik érvét is inkább stiláris fogásnak kell tartanunk. Például amikor ezt írja: „A betegeket az orvos gyógyítja, az Ő szaktudása és a vegyészek gyógyszerei mentik meg ezrek, tízezrek életét. Vajon „Valami természetfölötti erő gyógyítja a betegeket? Akkor minek lenne szükség orvosokra?” Aligha akad hivő orvos, akinek ilyetén aggodalmai támadnának, s attól félne, hogy egyszer csak szükségtelenné válik s kenyér nélkül marad a természetfölötti erők beavatkozása miatt. Az okfejtés nemcsak „túlságos leegyszerűsítés’’ *— mint az író mondja —, hanem félreértés is. Ha a hivő a gyógyítást egyszerűen rábízná a természetfölötti erőkre, nem lennének hivő orvosok, pedig vannak nem kis számban szerte a világon, és nem alakultak volna szerzetesrendek betegápolásra és gyógyításra. Egy másik ilyen érve: „Az ember... ma már eljutott a világűrbe. Oda, amelyet még néhány évtizeddel ezelőtt is az emberek milliói egyszerűen csak mennyboltnak, mennyországnak, valami földöntúli, természetfölötti erő birodalmának neveztek és gondoltak.” De ki veszi tudományos készpénznek a metaforát? Persze hogy mennyboltnak nevezzük fölöttünk a kékséget, mert valahogyan csak neveznünk kell, de más a mennybolt, és megint más a hivő hite szerint való mennyország, melyet a hivő képletesen, metaforikusan helyezhet valahová „az égbe”, de reálisan senki nem helyez oda, aki valaha is katekizmust tanult, így aztán a hívő számára a világon semmi vallási megrendülést nem okoz a világűr fokozatos fölfedezése; ellenkezőleg, örömmel, büszkeséggel tölti el az emberi tudománynak ez az új győzelme az Ismeretlen fölött. Eddig is voltak, s bizonyára ezután is lesznek hivő csillagászok, akik az égbolt titkait kutatták és kutatják, de egyik sem azzal a szándékkal, hogy valahol, a Marson vagy a Vegán Istennel találkozzék, vagy a mennyországot fedezze föl. „Ott kezdődik a magunkfajta ember kínlódása — mondta a cikkírónak mérnök ismerőse —, amikor arra gondol, hogy a lombik előtt önmaga is azt a munkát végzi, amit a vallás isteni eredetűnek mond...” S a Cikk bizonyára hitelesen idézi a töprengő mérnök szavait. Ám ha a mérnök valóban amiatt, kínlódik, amit a fentiekben mond, kínlódásának egyik oka éppen vallási tájékozatlansága. Ha többet olvasná a szentírást, s abban mindjárt az elején a Genezist, legalábbis ez a probléma föloldódnék benne, mert ott félreérthetetlenül olvashatná, hogy Isten „a maga képére és hasonlatosságára” alkotta az embert — bizonyos értelemben a maga teremtői hasonlatosságára is — és feladatává többek között azt tette, hogy hódítsa meg, hajtsa uralma alá a világot. A Hétfői Hírek a hitleristák által elsüllyesztett magyar koronaékszerekről szóló cikkében többek között ezt olvashatjuk: „1944. november 2-án tett ,államfői esküt’ a koronára Szálasi Ferenc, a nyilas bűnöző. Jellemző, hogy ezen a gyalázatos aktuson, a fasiszta és a tengelybarát diplomaták mellett, a pápai nuncius is megjelent.’ Hogy egy külföldi diplomata meghívásra megjelenik egy olyan államrendszer ceremóniáin is, amellyel egyébként egyáltalán nem rokonszenvez: ez a nemzetközi érintkezés semmitmondó udvariassági gesztusa, s így nem különösképpen jellemző. Az akkori pápai nunciusról, név szerint Angelo Rottáról azonban egyebet is tudunk. Hadd idézzük egy megbízható és elfogulatlan forrás — Lévai Jenő „Fehér Könyv”-ének — néhány sorát: ,,Angelo Rotta pápai nuncius a német megszállástól a felszabadulás napjáig a fientegáció első vonalában tevékenykedett. Ő maga természetesen csak arra szorítkozott, hogy a Sztójay- és a Szálasi-kormány vezetőinél és külügyminisztereinél napról napra közbenjárjon, vétót emeljen és orvoslást követeljen. November első napjaiban azonban ... elrendelte, hogy mindenkinek, aki a zsidótörvény hatálya alatt áll, de római katolikus vallású, amennyiben ilyen kérelemmel jelentkezik, a Nunciatúra pápai védőlevelet adjon, amelyből kitűnik, hogy az illető a Vatikán állam polgáraként, a Nunciatúra védelme alatt áll. A pápai Nunciatúra dísztéri palotájában... éjjel-nappal adták ki... ezeket a védőleveleket. Egymásután jelentkeztek a plébánosok, akik híveik részére vették át a védőleveleket. Az engedélyezett 2500 nunciusi védőlevél helyett, rövidesen , 15 000 is volt forgalomban. A keresztlevelek felmutatását megkívánták ugyan, azok valódiságát azonban nem ellenőrizték...” Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy ilyen arányú üldözött-mentést egyetlen más külföldi követség sem végzett a rossz emlékezetű Szálasi-kor- Imányzat idején. Igen, ez már „jellemző“ majd* Mi a mennyei boldogság? Hitünk szerint Isten színről színre való látása. Folytatása az életnek, de más minőségű élet, mint a földi. Minél kevésbé tisztult az ember vallásossága, annál földiesebb fogalmat alkot róla magának. Azt, hogy a mennyben megtalálható mindaz, ami a földön hiányzik, a primitív ember úgy képzeli, hogy ott minden nagyobb fáradság nélkül ejthet dús zsákmányt, munka nélkül bőségesen ehetik-ihatik, esetleg gyönyörű palotában, nagy kényelemben fog lakni, és így tovább. Az ilyen elképzelésekben félreismerhetetlen a kárpótlás-jelleg. Az ilyen elképzelések valóban alkalmasak arra, hogy elfordítsák a figyelmet a földi életről és feladatairól. Nem érdemes javítani a dolgokon, hiszen „odaát úgyis jobb lesz”, sőt, nem is kell javítani, mert minél több a nélkülözés és szenvedés idefent, annál nagyobb lesz a bőség és boldogság odafent. Tudjuk, vannak, akik így gondolkoznak, viszont kérdés, vajon ez-e a tipikusan," sajátosan keresztény, katolikus gondolkodás. Azt kell rá felelnünk: nem. Nem — és minél helyesebben, minél inkább lényege szerint fogja föl s év meg vallását a katolikus ember, annál kevésbé gondolkodik így. A katolicizmuson belül — többször utaltunk már erre — az egyéni élmények és változatok roppant nagy gazdagsága lehetséges, s egy--egy egyéni változat kegyelmi értékének természetesen csak Isten a megmondhatója. Egy azonban bizonyos: ennek az értéknek mindenkor fokmérője Isten szemében is — Krisztus szavaiból tudjuk — az önzetlenség és a szeretet. Valaki vállalhatja azért a szenvedést, mert arra számít, hogy kárpótlásul majd nagy jólétet kap a mennyben, de ez önző, számító gondolkodás. És vállalhatja valaki a szenvedést azzal a szándékkal, hogy részt vegyen Krisztus szenvedésében, hogy vezekeljen, hogy engeszteljen: szenvedése önzetlen és magas értékű lesz. De akárhogyan: szenvedést, lemondást, áldozatot, önmegtagadást ki-ki csak a maga számlájára vállalhat. Hogy egy egyszerű példát mondjunk: halhat valaki meztelen deszkákon, hogy sanyargassa magát, s ez lehet tiszteletre méltó és érdemszerző dolog, de nem rendelheti el hozzátartozói vagy barátai számára, hogy azok is meztelen deszkákon háljanak, akár akarnak, akár nem. Folytatva a példát: ő maga halhat puszta földön, de ugyanakkor arra kell törekednie, hogy azok, akik ínségből, nincstelenségből kénytelenek puszta földön feküdni, mielőbb emberhez méltó körülmények közé, tisztességes ágyba kerüljenek. Ha ő maga agyonsanyargatja is magát, hogy tőkét szerezzen magának a túlvilágra, amit az egyik oldalon gyűjt, a másikon menthetetlenül devalválódhatik a felebaráti szeretet és a mások iránt való kötelességteljesítés hiányának inflációjában. Vagyis, egy kicsit „tudományosabb” fogalmazásban: az egyéni aszkézis nem érvényesülhet a közösség boldogulásának, gyarapodásának rovására. Viszont is ez a dolog dialektikája, és egyben ez világít rá a kereszténység életreszabott realizmusára — a közösség boldogulása csak úgy valósulhat meg, ha a közösséget alkotó egyének tudnak és akarnak lemondani a maguk ambícióiról, túlzott igényeiről a többiek, a közösség érdekében. A hívő, mikor fegyelemmel, lemondással üdvösségén, mennyei boldogságán munkálkodik, egyben a közösség evilági javán is munkálkodik. A földi javakat itt a földön akarja biztosítani felebarátainak, és az üdvösségtől nem a földi javaknak valamilyen ködreemelt bőségét és élvezetét várja. Éppen ellenkezőleg: a földi javaktól teljességgel függetlenült, mint mondjuk: más minőségű boldogságot vár — hit Után tudást, Isten „tudását”, a szeretet teljességét. A katolikus lélek számára ez a túlvilág boldogság, ez a mennyország. S éppen ezt hozta újdonságnak a kereszténység, a túlvilág tisztult tudatát, a mennyei boldogság fogalmának megtisztítását a kárpótlásjellegű anyagias elképzelésektől. (2) a Halottak napjára minden esztendőben virágba borulnak a budapesti temetők. Az idénaz Őszi napfény utolsó sugarai aranyozták be a sírokat, a krizantémumokat, az őszirórzsákat s a temetők látogatója megilletődéssel láthatta, milyen mélyen él a kegyelet a budapesti emberek szívében. Annál visszásabb hatást tettek a látogatókra a temetők útjain, felhalmozott hulladékdombok, az egy-egy sarkon összegyűjtött kiszáradt koszorúk, virágok, csomagoló- és újságpapírok garmadái. Az az érzésünk, hogy némi előrelátással és figyelemmel el lehetett volna tüntetni ezeket a dísztelenkedő lerakatokat, legalább a halottak napját megelőző mindenszentekre, hogy ne rontsák temetőink ünnepi hangulatát és szépségét. Sí Megkésve értesültünk arról, hogy október 4-ét, Assisi Szent Ferenc ünnepét, amely az idén vasárnapra esett, a tőlünk nyugatra eső országok állatvédő egyesületei »Világnap az állatokért« elnevezéssel propaganda-napjukká nyilvánították. Az ellen persze szavunk sem lehet, hogy az állatvédő egyesületek éppen ezt a napot választották ki, mert hiszen köztudomású, hogy Assisi Szent Ferenc mennyire szerette a természetet, benne az összes élőlényeket. Ebből a szemszögből nézve, újabb elismerésnek és megtiszteltetésnek is kell tekintenünk, hogy Assisi Szent Ferenc nevével összekapcsoltak egy olyan törekvést, amelyet csak nemesnek és támogatásra méltónak mondhatunk. Amit azonban mégsem árt talán ebből az alkalomból is hangsúlyosan kiemelnünk, hogy Assisi Szent Ferenc szeretetének az állatok iránt nem csupán érzelmi alapja volt. Közrehatott benne annak a szerepnek tudata, amely az embernél alacsonyabb rangú élőlényeknek jutott osztályrészül a teremtésben. Következésképpen ez a szeretet, 14 még olyan költői formákban lépett is elő, csupán másodlagos volt az Isten és az emberek iránt való szeretethez képest. Szent Ferenc portréját teljes hűséggel az a híres imája tükrözi, amelyben ekként könyörög: »Tégy meg engem, Uram, a te szereteted és békéd eszközének.« Mi Szent Ferenchez illőbbnek és méltóbbnak tartanók, ha elsősorban erre a lelkületre s nem csupán a természet- és állatszeretetre emlékeznének világszerte az ő ünnepén. Holtig-e vagy hazáig? írta: SÍK SÁNDOR Holtig-e vagy hazáig? Ne hívjatok, nagy hegyek, Magamtól is elmegyek. Fáim, ti se küldjétek, Úgy sincs nyugtom köztetek. Kanyarog az öreg út, Lábam alól majd kifut. Fojt a por, és tör a kő, Hol van már a delelő! Deleidtől esteiig Jaj de hamar eltelik! Temetőből fúj a szél. Megy az ember, mendegel. Honnan? hova, merre? mért? Én se mondom, te se kérdd. Fut a felhő, fut a szél. Aki ember, holtig él. Ember voltam idáig. — Holtig-e, vagy hazáig? Halálozás Dr. Pető Ernőt, a szombathelyi kórház nyugalmazott igazgató-főorvosát, a neves sebészt, november 3-án helyezték örök nyugalomra Acsádon. Kiskunfélegyházi képek Kiskunfélegyháza legbensőségesebb hangulatú templomának már csak az emléke él a katolikus hitükhöz hű kiskun szívekben. A története az, hogy mikor a török hódoltság után megindult az egykor virágzó, de a török által teljesen feldúlt város újból való betelepítése, a közeli Ellés-puszta lakosai is felkerekedtek, de nemcsak vagyonkájukat hozták magukkal, hanem szétszedték és szekerekre rakták, s aztán új lakóhelyükön újból felállították kis fatemplomukat is. Belőle ma már csak egy egyszerű Mária-kép maradt meg, amelyet a XVIII. század közepén épült s Takács István üde színekben ragyogó freskóival csak nemrégiben felfrissített ótemplomban őriznek. S egy népies szófejtés is a régi fatemplomra utal. Eszerint Félegyháza onnan kapta volna a nevét, mert az ellésiek a templomuknak csak a felét tudták elszállítani. Ez persze csak tréfás népetimólógia, hiszen a Félegyháza elnevezés már középkori okleveleken is előfordul. Persze, az olykor játékos felszín alatt őszinte, mély vallásosság húzódik meg. Milyen megható például az ótemplom bejáratánál felállított gyönyörű szép bronzfeszület felirata: »Érettünk szenvedett Úr Jézus, bocsásd meg bűneinket. Állíttatta dr. Baksay Károly váci nagyprépost, e város szülötte. Lelkéért kér egy Miatyánkot.« Mintha csak a templom előcsarnokában szerényen meghúzódó vámost hallanék. Egyszeriben megértjük, hogy kik is azok a »lelki szegények?« Azok, akik esetleges rangjuk ellenére is lélekben szegények, s ami ezzel szinte egyet jelent: szerények tudtak maradni, mint például ez a főpap, aki hivatásánál fogva éltében másokhoz közvetítette az isteni kegyelmeket, s most a saját lelkéért kér egy-egy miatyánknyi lelki alamizsnát. Elimádkoztuk a kért Miatyánkot, abban a tudatban, hogy az irgalmas Üdvözítő éppen az ilyen lelkeknek ígérte meg a mennyeknek országát ő si vezetőjével. Így például »Andreas Mar Capitanus« írta azt a hosszú versezetet, amelyet elhelyeztek az ótemplom 1803-ban újjáépített karcsú tornyának keresztgömbjében. Hadd idézzük legalább a kezdő sorokat: »Áldd meg hát jó Isten Tornyunk, Templomunkat, — őrizd Mén-hullástól, nézd Áldozatunkat, — Tartsd meg Szelleinket, termő Határunkat.« Különösen áldozatkész volt a múlt százzad végén az utolsó kunkapitány családja, a Kalmár-csa-,lád. Róluk nevezték el a márvány burkolatú, pompás berendezésű Kalmár-kápolnát. (Műemlékeink lajstromkönyvéből kimaradt!) Előtte özv. Kalmár Józsefné egy angyalszobros kutat is építtetett, s ugyancsak az ő áldozatkészsége tette lehetővé 1807-ben az ótemplom restaurálását. Ilyen légkörben nőttek fel Kiskunfélegyháza szülöttei. Ennek nyomát fellelhettük a' kiskun napok* alkalmával ren dezett irodalmi kiállításon is, amelynek anyagát Petőfi- és Kossuth-relikviákon kívül — Mezősi Károly múzeumigazgató szakszerű rendezésében — főként Móra-emlékek alkották. Itt őrzik többek között Móra Ferenc önéletrajzi írásának, a »Confiteor«-nak eredeti kéziratát, amely a gyónóimánk kezdő szavaival kezdődik: »Gyónom a mindenható Istennek ...« S a fiatal Móra Ferencnek a századvégi Félegyházi Hírlapban megjelent versei közt is sok a vallásos ihletésű. S jellemző, hogy az emberi szenvedés iránt mindenkor oly gyöngéd, résztvevő szívvel viseltető költőt leginkább a Keresztet gyötrelmei ihlették meg .. . Ánt mindez csak s élettelen, múlt, múzeuális holt anyag lenne. De a hideg templomfalak közt ma is elevenen lüktető hitélet arról tanúskodik, hogy mindmáig csorbítatlanul él még az a szellem, amely eltöltötte a város első telepeseit, akik nemcsak »sátorfájukat« szedték fel annak idején, hanem magukkal hurcolták a templomukat is. K. Gy. De nemcsak az egyháziak, a világi elöljárók is előtártak itt mindig a vallásosságban. Élükön a mindenkori »kunkapitánnyal«, a kun kerületek egykori közigazgatákatasztrofális tűzvész pusztította el a hollandiai Nymwegen város katolikus egyetemének építés alatt álló orvostudományi épületét. A kár nyolcszázezer holland forint HIÁNYZÓ OLVASÓSZEM Egy kedves, mosolygó szemű nagymama mesélte el az alábbi jelentéktelen történetkét, mi- s közben öreges, csempe körmeivel egy apró szemű gyermekolvasón szöszmötölt: — Hogy mit csinálok? Hát reparálom a kisunokám szétszakadt rózsafüzérét. Nagyon buzgón morzsolgathatta a kicsi, mert íme, szét is szakította. Hát persze, ezek a kisgyermekeknek szánt olvasók nem olyanok, mint a mi valóságos láncra fűzött, öregszemű (mindenképpen »öreg«szemű) olvasóink. Ezek a picike gyöngyszemek oly vékony, hajlékony drótocskákkal vannak egybefabrikálva, amelyek bizony egy gyenge rántásra is hamar kihurkolódnak, s aztán egyhamar bekövetkezik a »folytonossági hiány«. Persze éppen olyan könnyű meg is javítani őket: a kis drótszálat egy körömnyomással újából be lehet hajlítani, s egyszeriben helyreáll a füzér folyamatossága ... Igen ám, de itt egy másfajta baj is van! A szétszakadáskor, úgy látszik, levált és elgurult egy gyöngyöcske, így azután a rózsafüzér hiányossága — nemcsak minőségi, hanem mennyiségi is. Az egyik tized megcsonkult. Csak füstre ne vegye az unokám! Mert akkor kétségbe lesz esve, s követelni fogja a hiányzó szemet. Ismerni kell a mai elkényeztetett gyerekeket! Aztán csillapíthatom napestig, hogy kap majd új rózsafüzért. De neki persze ugyanilyen kellene. S honnan veszek egy másik ilyet? Hogy mi hát a megoldás? Nem, nem fogom becsapni sem a kitűnőket, s nem fogom, megrövidíteni a Szűzanyát sem. Igaz, hogy a kire- Paráit rózsafüzért úgy fogom visszaadni a kicsinek, mintha teljesen ép lenne, de a hiányzó olvasószemet kipótolom úgy, hogy a saját magam napi imádságadagját megtoldom egy-egy Üdvözléggyel... Milyen leleményesek is tudnak lenni ezek a kedvesen huncut, cinkos mosolygású nagymamák! És ahogyan azt a különös mennyei aritmetikát ismerjük, meg vagyunk győződve, hogy az a többlet-Üdvözlégy odaát felér legalább egy teljes tizeddel. I II kormány elnöke fogadta Grösz József kalocsai érseket és Hamvas Endre Csanádi püspököt Dr. Münnich Ferenc, a kormány elnöke szerda délelőtt fogadta Grösz József kalocsai érseket, a római katolikus püspöki kar ezidő szerinti elnökét és dr. Hamvas Endre csanádi püspököt. A fogadáson jelen volt Olt Károly, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is.