Új Ember, 1970 (26. évfolyam, 1226-1277. szám)
1970-03-01 / 1234. szám
i Dogmatika — dióhéjban 9. A Szentírás A Szentírásnak ősi neve, amit ma is minden nyelv használ, a „Biblia”. Ez a görög szó annyit jelent, hogy „könyv”. Amikor tehát azt mondom, hogy a Szentírás, a Biblia, tulajdonképpen azt mondom: „a Könyv”. Ez az egyszerűségében súlyos név olyasvalamit sugall, hogy a Biblia a könyvek tengerébenkülön rangot visel. A könyvtárakban tulajdonképpen külön polc járna neki, mert az emberiség értékelő ítélete szerint a Biblia nem egy könyv a sok közül, hanem „a könyv”. Valóban, még csak megközelítőleg sem adtak ki annyiszor és olvastak annyian egyetlen könyvet, mint a Bibliát. A róla szóló könyvek, a tanulmányok száma pedig légió, egybegyűjtve hatalmas könyvtárat alkotnának. Mi most e néhány sorban mit is mondjunk róla? Mindenekelőtt az alapigazságot: a Biblia Isten szava, Isten igéje. Ez mindazok szent meggyőződése, akik — akár zsidók, akár keresztények —hisznek abban, hogy Isten az üdvösségtörténetben kinyilatkoztatta magát. A Biblia Ugyanis az üdvösségtörténeti kinyilatkoztatás szavakba foglalása. A zsidóik a Bibliáinak csak az első, ószövetségi részét vallják Isten igéjének, mi, keresztények az újszövetségit is. A zsidók megtorpanásának oka nem az Írásban van. Nem azért nem fogadják el az újszövetségi szövegeket, mintha azok kevésbé szépek, Istenhez kevésbé méltók lennének, mint az ószövetségiek. A megtorpanás oka nem az Írás, hanem a történelem. Az Írás ugyanis a történelem tükre. Isten először nem Írást adott az emberiségnek, hanem jött ő maga és belenyúlt, majd Jézus Krisztus alakjában beleállt a történelmünkbe, s azt üdvösségtörténetté tette. Az Írás csak követte az üdvösségtörténetet. Mármost ennek az üdvösségtörténetnek első, előkészítő szakaszában Isten sokszorosan belenyúlt ószövetségi népének, a zsidóságnak történetébe, irányította azt. E történelemnek jellegzetessége, hogy örök készülődés, várakozás az „Eljövendőre”. Mikor eljött ez a várva-várt, benne kapta meg koronáját és végső értelmét az egész üdvösségtörténet. Az ő életének fényében érthető csak helyesen mindaz, ami őt megelőzte, illetve az Írás, mely ezeket az előzményeket tartalmazza. A zsidóság őt nem fogadja el. Ezért kénytelen az írásnak róla szóló részét, az Újszövetséget is kizárni a „könyvből”, mely így lényegében befejezetlen. Amint ugyanis Jézus Krisztusban kaptuk a kinyilatkoztatás, az üdvösségtörténet teljességét, úgy a róla szóló újszövetségi Szentírásban kapja meg igazi értelmét az ószövetségi Szentírás is, és csak az Újszövetségben tisztázható az a lényeges kérdés is, hogy milyen értelemben Isten szava a Szentírás, milyen értelemben szerzője annak az Isten. A modern szentíráskutatás már minden kétséget kizáróan igazolta annak az elképzelésnek naivságát és tarthatatlanságát, mely úgy képzelte Istent a Biblia szerzőjének, hogy Isten egy-egy embernek (Mózesnek, Dávidnak, Izaiásnak stb.) „diktálta” a Szentírás szövegét, azt, ami ma előttünk van. Az igazság az, hogy az ószövetségi szöveg hosszú évszázadok folyamán, sokszoros gyarapodás, átdolgozás, több ősi szöveg egybeszerekesztése és hasonlók révén nyerte mai alakját. Isten ószövetségi népének úgyszólván minden nemzedéke beírta a maga hitét a Bibliába különféle műfajok, sokszor legendák, példabeszédek, költött elbeszélések formájában. Ahogy Isten vezetése alatt alakult e nép élete és hite, úgy alakult Isten irányítása alatt szent könyve is. És miként élete és hite, egész története messiási várakozás, úgy Bibliája is befejezésre vár: csak Jézus Krisztussal kapja meg végső értelmét. Pedig Jézus Krisztus egy betűt sem ír a Bibliába. De beállítja a történelembe a maga végleges népét, az Egyházat. Hogy ez a nép megszülethessüre, azért történt minden az Ószövetségben, s azért állt be a történelembe Jézus Krisztusban maga az Isten. Érthető, hogy Isten ezt a népet, az apostoli kor Egyházát, az ősegyházat, üdvösségszerző szeretetének minden adományával felruházza. Hiszen ez az ősegyház kell, hogy normául szolgáljon Isten földi népének a világ végezetéig. Nemcsak arról gondoskodik tehát, hogy eredeti tisztaságában hirdessék az apostolok ebben az ősegyházban a kinyilatkoztatás teljességét (azaz Jézus Krisztust), hanem arról is, hogy az ősegyház hite hűen rögzítődjék írásban is. Isten ösztönözte és vezette az egyházat hitének írásbafoglalásában. Az ősegyház írásba foglalt hite az újszövetségi Szentírás. Annak tehát egyik szerzője, létrehozója stz Isten. De vannak emberi szerzők is. Egyik-másik résznek emberi szerzőjét nem is ismerjük, tekintélyes részek előbb közszájon forogtak, mindenki kincse voltak, s csak azután írta le őket valaki. Így született meg Isten sugalmazására emberi szerzők tollából az Újszövetségi Szentírás, Isten végleges szava, igéje az emberekhez, melyben kinyilatkoztatja magát. Amikor pedig Isten kinyilatkoztatja magát, az mindig anynyit jelent, hogy ajándékozza magát. Ez így van Isten írott igéjével is. Ha valaki ezt az igét őszinte, nyitott szívvel hallgatja vagy olvassa, annak szívében az Igével együtt lakást vesz az Isten. A Szentírás olvasásának és hallgatásának kegyelemosztó ereje van. Olvassunk mindennap pár percet a Szentírásbam. R. F. Az Opus Paris és az Omegac Béketimács Katsliku: BixdLúga együttes ülése Az Opus Pacis intézőbizottsága és az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága ülést tartott, amelyen részt vett Ijjas József kalocsai érsek, a katolikus püspöki kar, az Opus Pacis és az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának elnöke, a püspöki kar több más tagja, továbbá az Opus Pacis intézőbizottságának és az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának tagjai. Ijjas József megnyitója után Mag Béla c. apát, az Opus Pacis ügyvezető igazgatója tartott beszámolót az elkövetkező félév papi békemozgalmának feladatairól. Az ülés résztvevői elhatározták, hogy márciusban Budapesten és a megyeszékhelyeken a katolikus papság széles rétegeinek részvételével ünnepi gyűléseken emlékeznek meg hazánk felszabadulásának 25. évfordulójáról. Az ülés Ijjas József érsek zárszavával ért véget. Az intézőbizottsági értekezletet követően, február 18-án, az Országos Béketanács Katolikus Bizottsága országos tanácskozásra hívta össze Budapestre a megyei katolikus bizottságok elnökeit és titkárait. Az országos értekezlet elnöki tisztét Semptey László budapesti helynök töltötte be, akinek bevezető szavai után Mag Béla apát, az Opus Pacis ügyvezető igazgatója tartotta meg azonos tartalmú előadását, melyet az együttes értekezeleten már ismertetett. A tanácskozáson megjelentek a papi békemozgalmi szervek vezetői. Jelen volt és felszólalt Balló István miniszterhelyettes, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese. Mag Béla átfogó tájékoztatójához Beresztóczy Miklós, az OBKB főtitkára szólt hozzá, aki gyakorlati eligazítást adott a soron következő munkaév programját illetően. A főtitkári tájék A LJUBLJANAI TEOLÓGIAI FAKULTÁS ÖTVENÉVES ötvenéves fennállását ünnepli Ljubjana teológiai fakultása. Az évforduló legkiemelkedőbb eseménye a ljubjanai katedrálisban tartott ünnepi szentmise volt, amit Pogacnik érsek, a szlovén püspökökkel koncelebrálva mutatott be. I koztatást több hozzászólás követte, majd az országos értekezlet Semptey László budapesti helynök. zárszavával és imájával ért véget. (M. K.) * Mag Béla c. apát, az Opus Pacis ügyvezető igazgatója, hatalmas előadásában — amelyet a Katolikus Szó teljes terjedelemében közölt — mindenekelőtt korunk nagy kérdését, a béke ügyét elemezte s ennek során felemlítette a Szentatya karácsonyi, majd a Magyar Püspöki Kar újévi szózatát s a szomszédos népek egyházi vezetőinek hasonló értelmű megnyilatkozásait. Az aktuális világhelyzetet boncolva hangsúlyozta, hogy a budapesti felhívás nyomán biztatóan érik az európai biztonság ügye, majd kimerítő alapossággal rámutatott a világban fellelhető mindazon jelenségekre, amelyek a béke ügyét veszélyeztetik, így a vietnami háborúra és a Közel-Kelet eseményeire. Hangsúlyozta az előbbire utalva: „Hazánkban alig akad ember, aki ne tudná, hogy még sohasem fordult elő a történelemben, hogy ilyen nagy és gazdag nép ilyen kicsi és szegény néppel hadakozott volna.” Megállapította: hála a Magyar Püspöki Karnak, hogy újévi szózatában szenvedő embertársainkra irányította a hívek figyelmét. Rátért ezek után a közelgő évfordulók jelentőségére, mindenekelőtt hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára. Hangsúlyozta: „Ha kimondjuk, hogy szocialista hazánk és nemzeti egységbe összefonódó népe elérkezett felszabadulásának 25. évfordulójához, e mögött a tény és igazság mögött az érzelmi és tudati telítettség bizonyos fokozatainak kell sorakozniuk.” Idézett az előadó a püspöki kar újévi szózatából is: „Köszönjük mennyei Atyánknak, hogy megérhettük ezt a felszabadulást. Köszönjük azoknak, akik által a Gondviselés ezt a felszabadulást nekünk megszerezte. Köszönjük azoknak, akik felszabadulásunkért életüket, vérüket áldozták.” Megemlékezett az előadó Lenin születésének 100. évfordulójáról is. Ennek kapcsán Szekfű Gyula ideillő szavait idézte: „A szovjet rendszerben meg-, van az ember szeretete, minden emberé, és megvan, bár egész más indító okból, az a társadalomfenntartó erő is, melyet keresztény nyelven karitúsznak nevezünk.” Kitért ezután a békeszerető világ kalendáriumának egy szintén nevezetes dátumára: ez év május 9-én ünnepli a világ a fasizmus felett aratott győzelem 25 éves évfordulóját. Az évfordulók felsorolása folyamán végül rámutatott a papi békemozgalom megalakulásának augusztusban esedékes 20. évfordulójára. Vázolta ennek kapcsán azt az áldozatos és fáradságot nem ismerő munkát, amit a mozgalom fennállása óta végzett, s ennek jelentőségét így összegezte: „Örömmel mondhatjuk, hogy mozgalmunk 20 évének minden napja közelebb vitt minket, mindnyájunkat, főpásztorokat, híveket, papokat, és talán más országbeli testvéreinket ehhez a szinopszishoz, együtlátáshoz.” Előadásának befejező részében Mag Béla az OBKB-nak az évfordulóval kapcsolatos tavaszi feladatait vázolta: „A világban fejlődés van és folyik. Békemunkánkkal ennek az útját egyengetjük, és az eredményeketIsten akaratába ágyazva, benne bízva tesszük a mérlegre.” A nagy érdeklődéssel fogadott előadás után az értekezlet részvevői egyhangúlag magukévá tették a referátumban foglaltakat s a felvázolt program jegyében kívánják meghatározni a mozgalom további munkáját. A városmajori „gyóntatószékről" Rosdy Pál cikke és Velősy Béla olvasó levele után, úgy gondolom, nincs lezárva a városmajori gyóntatószék ügye. Annál kevésbé, mert alapvető igazságokat és félreértéseket érint mindkét írás. Rosdy Pál nem tett mást, mint ismertetett egy megoldási kísérletet: hogyan lehet beszélgető szobákkal megkönynyíteni a mai ember lelki vezetését. A „kísérlet” egyáltalán nem kísérlet, s nem is új, még magyar viszonylatban sem. Külföldön pedig rendszeresített forma ez a lelki vezetés számára. Bevált dolog, s ahol egész napos ügyeletet tartanak (pl. a bécsi Stephansdomban), legtöbbször reggeltől estéiig foglaltak ezek a szobák és előtte sorban állanak (bocsánat ülnek) a várakozók. Erről személyesen többször is meggyőződtem. Közismert dolog, hogy sokkal népszerűbb formája ez a lelki tanácsadásnak, mint a papot otthon keresgélni vagy az irodában — számtalan zavaró körülmény közepett — hevenyészve intézni fontos lelki ügyeket. Ha azután a lelki tanácsadás végén a beszélgető szobában gyónni akar valaki, — miért kelljen régi gyóntatószékbe mennie? Másodszor: ez a forma senki számára sem kötelező. Akinek megfelelőbb hely ez a gyónáshoz, végezheti itt a gyónását. Térdelve is. Sokak számára a gyónáshoz is sokkal megfelelőbb pszichológiai körülményeket tud teremteni a beszélgető szoba, mint a régi gyóntatószék (pl. gyerekek nem érik fel a rácsot, a sötétben sem tudják elolvasni feljegyzéseiket, stbp. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egyes gyóntatószékek valóban riasztó alakja és kényelmetlensége hozzátartozik a gyónáshoz vagy hogy a kényelmetlen térdelés automatikusan segíti a bűnbánatot. Ha jól meggondoljuk a dolgot, az is nyugodtan tapsolhat örömében, aki három percig térdelt a gyóntatószékben: „ilyen olcsón megúsztam a dolgot”, ha ebben látja a gyónás lényegét. Nem kötelező sem a beszélgető szoba, sem a régi gyóntatószék, gyónhatok magánszobában is, sőt utcán és vonaton is. Mindenesetre helyes, ha külsőleg is kifejezem bűnbánatomat, de nem ez a lényeg. A beszélgető szoba semmi más nem akar lenni, mint ésszerű lehetőség (idő és hely) a lelki vezetésre és a gyónásra együtt. Nem akarja fellazítani sem a bűntudatot, sem a bűnbánatot. Abban igaza van az olvasó levelének, hogy ez helytelen törekvés lenne. Az elégtétel és a vezeklés kérdése azonban nem a gyóntatószék kényelmének vagy kényelmetlenségének a kérdése. Nem kell eltúlozni az ügyet. A beszélgető szoba modern alkalmat akar teremteni a templomba járó hívek számára a telki tanácsadásra. S hogy ebben a szobában gyónni is lehet, — ez igazán nem kifogásolható. Csanád Béla A lélek szegényeiről Az evangélium a szegénységen — boldognak mondva a lélekben szegényeket —, valami olyan külső-belső törekvést ért, ami szinte föltétele a boldogságnak. Mi is hát ez a szegénység? Mindenekelőtt bensőséges, mélyen fekvő, rejtett, valami rendező elv, ami arra ügyel, hogy el ne tévedjünk a „sok” útvesztőiben, hanem maradjunk a „kevés” biztonságában. A szegénységben ez a kevés azért biztonságos, mert még áttekinthető. Amíg a kevéshez élő, elmélyült, személyes kapcsolat fűz bennünket, addig a sokhoz szükségképpen kapkodó, hevenyészett, személytelen a kapcsolatunk. Amint a szerzés vágya is elhatalmasodhat rajtunk, éppen úgy, a szegénységben átélt lemondásnak is hódító ereje van, de míg az előbbi komor felügyelővé tesz minket, az utóbbi a „könnyebbülés" örömét nyújtja. Az evangéliumi szegénység inkább arány, mint tartalom. „Klasszikus” esetben ez a szegénység a lényeges dolgok leírását jelenti, helyesebben a lélek fokozódó fogékonyságát a lényeges dolgok iránt. Képszerűen kifejezve, a szegénység az az állapot, amelyben nem vagyunk megterhelve dolgaink súlyától, annyira nem, hogy attól még „lebeghetünk": a bensőséges szegénység a lélek szabadsága. Ettől a szabadságtól boldogok a Hegyi Beszéd lélekben szegényei, mert lelküket nem a „törmelék” zavaros magyarázata, hanem a „fontos” tiszta szelleme tölti be. És itt már megsejtjük a lélek igazi gazdagságát, amelynek a szegénység az erőtere: van-e gazdagabb annál a sivatagnál, amelyben nincs semmi más, mint egy kiapadhatatlan forrás? E sivatagnak minden homokszemcséjét annak a forrásnak a tudata hatja át. Ez a szegénység nem nincstelenség. Azért vonzódunk a kápráztató szavak látszatgazdagságával szemben az „igen-igen, nemnem” szegénységéhez, mert egyszerűsége vigaszt nyújt. S végül a szegénység létünk realitása is: a széles mozdulatok elevenségéből a mozdulatlanság felé haladunk, a lármás dinamizmus lassan elmarad mögöttünk, s közeledik a teljes némaság. A leszegényedés utolsó foka a halál, de ez már nem is szegénység, hanem abszolút nyomorúság, olyan tökéletes nyomorúság, hogy provokációjára csak az örök élet egyetlen gazdagsága képes feleletet adni. Vasadi Péter AZ OMCET FEBRUÁRI SZENTMISÉJE Az Egyetemi * templomban az OMCET februári közös szentmiséjén P. Susányi semjén mondott homíliát, kegyelettel emlékezve meg a fiatalon elhunyt ferences egyházzenészről, Tamás Gergely Alajosról, akinek ez alkalommal „Missa Populi I.*’ népmiséjét és motettáit énekelte a Kapisztránkórus. Mise után ugyanez a kórus Viadana-, Philippus de Monte-, Tamás Alajos-, Kodály- és Bárdos-műveket adott elő, majd a szeminárium kisaulájában a budavári Mátyás-temp.-n ifjúsági énekkara Szilas Imre Karácsonyi miséjét mutatta be Tardy László vezényletével és a szerző közreműködésével. A bemutató kapcsán Radó Polikárp professzor a nyugat-európai fiatalok modern egyházzenei megnyilatkozásairól szerzett személyes tapasztalatairól számolt be. Temesvári Pelbárt emléke a Temesváron Kerek 500 esztendeje, hogy a magát Temesvárinak nevező Pelbárt testvér Krakkóban koptatta az egyetem küszöbét. Mégpedig akkora sikerrel sűrítette magába korának tudományát, hogy két nagy prédikációs könyve, a Stellárium és a Pomerium, éppen latin nyelvezetének nemzetközisége folytán, Európa-szerte oly nagy sikert ért el, hogy egymás után új kiadásokat nyomtattak belőle a töröktől nemsokára lerohant Magyarországon kívül is. Temes vármegye magyar újságja, a Szabad Szó vasárnapi Művelődési Élet című rovatában nemrég lexikális sorozatot közölt Bánáti Képzőművészeti Kislexikon címmel a táj kimagasló festőiről és szobrászairól, Brocky Károlytól kezdve a ma is élőkig. Jelenleg ugyanennek a tájnak Zenei Kislexikonét közli a Szabad Szó. S miután a kolozsvári Igazságban, a nagyváradi Fáklyában, a Csíkszeredai Hargitában, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben,, a Brassói Lapokban rendszeresen jelennek meg cikkek, visszaemlékezések, kis tanulmányok az egykor ott megfordult, vagy ott huzamosabban élt írókról, festőkről, feltalálókról és tudósokról, a vidék népművészeti értékeiről. Szekernyés János, a bukaresti Előre tanulmányírója szükségesnek tartaná minden tájegység történelmi és kulturális múltjának felidézését, a haladó hagyományok ébren tartását és értékelését: „Temesvári Pelbárttól napjainkig”. Szekernyés János , bár minőségi kifogásai is vannak az eddig megjelent tanulmányokkal szemben, cikkét így fejezi be: „Reméljük, hogy a Szabad Szó szerkesztősége frissen szerzett tapasztalatain felbátorodva körültekintően végigviszi kezdeményezését”. Rogerius kanonokról, a tatárjárás kori Carmen Miserable szerzőjéről immár városrészt neveztek el Nagyváradon. Hátha Temesvári Pelbárt emléke is föltámad Temesvárott? Az olvasó írta — az olvasó élménye A bánáti „száraz misén" Vágyálmom teljesült a nyáron, amikor Bánátban élő rokonaimat meglátogathattam. Nagybecskerek, Versec, Béga- és Brezava-csatornák. A delibláti homokbuckák! És éppen itt ért a legmélyebb élmény, amelynek továbbadására a bennem egykor volt újságírót belső kényszer hajt. Susarába csak lovas fogattal lehet eljutni. Késői telepítés, a századfordulóból, amikor édesapám és testvérei megkezdték és tovább fejlesztették a Deliblát futóhomokjának fásítását. Több kilométeren szétterülő község templomtorony nélkül. A község felett hosszú évtizedek óta — szüleim már 1910-ben látták — ugyanaz a szálmotor húzza a vizet és látja el az egész falut, amelynek házai vízvezetékkel vannak felszerelve. Közel hozzá harangláb, amely vasárnaponként háromszor egymás után kondul meg és hívja, csalogatja a híveket. E hívásra, nem is marad el senki sem. Megtelik a kis kápolna, amelyet egy parasztházból alakítottak ki a helyi magyarok, és hetenként legalább egyszer őszinte imával adnak hálát a teremtőnek adományaiért. Megható katolikus gyülekezet. Papja nincs, nem is volt évtizedek óta. Szentmise csak évente egyszer, a búcsú napján kerül bemutatásra, ha valamelyik távoli magyar plébánia papja vállalja motorral a futóhomok-utat. Mert itt nincsen autóbuszjárat, nincsen vonat, s a legközelebbi település, amelyet futóhomok úton lehet csak megközelíteni, húsz kilométernél távolabbra van. De magyar pap ott sincs. Tehát nemzedékek nőnek fel hitben anélkül, hogy paptól rendszeres tanítást kapnának, vagy gyakrabban szentségekben részesülnének. De a kis kápolna tömve emberekkel. Szépen ünneplőbe öltözve érkeznek aggok, középkorúak és gyermekek, akik meghatott szívvel, ünnepi lélekkel hajtanak térdet a nem égő örökmécses alatt. Agg, ősz hajú ember emelkedik fel és rendre elmondja magyarul a miseimákat. Még csenget is, ha a kánonhoz érkezik és látom a gyermekek szemében és szívében, az öregek és a középkorúak arcán, hogy hiszik a közöttük levőt, a lelkükben lakozó Istent. Én, a sok száz kilométerről érkezett óhazai magyar és katolikus, megbabonázottan állok és könnyeimet letörölve lehajtom a fejem. S én is úgy érzem, hogy itt ma és minden vasárnap áldozatot mutatnak be ostya és bor nélkül, s hogy itt valóban jelen van Krisztus, ha nem is ég az örökmécses, és a pap lehajolva nem is mondja az átváltozás szavait: „Ez az én testem” ... Évtizedek pap nélkül, tele imaházzal! Hát nem csodálatos? Vallást és magyarságot őriz itt az imádság. Azt mondják, él valahol messze a magyar vidékeken egy fiatal pap, a falu szülötte, nyaranta eljön és maga köré gyűjti az embereket. Tanítja őket szeretettel. S ez a kis sovány mustármag, amit ez a fiatal pap évenként a földbe hint, olyan erős fává növekszik, hogy évtizedeket is kibír az élet viharaiban. Milyen megragadó, hogy tudják azt is, amit őseiktől örökölve hisznek, hogy ne csak éljenek és haljanak, szülessenek és temetkezzenek vallásuk szerint, hanem részesüljenek annak áldásaiban és kegyelmeiben is. Sz. F. Az országos filharmónia terveiből Szokásos Tavaszi Bérletében ezúttal is jónéhány egyházzenei alkotás szerepel. Pódiumra lép a Wiener Sängerknaben együttese, Perencsik János négy külföldi szólista közreműködésével Verdi Requiemét vezényli, s megkülönböztetett érdeklődéssel várjuk Veress Sándor Szent Ágoston psalmusa című művének előadását.