Új ember, 1971 (27. évfolyam, 1/1278-52/1329. szám)
1972-05-14 / 20. (1349.) szám
A Jehér Szofjálotokon A Szentírás az igehirdetés legfőbb Ijjas József érsek előadása papjainak A kalocsai egyházmegyei papi szenátus javaslata alapján ötéves ciklusban folyik a főegyházmegye papságának továbbképzése. Az elsőben a papi lelkiélet, a másodikban az apostoli munka, a harmadikban a hitoktatás, a negyedikben az igehirdetés és az ötödikben a liturgikus élet kérdéseit vitatják meg a papok szakemberek előadásai alapján. Tavaly a hitoktatás volt a továbbképző munka központi tárgya, az idei év programjában pedig az igehirdetés feladatait és lehetőségeit vitatják meg négy rekollekción, az espereskerületi gyűléseken és a nyári továbbképző tanfolyamon. Az első rekollekción Gál Ferenc professzor tartott előadást igehirdetésünk mai feladatairól, mondanivalóját Szent Pál apostol szavaira építve: „Nem szégyenlem az evangéliumot, Isten ereje.” A legutóbbi rekollekciókat Kalocsán és Baján maga a főpásztor, Ijjas József érsek vezette. Elmélkedéseiben a Szentírásról, mint az igehirdetés legfőbb forrásáról szólt. Előadásában, bőven merítve tudományos munkásságából és a Szentföldön töltött évei tapasztalataiból, gyakorlati útmutatásokkal fejtette ki, mit jelent a bibliamagyarázat az igehirdetésben, hogyan kell bibliaórát tartani. Május 14. A közösségi tájékoztatás világnapja az egyházban forrása Nem véletlen, hogy, éppen a pünkösd előtti vasárnapra tette az illetékes Pápai Bizottság a közösségi tájékoztatás világnapját, amikor a Jóhír mai szolgálatában tevékenykedő emberek — a katolikus sajtó, rádió, televízió, a film munkatársai — szembenéznek önmagukkal és közönségükkel, hogy együttesen vizsgálják meg munkálkodásuk eredményeit, egyeztessék törekvéseiket azokkal az irányelvekkel, melyeket a II. Vatikáni Zsinat a jó tájékoztatásért felelős egyháziak és világiak lelkiismereti ügyévé tett. Ez a pünkösd előtti idő valóban a legalkalmasabb erre az együttes vizsgálódásra. Az Apostolok Cselekedetei ugyanis arról tudósít bennünket, hogy azon az első Pünkösdön áradt ki a Szentlélek az apostolokra, mégpedig a szél, a tűz és a különböző nyelveken elmondott új üzenet jeleinek kíséretében. Attól az időtől kezdve mostanáig — a távírógépek, a telefon, a rádió és jelsztárok korszakáig — ezzel a három bibliai jellel van eljegyezve minden szolgálat, mely arra vállalkozott, hogy a különböző időkben és társadalmakban közvetíti az evangélium örök, de mindig megújuló üzenetét Isten népének. A szél jelével, mely akár frissítő szellő, akár heves vihar, mindig megtisztítja a levegőt, megújítja a föld színét. Ez a szél azonban nem rombol, hanem mozgásával szétárasztja az örök élet ajándékait.A tűz jelével, mely elégeti az arukat és a fölöslegest, hogy helyet készítsen az újnak. A tűz a szeretet belső melegségét árasztja, dinamizmust visz az életbe. Erőforrás. A soknyelvűség jelével, amely az első Pünkösd alkalmával az egyetemesség igényével ölelte magához a soknyelvű világot. Az egyház tájékoztatási eszközeinek világában mintha megújult erővel követelne magának jelentőséget ez a három bibliai jel a II. Vatikáni Zsinat óta. Sokszor talán túl erősen is jelentkezik az a pünkösdi szélzúgás, élesebben lobbannak fel azok a lángnyelvek és mintha a valahainál is soknyelvűbbé vált volna a Jóhír szórása. Ha csak a sajtó területén maradunk, mindenkinek feltűnik, hogy mennyire megváltozott a szigorúan vett „egyházi” sajtó hangja is, tevékenysége, magának egyre nagyobb szerepet követelő törekvése a múlthoz képest. Olvasóink leveleiből és egyéb megnyilatkozásaiból látjuk,, hogy a mi közönségünk is milyen érzékenyen figyel erre a változásra. A közösségi tájékoztatás világnapja alkalmából erről szeretnénk néhány gondolatot cserélni olvasóinkkal. Az újság és az újságíró minél kevesebbet beszéljen magáról. A katolikus sajtó munkásaihoz pedig különösen méltatlan az önmaguk dolgának előtérbe helyezése. Nem is magunkról, hanem arról a különleges viszonyról akarunk szólni, amely bennünket papságunkhoz, a hívekhez, olvasóinkhoz fűz. Immár egy negyed százada a mi sajtónk nagyon is összetett szolgálatra vállalkozott. Nem kevesebbre, mint hogy a második világháború után segítségére legyen a magyar katolicizmusnak abban, hogy helyét és küldetésének útjait, szerepének lehetőségeit megkeresse és megtalálja a merőben új társadalmi és politikai adottságok között. Megkeresse és megtalálja úgy, hogy az egyház eredeti hivatásából semmit föl ne adjon. Sajtónknak ezt a hivatását annál is nehezebb volt vállalnia, mert ma kevesebb sajtótermék tud részt venni ebben a szolgálatban. . Ez mindenekelőtt annyit is jelent, hogy például az Új Ember olvasótáborának összetétele a legnagyobb végleteket tükrözi. Vannak olvasóink között földművesek és egyetemi tanárok, fiatalok és öregek, papok és civilek, haladók és konzervatívok, művészi és közgazdasági érdeklődésű emberek. Vannak, akik hálásak, ha közéleti kérdésekben is tájékoztatást és eligazítást nyújtunk, és igényük is ezt. Viszont vannak, akik csak aszketikus, liturgikus vagy teológiai cikkeket várnak tőlünk. Van olyan rétegünk is, mely azt venné szívesen, ha az Új Ember szerény négy oldala csupa jámbor olvasmánnyal volna tele. De olyan igény is van, amely azt kívánja, hogy még a legkisebb egyházi eseményről — egy ezüst vagy arany menyegzőről — is beszámoljunk. Krisztussal, a mi eszményünkkel együtt szeretnénk mi is elmondani: mindenkinek mindene kívánunk lenni. Az adott lehetőségek között azonban többet aligha tudunk elérni, mint hogy mindenkinek „valamit” adjunk. Napilapjaink, hetilapjaink a mienknél nagyobb terjedelmükkel úgy próbálják megoldani hasonló nehézségüket, hogy a nehezebb mondanivalójú és bonyolultabb elméleti cikkeket módjával adagolják a könnyebbek, színesebbek között, így mindenki könnyebben megtalálja a neki valót. Olvasóink nagyobb része megérti, hogy egy négyoldalas lapnak ez kevésbé sikerülhet.♦ A szolgálat szelleméből folyik, hogy mindenről írni szeretnénk, ami az egyházban, a világban és hazánkban történik, és ami közvetlenül vagy közvetve a hit és erkölcs kérdéseit, egyházunk és hazánk sorsát érinti. Ez a szándékunk vezet abban, hogy tájékoztatást szeretnénk nyújtaniazokról a jelenségekről is, amelyek körül viták folynak az egyházban. Tisztában vagyunk vele, hogy ezt a szándékunkat nem mindig értik meg, és sokan félre is magyarázzák. Tavaly, a katolikus újságírók luxemburgi kongresszusán mondta valaki: „Hogy lázas-e a beteg — és hogy mennyire —, azt a lázmérő mutatja. De a lázat nem a hőmérő csinálja.” És ez vonatkozik a katolikus sajtóra is. Nem attól vannak a válságok, hogy a nyugtalanító jelenségeket a sajtó nem rejti véka alá. Akik erről szóló tájékoztatásainkat „lázcsinálásnak” fogják fel, azoknak jó lenne eltűnődni azon az igazságon, amit nemrégiben egyik jeles teológusunk írt le. Idézzük: „Ha valaki az egyháznak olyan képét tárja elénk, amely minden isteni tulajdonságát hangsúlyozza, de homályban hagyja emberségét, akkor óvatosan kell fogadni tanát. Korlátok, tökéletlenségek, esendőségek a zarándok-egyház lényegéhez tartoznak, csaknem ugyanannyira, mint szépsége, tökéletességei és csalatkozhatatlansága. Az egyház igazi képe a földön ezeknek az ellenkező tulajdonságoknak egyensúlya." Mi a mozgásban, forrongásban, átalakulásban — és hiszszük, hogy megújulásban — levő egyház mai jelenségeinek tárgyilagos feltárásával ezt az egyensúlyt keressük és munkáljuk. Itt külön is kell szólni azokról az egyháziakról, akik a hívek üdvösségét, jó erkölcseit féltik az ilyen tájékoztató cikkektől. Ez a fajta magatartás nemcsak, hogy idejét múlt, hanem azt is szem elől téveszti, hogy a katolikus olvasóközönség érdeklődése nem egyedül az egyházi sajtó felé fordul. A tömegtájékoztatási eszközök révén a világ minden sarkából éteren és papíron át a legkülönfélébb hatások niagazása zúdul őrájuk is. A katolikus sajtó tehát nem jól teljesítené hivatását, ha nem hívná fel okosan a figyelmet az egyház mai lázaira, ha elhallgatná azokat a problémákat, amelyeket a más irányban elkötelezett vagy akár semleges sajtó amúgy is bőven kibeszél. De azt mi is jól tudjuk, hogy a bajok felnagyításával tüzet kiáltani ott is, ahol semmi sem ég: ez csak megrendítené Isten népének bizalmát, és megzavarná azt a nyugalmat, melyre az egyháznak is szüksége van ahhoz, hogy megújulása szolid és tartós legyen. A sajtó embere, ha valaha, valamit mélyen átérzett, most nagyon is érzi, hogy csak a fontos és lényeges dolgokban kell eligazítást nyújtania. De abban sem tud teljeset és tökéleteset adni. Igyekszik tájékoztatni, figyelmeztetni, buzdítani, de sohase léphet fel azzal az igénnyel, hogy ő tévedhetetlen orákulum. Az újság, még a katolikus újság sem kinyilatkoztatás. Az újságíró gondolkozásra kívánja serkenteni olvasóját, de nem akarhat gondolkozni helyette. Ezért igyekszünk vitás kérdésekben a különböző és egymással szemben álló véleményeket is ismertetni, előmozdítva ezzel az annyira kívánatos belső párbeszédet. Külön is kell szólnunk a lap közéleti kérdésekben elfoglalt álláspontjáról. A világ összes lapjai foglalkoznak a nemzeti és világpolitika jelenségeivel. Más országok katolikus lapjai is. Szerény lehetőségeink között erre törekszünk mi is Minden érdekel bennünket, ami közös gondunk és feladatunk. Itthon és a világpolitikában is hívei vagyunk mindennek, ami előre mutató. Különös gondunk, hogy megbeszéljük olvasóinkkal a hívők részvételét a közös tennivalókban, a belső és a nemzetek közötti béke kérdéseiben. És ebben a vonatkozásban nemcsak olvasóinkkal, hanem más világnézetű honfitársainkkal is igyekszünk szót érteni. Akik ezt rossz néven veszik tőlünk, azok elfelejtik, hogy mi senkit sem tartunk ellenségünknek, legfeljebb ideológiai ellenfelünknek. Éppen azért nem azt hangoztatjuk, ami elkülönít, hanem ami öszszeköt. Ha vitánk van — mint ahogy van, mert ideológiai téren nincs egyezkedés —, ezt a vitát a másik vélemény iránti tisztelettel folytatjuk. A szelíd hang barátokat szerezhet ellenfeleink között is, a lehengerlő fölény azonban — még az igazság birtokában is — csak megalázott, de meg nem győzött ellenfeleket. A néhai egri érsek, Czapik Gyula jelszava — hűség az egyházhoz és hűség a hazához — számunkra nem statikus és nem is taktikai magatartást jelent. Bátran valljuk, hogy a mi helyünk a fejlődés útján haladók között van. Ebben a vonatkozásban a világegyházon belül is a többséghez tartozunk, azokhoz, akik nem kívánják vissza az idejét múlt és letűnt társadalmi rendszereket, de a korszerűtlenné vált egyházi szerkezeteket sem; új utakat keresnek az egyház jövője felé, de ezt az útkeresést hozzáigazítják saját népük és országuk fejlődésének érdekeihez is. Mindig szem előtt tartva, hogy az anyaszentegyház öreg fáján is új gyümölcsöket érlelnék az új évszakok. Az élet igéjét hirdetjük nektek — A közösségi tájékoztatás Pápai Bizottságának körleveléből — „Az egyháznak, mint isteni intézménynek ma is megvan a maga prófétai és missziós küldetése. A Jóhirt kell hirdetnie a világon minden embernek és népnek. A szolgálat szellemében kell átadnia az igazság és az üdvösség üzenetét. Hogy ezt megtehesse, nem nélkülözheti a közösségi tájékoztatás mai lehetőségeit és eszközeit.” „A mai embernek szüksége van arra, hogy megérthesse a világot, amelyben él a jelen állandó változásai közepette; hogy alkalmazkodni tudjon a valósághoz és a változó körülményekhez, melyek naponta követelik döntéseit és elhatározásait; hogy tevékeny szerepet játszhasson élet- és munkakörülményei között; hogy részt vehessen a szó legteljesebb értelmében a maga kora gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai és vallásos életében.” „Az újságírók állandó tanulmányoknak és megfigyeléseknek szentelik magukat, soha nem szűnnek meg kinézni a világ nyitott ablakán, hogy kutassák az eseményeket, az áramlatokat, a véleményeket, az emberi kapcsolatok irányait” (VI. Pál pápa). A tájékoztatás befogadóinak, az olvasóknak, meg kell érteniük, milyen körülmények között dolgoznak az információ hivatásos munkásai, hogy ne kívánjanak tőlük olyan pontosságot, ami meghaladja az emberi erőket. (Communio et Progressio.) Ajánlásra terjesztették fel az intercommunióról szóló iratokat a szakértők A luteránus és a katolikus egyház közös tanulmányi bizottsága ajánlásra terjesztette fel az egyházi vezetőknek az ökumenikus szempontokat figyelembe vevő, különösképpen a vegyes házasságban élők lelki gondozásának elősegítését szolgáló intercommunióra, illetőleg úrvacsoravételre vonatkozó ügyiratokat. A tanulmányi bizottság, mely 1967 óta a római Egységtitkárság, valamint a Lutheránus Világszövetség végrehajtó bizottságának megbízásából „Az Evangélium és az egyház” teológiai témáját vizsgálta, jónak látta, hogy vizsgálódásai eredményét Genfben közzétegye. A katolikus bizottság hét tagja közül négy az intercommunio gyakorlatát ajánlja, ám minden bizottsági tag rámutat arra, hogy a legnagyobb nehézséget az egyházi hivatalra vonatkozó közös tanítás hiánya jelenti. Mégis az a bizottság véleménye, hogy az eucharisztikus közösséget nem szabad az egyházi hivatal elismerésétől függővé tenni. Az egyházi vezetőség lelkigondozási kötelessége, hogy ne zavarja meg a híveket, de számításba kell venniük az egymástól elválasztottak fájdalmát is. Magában az egyházi hivatal kérdésében nem jutottak a felek megegyezésre, de luteránus részről hangsúlyozták, hogy részükről nincs kizárva a pápai főség elismerése, amelyben a keresztény egység látható jele mutatkozna meg, amennyiben ezt a főséget az evangéliumnak rendelnék alá. Értelmesen tájékozódni egyáltalán nem könnyű a modern világ zűrzavarában. Az Egyház irányelvei e tekintetben általánosak... ezért a konkrét esetben határozottan értelmezni kell őket és főleg szerintük kell cselekedni. Ezek hiányában számtalan keresztény — minden jó szándéka ellenére is — úgy találja, szinte lehetetlen elégségesen tájékozódnia ... ahhoz, hogy jelentős szerepet vihessen a kor nagy ügyeiben. Nem erény a tétlenség, vagy az a csüggedt és paszszív „okosság" amely nem akar mozdulni mindaddig, amíg előbb az egész Egyház, a pápai kúriától lefelé, meg nem mozdul. XXIII. János pápa a legvilágosabb kifejezésekkel állapította meg: „A keresztény tökéletességnek semmi köze sincs a negativizmushoz és a visszahúzódáshoz.” Ezért megengedhetetlen, hogy komoly és tisztességes keresztények valamilyen lelkiségi kibúvónak szenteljék magukat, a másvilág kultuszának, ami nem akar számot vetni azzal, hogy minden ember kikerülhetetlenül bele van bonyolódva az atomkorszak problematikájába és az iránta való felelősségbe. Nem számít, mi ennek a visszavonulásnak állítólagos oka: Isten előtt elfogadhatatlan, és ezért nem járulhat hozzá a keresztény életszentséghez. A kérgesszívűség és a közöny többé nem álcázhatja magát „összeszedettségnek”, a visszahúzódás nem hozhatja fel kifogásul, hogy ő csupán áldozat és imádás. A passzivitás nem számíthat többé „hitnek”, vagy „odaadó áhitatnak”. Az ember kétségbeejtő sorsa iránti érdeklődés hiánya bűnös érzéketlenség, a szeretet siralmas erőtlensége. Ez semmiképpen sem tarthat igényt a keresztény titulusra. Még csak nem is igazán emberi. Thomas Merton Egyháziak a Hazafias Népfront Országos Tanácsában A Hazafias Népfront V. kongresszusa, amely 1972. április 27-én fejezte be munkáját, megválasztotta Országos Tanácsának új tagjait. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjai között van: Ijjas József kalocsai érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Bánk József váci megyéspüspök, Horváth Richárd templomigazgató, az Elnöki Tanács tagja, Beresztóczy Miklós c. prépost, az OBKB főtitkára, az országgyűlés alelnöke és Ruppert János segédlelkész. Az esztergomi kispapok Szombathelyen Az esztergomi szeminárium növendékei az idén is megrendezték tanulmányi kirándulásukat. Ez alkalommal a Dunántúl nyugati részét járták be, Szombathely, Kőszeg, Ják, Sopron és Fertőd egyházi és világi jellegű műemlékeivel ismerkedtek meg. Szombathelyen az intézet elöljáróit, tanárait és növendékeit szíves fogadtatásban részesítette Fábián Árpád püspök, apostoli kormányzó, és Winkler József segédpüspök. A székesegyházban a főpásztor és segédpüspök vezetésével koncelebrált szentmisét mondottak a vendégpapok. A szentmisén az esztergomi kispapok énekeltek, részben Kodály Zoltán magyar ordináriumát, részben gitárral kísért modern egyházi énekeket. A főpásztor homiliájában köszöntötte a vendégpapokat és kispapokat, és arra kérte őket, szombathelyi látogatásukról Szent Quirinus püspöknek, a hajdani Savaria főpásztorának ihletését vigyék magukkal, az ő példája ihlesse őket hitben való hűségre és állhatatosságra, papi hivatásuk szeretetére. A szentmise után a főpásztor megvendégelte a kispapokat, azok pedig saját szerzeményük, egy modern dallamú „Üdvözlégy Mária” előadásával köszönték meg a szeretetteljes vendéglátást.