Új Ember, 1973 (29. évfolyam, 1/1383-52/1434. szám)
1973-06-10 / 23. (1405.) szám
Dr.Lenhardt Vilmos 2500 ESZTERGOM Herényi,r.u.2. 1900 BUDAPEST p.67. ÜJEME XXIX. 23. Ára: 1,50 Ft Katolikus hetilap 1973. június 10. (1405.) TŰZZ EL Vége lett a drága együttlétnek, s vége a rettenetes óráknak is. A tanítványok szívében megfejtetlenek maradtak Jézus tettei és mondatai. A félelem dobolt a fülükben, ahogy menekültek a tóparti halászviskókba. S az a látvány, a fölfeszített test kínos rángása! Aztán egyszerre belehasít a sötétbe a Föltámadott testfénye, de csak kis ideig. Mert elmegy, testben örökre eltávozik tőlük. Elmegy, de felejthetetlen. Eltávozott a kevesektől, hogy visszatérjen mindenkihez. Csakhogy a kevesek e pillanatban mégis elhagyatottak. Emlékeztek a hangjára, most csend van. Látták az arcát, a kezét, a mosolyát, most egymás arcát kutatják. Élő ereje töltötte el a lelküket, most csak az emlékezet él bennük, de emlékezni mégis csak arra szoktunk, aki a múltté. Összeverődnek a tanítványok, mint az indulásra kész foglyok, kiket a láthatatlan hatalom, a félelem bocsátott szabadon. Köd van ebben avölgyben. Igaz, lassan oszlik. De a köd leple alól a környező világ hideg hegyei bontakoznak ki, bár ez is jobb, mint maga a köd. Út, út kell nekik, hogy elindulhassanak. ..Egyetlen bizonyosság van latolgató elméjükben: „Az igazság lelke nálatok lesz és bennetek marad.” S ti és utódaitok majd „beléphettek a Szentélybe”, majd ellebbenthetitek „a függönyét, mely Krisztus teste”. Csak „tartsatok ki rendíthetetlen reménységben, mert aki az ígéretet tette, igazán hűséges". S ahogy figyelik a történelembe ékelt öröklét láthatárát, „egyszerre olyan zúgás támad az égből, mintha heves szélvész közeledne ... Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre”. Mi ez az egész lényüket átjáró világosság, ami utat mutat nekik, s azon át futva szétszélednek a világban, dadogva, majd ékesszólóan, s páratlan szenvedéllyel meghirdetve az örömhírt? Ez a beléjük fészkelő világosság öröktől fogva van, mert a Lélek ereje. A szerves függés az Atyától. A személy szerinti elkötelezettség az Atyával. Az Egésznek félreérthetetlen fölismerése, valahogy maga az Egyetem áll össze bennük, hirtelen eláradva, örökre. A Szentléleknek tűzjelei vannak. Nem lehet máshoz hasonlítani teremtő szabadságát. Az ő művei a szent Elhatározást követő kozmikus tűzcsapások. Majd az égitestek lassú kihűlése után a földek melege, a gyönge mag, a mozdulatlan szépségben álló Paradicsom s benne az első lény tejszelíd puhasága. Tűzjelet ad a Szentlélek, de maga nem az a tűz, amit mi ismerünk. Képeinket megterheli a lángok surrogása, az a tűz pedig elképzelhetetlen csöndben ég. Ez a tűz harsogva rombol, vagy újjáalakít, az betölti a tereket. Ez a tűz kegyetlen, amikor teremt, az meghozza a lélek gyümölcseit, „a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” gyümölcseit; ellenük „nincs törvény”. Átváltoztat és megőriz. Belesimul a szívbe, megérlel s arra sarkall, hogy önmagunkká legyünk. Egyesíti a „különféléket egyazon lélekben.” Egyikünk bölcs lesz, másikunk a gőg nélküli nagy tudás birtokosa, harmadikunk lángoló hitű, a negyedik balzsamos ujjal gyógyít, az ötödik megteszi a szellem csodáit, a hatodik száján úgy jön ki az igazság, mint a virágillat, a hetedik derűs, a nyolcadik komor nagyságával figyelmeztet, s így gyöngéd villámütéseket hullatva egymásra, de egymást fontosnak tartva bekerítjük, fölállítjuk, biztatjuk, visszük magunkat a Lélek áramkörébe, nem kizárva, nem elhagyva, nem rangsorolva, mint egy láthatatlan Egység tagjait. Az a tűz Jézustól „kapja, amit hirdet”. A száj ettől a tűztől fáradhatatlan, s gondja van arra, hogy „buzdítsuk egymást”. Nem a szószóló ereje hitelesíti a szavát, hanem a Léleké. A szószóló nem birtokosa, csak bizományosa a szónak; ugyan, miféle valutával „vásárolhatná” meg a rábízott szavak tulajdonjogát? Annak a tűznek szeme van, „átlátja Isten mélységeit”. Pillantása „meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”. Pünkösd a Lélek lángjában áll. Abban áll a Föld is. Mintha a kert rózsái nálunk jobban megőriznék e lángra éber érzékenységüket, vörös, rózsaszín s fehér fejükkel bólogatnak, elkészültünk, ünnepeljetek! A Lélek mégis bennünk ölt emberi arányokat: nem diadalt követel, hanem elhatározást. Az ember „fogalmazás alatti” mélységeiben üt tanyát, ott, ahol a legtitokzatosabb küzdelem folyik, „s maga sár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” Különös őr, különös mester, különös tanú. Mintha egy angyalra bíznának egy szelet kenyeret, őrzi bennünk az életet. Mester, kinek két tanítványa van: az emberi gondolkodás és az emberi felelősség. S tanú: talán Istennek döntéseinkkel egyidejű tekintete. Vasadi Péter /■ Puszták harangja Maroknyi fény zúdult be a vályogház kitárt ajtaján. A muskátli már bimbózott, az egyetlen cserép, amit kora tavasszal Emerka néni hozott, hogy dísze legyen a tanyai kápolnának. Mivel az oltáron, a kecskelábú asztalon nem fért el, hát az ablakba tette. A harangláb — három oszlopból összetákolva — távolabbállt, az akácok közt. Az apró harangot az árvíz hozta valamikor régen — tartották az itteniek, nagyapjuk, nagyanyjuk hitét örökölve, s mindig, amikor fekete felhő lepi el a pusztai eget, szalad valamelyik gyerek, meghúzza és csengettyűző szava — csodák csodája — elkergeti a sötétséget. Ezt is így tudják, és ebben nem tűrnek ellentmondást. Csak ezek a suhancok — dörmögte János bácsi, miközben mise ellőtt végigtekintett a jelenlevőkön, s letette magát a harmonium mellé, öreg hangszer az is, tavaly karácsonykor cipelte ide a plébános a hátán. Kétszer is elesett a kásás hóban. No, János bátyám — mondta a deres hajú pap — ha már citerálni tud, próbálja meg ezen is. Attól fogva a komótos pásztor ha csak tehette, ott ült a harmónium mellett s alig hajló ujjaival egymás után nyomkodta le a fehér billentyűket, míg csak ki nem kerekedett egy-egy régi szent ének. Hát ezek a gyerekek — ismételte az öreg tiszaháti nyelvjárásban — már szégyellik az Isten házát. Ebben a pillanatban Feri sompolygott be, s megállt leghátul a lócák mögött. Nézegette a gerendás mennyezetet, ahol még látható a „bádoganya fájának” a helye. Keskenyék háza volt , ez egykor, s mielőtt Pista bácsi is elköltözött felesége után az akácos temetőbe, odahívatta a plébánost s azt mondta neki: itt ez a ház főtisztelendő úr. Eddig is szívesen vettem, ha nálunk misézett, legyen most már végleg az Úristené. Ferinek eszébe villantak ezek a szavak. Hallotta ő is, hiszen ott segédkezett a szent kenet feladásánál. A távolba vesző mezei útra tekintett, amint fölötte gyűrűzött a meleg. Megoldotta nyakkendőjét s hallgatta a szentleckét: „Mikor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen.” Egy éve került végleg a nagyvárosba és a szakmájában helyezkedett el. Az anyja mindig emlegette: ez a gyerek hamarosan autót vesz. Hogy elhagyta a tanyát, elhagyta a vallását is. Az anyja nem szólt semmit, csak sűrűn elmondta az ismerősöknek: mi még itt nőttünk fel, de Ferkó már városi. És ő valóban városinak érezte magát az első perctől, hogy odakerült. Büszkén hordta a fejét és amikor hónapok múltán először hazajött, mintha kicserélték volna. Meggyőződése volt: csak akkor lesz teljes ember, ha leveti magáról még a tanya emlékeit is. Mit szólnának a kollégái? Lassan megbarátkozott velük, együtt szórakoztak, művelődtek. Az egyik vasárnap korábban kelt, s az előszobába lépve látta, hogy a házinéni Lacit invitálja befelé a folyosóról. Laci a legközelebbi barátja volt. A városban nőtt fel és mindig kedélyeskedett. Hát te? Barátja először nem szólt, csak odalépett hozzá és a vállára csapott, most aztán gyere utánam — mondta. Gyorsan felöltözött, zsebébe dugott egy ötvenest. A szokásos helyre? — kérdezte, miközben befordultak a jól ismert utcába. Csak gyerek- mosolygott Laci. Megszokott presszójuktól — ahol gyakran összeszaladnak a többiekkel is — néhány házzal arrébb szerény kápolna húzódott meg. Amikor beléptek, már nem volt ülőhely. Leghátul megálltak. A mise végén barátja odasúgta: mehetünk a szokásos helyre. Feri arca lángolt, alig rejthette zavarát. A presszóban csak annyit motyogott: hát én azt hittem, hogy csak a pusztán, az öregek... És Laci kérdőcsodálkozó arcára tekintett. Már nem tudta mit válaszolt, de most a tanyán, az otthoni kápolna fülledt melegében gyermekkorára kellett emlékeznie. Fáradtságot érzett, valami rettenetes hiányt. „Ugyan mi lehet ez?” — hallotta tovább a szentleckét. . . Amikor a mise végén János bácsi feltápászkodott a harmonium mellől, meglátta Ferit. Az ajtóban megfogta a karját és megkérdezte: fiam, hát megjöttél? Feri rámosolygott az öreg pásztorra, lehajtotta a fejét és elindult az akácok felé, hogy Úrangyalára csendítse a puszták harangját. Tóth Sándor 1975 - Jubileumi Szentév A Magyar Püspöki Kar körlevele Tisztelendő Testvérek! Kedves Híveink! Nagy lelki örömmel értesültünk arról, hogy Szentséges Atyánk május 9-én kifejezett megnyilatkozásával az 1975. évet a katolikus hívek lélekben való megújulására „jubileumi" évnek nyilvánította. Az egyház hagyományai szerint — amelyek ebben a vonatkozásban 1300-ig nyúlnak vissza — a 25. évenként megtartott Szent Évnek nagy, de kizárólagosan lelki jelentősége van, és benne mindig a mély vallásosságnak és az egyház egységének megnyilvánulása mutatkozik meg ami különösen a Szent Péter sírjához, Rómába való zarándoklásban nyer kifejezést. A Szent Év mindig különleges alkalmat nyújt arra, hogy a katolikus hívek az öt világrész minden tájáról lélekben találkozzanak, és Isten népe a Jubileumi Év bőségesen osztott kegyelmeiben részesüljön. Az 1975-ös Szent Év különös jelentőséget nyer azáltal, hogy ünneplése egybeesik a II. Vatikáni Zsinat bezárásának tizedik évfordulójával. A Jubileumi Év így mintegy. ..megújítja 3 . Zsinat célkitűzését, az egyház minden tagjának mély lelki megújulását, az egyházi intézmények, lelkipásztorkodás és apostolkodás elmélyítését. Ezt a szándékot az egyházról szóló zsinati tanítás („Lumen gentium”) fejezte ki, amely bőségesen kifejtette, hogyan tette számunkra Krisztus lehetővé, hogy a Szentlélek kegyelméből éljünk és benne állandóan megújuljunk. Az egyház ugyanis isteni küldetésében szent és hibátlan, tagjaiban mégis esendő „és állandóan szüksége van a megtérésre és megújulásra” (n. 8.) Ezért az egyház nem hanyagol el egy alkalmat sem arra, hogy bűnbánatra hívja fel híveit és így „méltó jegyese legyen az Úrnak” a Szentlélek segítségével, „míg csak Krisztus keresztje által el nee jut az alkonyatot nem ismerő fényhez” (n. 9.). Egyházunk meggyőződése, hogy a hívek Krisztusban megvalósuló egységének viszszaállítása és az emberiség békéje az embereknek Istenhez való visszatérésétől függ. Ezért egyházunk imádkozik, reménykedik és mindent megtesz, arra bíztatva gyermekeit, hogy megtisztuljanak és így felragyogjon az egyház arculatán Krisztus fele („Gaudium et Spes”). Ugyanígy hívein túl az egész emberiséget felhívja az igazi béke megvalósítására. A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozottan hirdeti a bűnbánat elengedhetetlen szükségességet ahhoz, hogy az ember a bűn kötelékeiből megszabadulva teljességgel Krisztushoz kapcsolja életét. Ennek megfelelően az előttünk álló Szent Év egyik alapvető törekvése a keresztények lelki életének megújítása (metanoja), hogy a hívek Istennel való teljesebb egyesülésükkel mély hatást ■■ gyakoroljanak mind az egyházi, mind a világi közösségekre. Ez az elmélkedés, imádság és az Oltáriszentség kegyelme által elmélyült bűnbánat komoly kiengesztelődést valósíthat meg az egyház kebelén belül, az egyházak között, az issefíjbeli közösségekben, az osztályok, fajok és nemzetek különbözőségeiben. Ezúton a Szent Év rávilágít az emberi élet valós értékeire és utat nyit Krisztus követésére. E kitűzött céljának elérésére egyházunk általános lehetőséget nyújt minden hívének, hogy részesülhessen a Jubileumi Év kegyelmi ajándékaiban. Ezért eltérően az előző Szent Évektől, a most meghirdetett Jubileumi Esztendő az egész egyház számára nyitja meg elsődlegesen kapuját; a jubileumi évre külön előkészítő esztendőt hirdet meg, vagyis felhívja a híveket, hogy az 1974. évet használják fel bűnbánati cselekedetekkel, lelki megújulással a Szent Év méltó megünneplésének előkészítésére. A Szentlélek kiáradásának napján örömmel hozzuk ezt tudomástokra, és hogy az előkészületi év megtartása egyöntetű lgven, erre vonatkozólag, még külön tájékoztatást is fogunk adni. Budapest, 1973. május 15. Magyar Katolikus Püspöki Kar A fenti körlevéllel egyidőben a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevéli rendelkezéssel fordult a papsághoz az ünnepreformmal kapcsolatban, s a hívekkel is körlevélben ismertette a kötelező ünnepek új rendjét. (Az ünnepreformmal kapcsolatos rendelkezéseket lapunkban korábban már közöltük.) JAVULÓBAN AZ EGYIPTOMI KERESZTÉNYSÉG HELYZETE A KNA jelentése szerint az újonnan alakult kairói kormányban két kopt keresztény miniszter is tárcát kapott, ami az egyre növekvő lélekszámú egyiptomi kereszténység ezutáni sorsában jelentős enyhüléssel járhat. Albert Barsum Salama a kormányközi ügyek minisztériumának vezetését vállalta el, míg Asis Saad az öntözésügyi feladatok élére került. III. Shenuda kopt ortodox pátriárka az ország életében jelentős eseményt méltatva köszönőtáviratot intézett Anvar Sadat egyiptomi államfőhöz, mert a két keresztény miniszter kinevezésében szavatosságot lát a Sidki-kormány által megzavart keresztény mohamedán jó , viszony helyreállítására. PAPOK, APÁCÁK SPORTOKTATÁSA A bécsi egyházmegye a közoktatásügyi minisztérium támogatásával „Sport és lelkészi munka” címmel Saalfeldben július 14-től 22-ig tanfolyamot rendez. Az elméleti oktatáson kívül úszás, torna, tenisz, ritmikus tánc, játék és hegymászás kiképzést is kapnak a tanfolyamon részt vevő lelkészek és szerzetes férfiak és nők. Jöjj, Szentlélek Sóvárglak, Életkedv, Üdítsd fel kedvemet. Elégek, tiszta Harmat, Frissítsd fel tagjaim. Kevés hitemben légy Öröm, s vigasztalóm. Ha gyengülök segítsd Hanyatló lépteim. Gyűlölnek, légy barátom Csalhatatlan ősi Jó. Elalszom, láng-világod Szálljon szememre: Tűz. Vendégem légy s a Gazdám, Ha rámtör a világ. Sóhajtva kérlek, hallgasd Mindig kérő szavam. Tévelygek, Értelem Vezess igaz utakra. Kételkedem, Igazság Sugározd telkemet. Szolgálok, a Szabadság Törd szét a pántokat. Lehullok, ó örökre, Tarts meg Örök Való. Te léte mindeneknek, Éltess, ha meghalok. Andreas Gryphius 1616—1664 ford. Tóth S. Az Európai Püspöki Karok titkárainak értekezlete Genfben május 21—22-én Etchegaray érsek elnökletével közös értekezletet tartottak az Európai Püspöki Karok titkárai. Napirenden a kölcsönös tájékoztatás szerepelt az egyes európai országok egyházai helyzetéről és azokról a kérdésekről, amelyekkel az egyes püspökkari konferenciák foglalkoznak országukon belül és a jövőben együttműködést kívánnak az országok között. Ugyanakkor megtárgyalták az 1974 őszén összeülő püspöki szinódus előkészítését és az európai püspökök szimpozionjának tárgysorozatát. Az egyház lényegét tekintve nemzetek feletti — mégis az egyes országok katolikus püspökkari konferenciáinak együttműködése még csak kezdeti stádiumban van. A II. Vatikáni Zsinat és a püspöki szinódus ösztönzéstadott arra, hogy a különböző országok püspöki karai között az együttműködés intenzívebb legyen. Az európai püspökök két szimpozionja: 1967-ben Hollandiában és 1969-ben Churban, fontos lépést jelentett az európai püspökkari konferenciák egymás közötti szorosabb kapcsolatának kiépítésében. 1971-ben az európai püspökkari konferenciák hivatalos szervezetbe tömörültek, melynek neve: Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa. Elnökké az egyházi együttműködés fáradhatatlan pártolóját és segítőjét Roger Etchegaray marseille-i érseket, titkárrá Alois Sustarchuri püspöki vikáriust választották. A tanácsban 23 európai püspökkari konferencia képviselteti magát. Először fő feladatnak tekintették a tájékoztatást és a kapcsolat kiépítését többek közt az európai egyházak genfi konferenciájával, amely valamennyi nem katolikus egyházat tömörít. Az európai püspöki karok titkárainak legutóbbi értekezlete az együttműködés élénkebbé tételét kívánta szolgálni az európai katolikus egyházakban. Magyar részről a genfi értekezleten Cserháti József pécsi megyéspüspök, a magyar katolikus püspökkari konferencia titkára vett részt. BOLDOGGÁ AVATÁSI ELJÁRÁS A Szenttéavatási Kongregáció a pápa elnöklésével tartott ülésén ünnepélyes dekrétummal elismerte az 1909-ben Steylben elhunyt P. Arnold Jansen életének hősi fokon gyakorolt erényességét. Ezzel megkezdődött P. Arnold Jansen boldoggáavatási eljárásának előkészítő szakasza. Esztergomban május 30-án Szent István Jobbjának ünnepén Kisberk Imre püspök, apostoli adminisztrátor az esztergomi szeminárium kápolnájában ünnepélyes Te Deummal zárta be a 1972/73-as tanévet az Érseki Hittudományi Főiskolán. A tanári karral és az intézet elöljáróival együtt koncelebrált szentmisén a főpásztor Szent István király életpéldáját állította követendő ideálként a növendékek elé. A szemináriumtól búcsúzó ötödéves növendékek pedig általuk rendezett szeretet alapén köszönték meg elöljáróik és tanáraik tanító-nevelő munkáját, és itt búcsúztak tőlük.