Új Ember, 1981 (37. évfolyam, 1/1800-52/1851. szám)
1981-01-04 / 1. (1800.) szám
„URAM, TANÍTS MINKET IMÁDKOZNI!” Talán meglepő némelyeknek, de egyre inkább világosabban megállapítható tény, hogy napjainkban növekszik az érdeklődés világszerte az imádság iránt. Ismét feltör az igény korunk emberében: szeretnénk igazán imádkozni. Ha eddig egyáltalán nem tettük, vagy úgy érezzük, hogy „kinőttük” eddigi imamódunkat,egyaránt az apostolok szava tolul ajkunkra: „Uram taníts meg minket imádkozni!” Franciaországban egyre növekvő példányszámban jelenik meg egy új folyóirat, melynek ez a címe: „Prier”, nem imádságot jelent, hanem így, igealakban: imádkozni. Az 1978 májusától induló lap jelenleg már 50 ezres példányszámban kerül kiadásra. Ez a példányszám ugyan nem mérhető a nagy képeslapok tömegkiadásaihoz, de a vallásos sajtóban és irodalomban páratlan. Jellemző, hogy a szokásos szentségimádási órákon sok helyütt félünk a csendtől, „agyonbeszéljük” az időt. Nem engedjük megszólalni a résztvevőkben az Urat! Most egyre több az igény erre a csendre. Taizében ezrek tudnak csendben imádkozni. Menekülés ez az égető szociális feladatok elől? Valami „belső világba” húzódunk? Védett gettóba, ahová nem hallatszik be a külvilág zaja, az igazságtalanság, békétlenség, terrorizmus, az országépítés és termelés lüktető zaja? A tettek elől menekülünk a csendes imába, ahol csak én és az Isten susog vigasztaló igéket? Nem! Ez a mai imádságigény éppen erőgyűjtés, összeszedettség. A karizmatikus mozgalom nem talál mindenkiben megnyugtató visszhangra. Sokan vagyunk, akik idegenkedve nézzük ezt az új jelenséget. Valami amerikai szertelenséget, ellenőrizhetetlen, ingoványos érzelmi talajra vezető jelenséget látunk benne. Az azonban kétségtelen, hogy ebben a jelenségben is elemi erővel jelentkezik az igény: szabadon, saját szavainkkal, gondolatainkkal szeretnénk imádkozni. Sokszor eszembe jut, hogy ha annak idején katolikus lett volna az az űrhajós, aki a világűrben töltött egy karácsonyestét és ott imádkozott, biztosan elmondta volna a Miatyánkot és Üdvözlégyet, talán még a Dicsőséget is. Szép hitvallás, szent imádság lett volna. Mégis, az a protestáns űrhajós, milyen szépen tudta megfogalmazni saját szavaival imádságos gondolatait. A keresztény ókorban az ilyen „szabad imádkozás” nem volt „gyanús”, hanem természetes. A Miatyánk akkor is az Úr imádsága volt, amit mindenki tudott és ünnepélyesen imádkozott is, de nem az egyetlen imádságnak tartotta, hanem annak, aminek az Úr szánta: minden keresztény imádság mintájának. Hogy ne feledkezzünk meg az imádság egyetlen „műfajáról” sem: dicsőítsük Urunkat, fejezzük ki elkötelezettségünket Országa terjesztésében, adjunk hálát jótéteményeiért, vállaljuk azt a kötelességet, hogy „megbocsátunk az ellenünk vétőknek”, vagyis a kiengesztelődés, megbocsátás szellemében fogunk élni, és Urunktól várjuk a mindennapi kenyeret, amiért kemény munkával dolgozunk, minden embertársunkkal vállvetve. S közben megvalljuk, hogy Isten irgalmára szorulunk, mert hisszük, hogy csak ő tud megszabadítani a bennünk ágáló Gonosztól. Évekkel ezelőtt egy anglikán szentkép került a kezembe. Hátlapján szövege arra buzdított, hogy a családi imádság közben minden csütörtökön gondoljunk (az utolsó vacsora krisztusi egységimája nyomán) a keresztények egységére, „ahogyan Krisztus akarja”. Nemcsak ez az őszinte, krisztusi egységszándék kapott meg, hanem az a természetesség, amellyel a családi közös imádsággal, mint jelenséggel számolt. És most egyre több jelét látom, hogy világszerte újra észreveszik: a keresztény családok kezdenek újra együtt is imádkozni. Otto Betz a „Diakonia” folyóiratban (márciusi számában), arról ír fontolgató sorokat, hogy ez az újjáéledő családi imádság egyre kevésbé áll hangos szövegimádságból. Inkább hetenkénti csendes együttléthez hasonlít. Esetleg meggyújtanak egy gyertyát és körülülik. Csendben. A „Diakonia” folyóirat márciusi száma több cikket közöl az imádság mai problémáiról, jeléül annak, hogy nemcsak a francia „Prier” folyóirat sikere jelenti az „imádsághullám” időszerű igényét. Ezekből a főleg német írásokból az derül ki, amit mi is tapasztalunk: az imádság mai igénye nem fordítja el a hívők figyelmét a máról, a mai társadalmi feladatokról. Nem is valami mágikus ténykedésről van szó. Úgy akarunk imádkozni, ahogyan Jézus tanította: „legyen meg a Te akaratod!”. És ahogy Teréz anya kezdi a napot. Az ő imája nem menekülés a feladatok elől, hanem ellenkezőleg: erőgyűjtés ahhoz, hogy az aznapi nyomorultakat felemelje, megmossa, etesse, ellássa. Vagy, hogy aznap is felemelje szavát az igazságtalanság ellen. Jean-Paul Sartre szellemi végrendeletéhez hasonló megnyilatkozását adta közre a „Nouvel Observatoeur”-ben tanítványa, Benny Lévy. Ebben a nagy ateista gondolkodó ezt mondta, a halálra készülve: „A világ mindenesetre rossznak, gyűlöletesnek és reménytelennek látszik. Ezt mondja egy öregember csöndes kétségei között, miközben halni készül. Ám mégis ellenállást tanúsítok és tudom, hogy a reményben fogok meghalni.” Úgy hangzik ez, mint egy modern imádság. Távol álljon tőlünk, hogy „megkeresztelni” akarjuk az egyháztól nagyon is távol álló Sartret. Utolsó szavai azonban mégis megrendítő módon utalnak arra a mai jelenségre, hogy azért akarunk újra jobban imádkozni, amiért ő is ellenállt a reménytelenség kísértésének: a reményt akarjuk felmutatni világunknak! (g y) DÜNNYÖGÉS. Az Élet és Irodalom egyik decemberi számában olyan „motyogás”-t olvashatunk, amit írója annak ellenére vetett papírra, hogy halvány reménységet is táplálna magában arra, hogy motyogása révén bármi is megváltozik. De mert szorult az emberbe némi felelősségérzet, hogy olyan negatívumokat is szóvá tegyen, amelyek kijavításához nem sok reményt fűz, hát elmondja — elmotyogja —, s mert újságíró, nem is csak magában, amit észrevett. Hát így, ezért dünnyögök most én is. Dünnyögök például, amikor — Budapest egyik külső kerületében — advent egyik vasárnap reggelén azt látom,hogy a mise előtt már többen várakoznak a gyóntatószék előtt, de a gyóntatók csak pontosan az éppen miséző pappal egy időben jönnek ki, s ezt teszik egész délelőtt. Magyarán: csak a szentmisék alatt gyóntatnak. A hívek — köztük a képviselő-testület tagjai — elmondták: többször kérték már, hogy változtassanak ezen. Nem volt rá mód. Én ezért már nem is szólok. Csak dünnyögök. Mint ahogy ezért sem szólok — pedig sűrűn tapasztalom —, hogy homília vagy szentbeszéd helyett a pap saját szavaival — a szentírás után „szabadon” — újra elmeséli az evangéliumot. Nem az ellen morgolódom, ha egy-egy részt, mondatot újra elmond, felolvas az evangéliumból vagy olvasmányokból. Az bosszant, ha újabb gondolatok vagy figyelemirányító hangsúlyok nélkül elmesélik nekem amit két perccel korábban hallottam. Erre az „újracsócsálásra” már képtelen vagyok figyelni. Csak dünnyögök. És arról ábrándozom, hogy egyszer talán azt is megérem, hogy a pap, ha bármi okból — mert hiszen lehet oka rá! — valamelyik vasárnapra nem tud megfelelően felkészülni a szentbeszédre, akkor ezt bejelenti híveinek, s homilia helyett vagy felolvas valaki másnak az ünnephez kapcsolódó gondolataiból (írók, költők, nagy gondolkodók stb. — annyi jó könyvből lehetne idézni), vagy szentbeszéd nélkül folytatódik a szentmise. Istenem, mikor fogjuk már ennyire tisztelni egymást! (gm ) Katolikusok Indiában — fresavlifft és Bíró Intrével — Bíró Imre kanonok, farkasréti plébános, országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja, november végén nyolc napot töltött Indiában, az Országos Béketanács küldöttsége tagjaként. Utazásáról, élményeiről a Katolikus Szóban részletesen beszámolt. Mi most csak az indiai katolikusokról kérdezzük. India a világ második legnépesebb országa. Lakossága körülbelül 670 millió. A népesség 83 százaléka hindu vallású, 11 százaléka mohamedán és 2,6 százaléka keresztény. A keresztények többsége katolikus. Kanonok úr, hogyan alakult ki az indiai egyház? — Indiában egy ősi és új kereszténységet lehet találni. Az ősi Szent Tamás apostolhoz kötődik. Az apostol keleten, Perzsiában terjesztette a hitet, ő valószínűleg nem jutott el Indiáig, de tanítványai eljutottak, és az ő utódaik az úgynevezett „tamáskeresztények”, akik ma is itt élnek. A kereszténység tehát Indiában egyidős az egyházzal. A szír-kaldeus rítusú „tamáskeresztények” egyik része 1599-ben unióra lépett Rómával. Megtartották saját liturgikus nyelvüket, szertartásaikat, de elismerték a pápa főségét. — A földrajzi felfedezéseket követően a 16. században a hittérítést a ferencesek és a dominikánusok kezdték, majd a jezsuiták folytatták. Az indiai miszszió legjelesebbje, Xavéri Szent Ferenc egymaga 30 000 embert térített meg. A misszionáriusok sikeres munkája nyomán még ebben a században kiépült a helyi római katolikus egyház szervezete. Milyen a kapcsolat a római és a szír katolikus egyház között? — A két egyház testvéri kapcsolatban van. Körülbelül olyan ez, mint nálunk a római és a görög katolikusok viszonya. A fő vonulat a latin szertartású római katolikus egyház, és a kisebbség, a szír katolikus egyház. Találkozott mindkét egyház képviselőivel? — Igen. Utunk egyik állomása India legdélebbi államának a fővárosa, Trivandrum volt. Itt találkoztam Benedict Mar Gregorios szír katolikus érsekkel. Igen érdekes ember. Az Egyesült Államokban végezte tanulmányait. Pappászentelése után a trivandrumi állami egyetem közgazdaság professzora és rektora volt egészen érseki kinevezéséig. Rendkívül nagy a tekintélye egész Indiában. — Delhiben meglátogattam Angelo Fernandes római katolikus érseket, aki a Vallásos Erők Béke Világkonferenciájának is a vezetője. Ez a szervezet az egész világot felölelő el nem kötelezett mozgalom, a különböző békeszerető vallási erők összefogására. India lakosságának kevesebb mint 3 százaléka keresztény. A katolikusok aránya ennél is kisebb. Ebben a hatalmas országban mit jelenthet a katolikus jelenlét? — A katolikusok számarányuknál sokkal fontosabb szerepet töltenek be a társadalom életében. Élő, az egész országot átölelő szervezet kevés van a kontinensnyi országban, de az egyház ilyen. A katolikusok a szegények oldalán állnak. Kalkuttai Teréz anya, aki indiainak vallja magát, és egész mozgalma ennek nyilvánvaló jele. Az egyház szociális elkötelezettsége nagy megbecsülést kelt országszerte. Miben különböznek az indiaiak az európaiaktól? — Az indiai ember életmódjához közelebb áll a nirvánás, megsemmisülést kereső, mindenbe belenyugvó, fatalista hindu és mohamedán vallás, mint a keresztény mentalitás. Ezért tartom óriási dolognak, hogy az egyháznak Indiában sikerült megvetnie a lábát, és ma már valóban indiaivá tudott válni. Nem idegen test, hanem ízig-vérig indiai. Hogyan viszonyul az állam és a társadalom a katolikus egyházhoz? — Az indiai nép nagyon megértő. A vallási türelem itt a népből jövő történelmi hagyomány. A hindu és a mohamedán emberek tiszteletben tartják az ember vallásos meggyőződését. Ott mindenkinek szabad másképpen gondolkodnia, mint elődeinek. Ez a lelkűlét példamutatóan szép. Szerdahelyi Csongor A múlt század utolsó harmadában a lwowi (lembergi) egyházmegye területéről kb. 350 lengyel család érkezett Magyarországra. Budapesten megtelepedve, a X. kerületben, téglagyárakban, sörgyárakban és szőlőkben dolgoztak. A Kápolna téren álló fogadalmi Nagyboldogasszony kápolna volt kezdetben a szentélyük, azonban a lwówi egyházmegyés Danek Vince idején akció indult önálló lengyel templom építéséért. A háború miatt csak 1920-ban kezdődött meg a munka. Az adakozók közt sok nevezetes egyházi és világi személy, ismeretlenül pénzt küldő magyar, lengyel család volt Budapestről, Krakkóból. A terveket id. Árkay Aladár készítette. 1930-ban Szent Imre nevében August Hlond bíboros, Lengyelország prímása szentelte föl a kőbányai lengyel templomot, aki a főoltárba elhelyezte Szent Jozafát és Szent Bazilissza ereklyéjét. Az oltár alatt levő Kosztka Szent Szaniszló-síremlék pontos mása a római Szent András (jezsuita) templomban lévőnek. Az 50 év kegyelmeiért hálát adó lengyel vendégmunkások — hetven év itt, az oltár körül otthonra lelve — és az egyházközség magyar hívei Bagi István c. püspököt köszöntötték, akit Lékai László bíboros, prímás kért meg a jubileumi szentmise elmondására. A püspök köszönetet mondott a templom belső megszépítéséért fáradozóknak, tolmácsolva a bíboros főpásztor szavait, akinek ünnepi levelét két nyelven tolmácsolták : „Örömmel készültem kápolnátok kedves ünnepére, felszentelésének fél évszázados évfordulójára. Veletek együtt akartam hálát adni a jó Istennek azokért a kegyelmekért, amelyek — a szívemhez oly közelálló — lengyel kápolnából fakadtak az elmúlt 50 esztendő alatt.” „Sajnos, betegségem megakadályoz abban, hogy személyesen vezethessem a közös hálaadó szentmisénket és megköszönjem eddigi buzgóságtokat, annak további elmélyítésére buzdítsalak benneteket, magyar híveimet, lengyel testvéreimet. Szívből kívánom, hogy ebben a szentélyben Ti is növekedjetek Isten ismeretében és szeretetében arra a nagykorúságra, amelyet a mi korunk megkövetel minden katolikus hívőtől.” „Ehhez kérem a Mindenható segítő Szűz Mária, Boldog Hedvig, Boldog Kolbe Atya, valamint a magyar és lengyel szentek hathatós közbenjárását és küldöm főpásztori áldásomat”. Felolvasták azt a táviratot, melyet a Szentatya az Államtitkárság útján küldött: „A budapesti lengyel templom 50 éves évfordulója alkalmából, őszentsége II. János Pál pápa lélekben együtt ad hálát a honfitársak és a magyarok egész közösségével a kapott kegyelmekért. Istennek ajánlja az együttműködés további éveit és szívből küldi apostoli áldását a lelkipásztornak, az ünneplő papságnak és a híveknek.” A szentmisén a lengyel püspöki kar képviseletében dr. Jerzy Pawlik prelátus volt jelen, aki lengyel nyelvű homiliát mondott. Változás a sajtótermékek árában December 21-én jelent meg a napilapokban az Országos Anyag- és Árhivatal alábbi közleménye az időszaki sajtótermékek árának emeléséről: A papírárak és a nyomdai előállítási költségek növekedése miatt az újságok, időszaki sajtótermékek fogyasztói ára 1981. január 1-től átlagosan 20 százalékkal emelkedik. Ezen belül azonban az árnövekedés differenciált. A politikai napilapok ára hétköznap az eddigi 1,20 helyett 1,40, vasár- és ünnepnap 1,60 helyett 1,80 forint lesz. A képes hetilapok ára általában egy forinttal, a tudományos és szaklapoké átlagosan 25 százalékkal, a szórakoztató lapoké átlagosan 30 százalékkal növekszik. Azok az egyéni előfizetők, akik 1980. decemberében fizetnek elő, a lapokat az előfizetés lejártáig a régi áron kapják. (MTI) Az ármódosítás érvényes az egyházi sajtóra is. Az Actio Catholica — mint laptulajdonos — által kiadott sajtótermékek ára 1981. január 1-től kezdődően az alábbiak szerint változik. ÚJ EMBER példányonkénti ára 4 forint, évi előfizetése 240 Ft. (Az előfizetők az UE falinaptárat tiszteletpéldányként kapják.) A VIGÍLIA példányonkénti ára 20 forint évi előfizetése: 240 Ft. A TEOLÓGIA példányonkénti ára 30 forint, évi előfizetése: 120 Ft. A kőnyomatos Magyar Kurír évi előfizetési díja 480 Ft. Azok az előfizetők, akik 1980. december 31-ig már rendezték előfizetésüket, a rendelkezés értelmében a lapokat — előfizetésük lejártáig — a régi áron kapják. Olvasóink mindenkori megértésének és áldozatkészségének köszönhetjük, hogy az Új Ember elindulásától kezdve kizárólag az előfizetési és vásárlói árakból tartja fenn magát és ez idáig nem szorult sem egyházi, sem pedig állami támogatásba. Takarékos gazdálkodásának anyagi eredményeivel hozzájárul egyházi intézmények fenntartásához. Bizonyosak vagyunk abban, hogy olvasóink most ismételten próbára tett helytállása továbbra is biztosítani igyekszik az Új Ember függetlenségét. Nem tudunk változtatni azon, hogy a világpiaci árak mozgása érinti a hazai gazdasági életet, sőt az élelmiszerek és közszükségleti cikkek árával együtt a szellemi és lelki táplálékok ellenértékét is. Mélyen átérezzük azonban azt a kötelezettségünket, hogy olvasóink áldozatkészségét viszonoznunk kell. Elsősorban, hogy lehetőségeinkhez mérten igyekszünk a lap tartalmának folytonos minőségi javítására, a lelki táplálék ízletesebbé és változatosabbá szerkesztésére. Amikor ehhez olvasóink segítségét kérjük, kívánunk kegyelmekben gazdag, Isten bőséges áldásaival kísért új esztendőt minden kedves olvasónknak. Új Ember Szerkesztősége I Kinker