Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)

1990-06-03 / 22. (2288.) szám

Lapszél A GONOSZ NEVELŐ-CSÚSZTATÁS: A politika tu­dományának elméleti és gyakorlati szakemberei a tör­ténelem ez új szakaszában keresik a gyógyító megoldá­sokat a zűrzavaros és sok ellentéttel szétszabdalt kö­­zép-kelet-európai térségünk bajaira, betegségeire. Hiába jut azonban józan belátásra történész és po­litikus, ha a tömegben gyűlölködő indulatok feszül­nek, s ha az irodalom és a sajtó továbbra is szítja bennnü­k a­­másik nemzet, nyelv, vallás iránti gya­nakvást, megvetést, utálatot. Csak egyben reménykedhetünk: minden társadalmi közösségben vannak józan, értelmes, humánus törek­vések, és hogy ezek aránya nagyobb, mint ahogyan­­megítéljük azt. Ez a várt, és remélt kéznyújtás nem merülhet ki szólamokban. A legelső kezdeménynek nem a nemzeti hiedelmek felszámolásával kell indul­nia, hanem a humánus magatartás propagálásával. Em­berségre kell ránevelni magunkat mások iránt és em­berséget kell megkövetelnünk magunk irányában min­den más nyelvű, hitű közösség tagjától. Ehhez pedig mindenekelőtt nyelvünket kell fegyelmeznünk. Talán a névelők használatánál kellene kezdenünk. Ha egy magyart sérelem ér egy szlovák részéről, általában nem azt mondja: találkoztam­ „egy” sértő viselkedésű szlovákkal, hanem hogy ilyenek „a” szlovákok. Ugyan­így gondolkoznak rólunk, és ezt teszik a csehek, romá­nok, szerbek, horvátok. De ugyanez a viszony a cse­hek és szlovákok, csehek és lengyelek, szerbek és hor­vátok között. Ne higgyük, hogy a szomszéd, különösen pedig az egy területen élő népek egymás iránti ellenszenve kö­zépeurópai jellegzetesség. Nincs a világnak két szom­szédos népe, amely ne illetné egymást csúfnevekkel, ne tartaná a másikat kiállhatatlannak. Érvényes ez nemcsak az egymást irtó kaukázusiakra és afrikaiakra, de még a műveltségükre oly büszke nyugateurópaiak­ra is. Csak ott veszít erejéből a lappangó gyűlölet, ahol a humanista gondolkodás az uralkodó a politikában, s az anyagi biztonság érzése is befolyásolja a tömegek gondolkodását. Általános a kívánság: legyünk európaiak. Ezt per­sze nem a nyugatiak felületes majmolásával érhetjük el, hanem azzal, hogy itt, zaklatott térségünkben igyek­szünk ellentéteink között emberségesen viselkedni egy­mással. S. F. AZ EGYHÁZ ÁLLANDÓ KIHÍVÁS MARADt Szennay András pannonhalmi főapát május 16-án, a felsőausztriai keresztény tanítók egyesületének a ma­gyar egyház helyzetéről tartott előadást. „Első lé­péseink a szabadság útján nehezek és tétovák, de azo­kat a jövő iránti felelősség hatja át” — mondotta. Más európai országokhoz hasonlóan Magyarország is misz­­sziós terület, megváltozott politikai körülmények kö­zött azonban az egyház szerepét bizakodóan ítélte meg a főapát. A megújuló társadalmi rendnek szüksé­ge van a keresztény alapozottságú közerkölcsre. Az egyház volt a kommunista diktatúra éveiben az egyet­len intézmény, amely a totalitárius marxista ideoló­giával szemben a lelkiismeret szabad döntésének je­lentőségét hangsúlyozta. Az elnyomás és üldözés ide­jén a politikai hatalom számára az egyház állandó ki­hívás maradt. A hívők többségének gondolkodásmód­ja nem integrálódott a totalitárius rendszerbe. „Az egyház puszta létezése is bizonytalanná tette a dikta­túra terveit és létét.’ Az elmúlt négy évtizedben a kommunizmus mégis nagy károkat okozott a lelkekben — folytatta Szennay András. Sok fiatal lassanként szkeptikussá vált, aztán agnosztikussá is. Ezért azonban nemcsak a kommu­nista ideológia felelős. A hitoktatás sem volt vonzó, a régi stílusú katekizmusok nem az ifjúság nyelvén szóltak. A fiatalok számára kevéssé volt ösztönző egy „sündisznóállásba” merevedett közösséghez tartozni. — állapította meg kritikusan a főapát. PARAFENOMEN? Telepátia, telekinézis, tisztánlá­tás, bőr általi színérzékelés, fenomenális memória és tömegek befolyásolása (hipnotikus transz nélkül) — ilyen és hasonló címszavak alá foglalhatók a hazánk­ban tartózkodó Albert Ignatyenko szovjet parapszi­­chológus mutatványai, amelyeket fellépésein is pro­dukál. Az előadás a jól szervezett show kelléktárával ké­szült: a határozott fellépés, a nagyot ígérő önjellem­zés, a zenei- és fényeffektusok, a nézők bekapcsolása és jelentéktelen hibák után a kicsattanóan sikeres pro­dukciók együttesével. Mégis: az elfogulatlan, kritikus szemlélőben hamarosan súlyos kétségek merültek fel a teljesítmények hitelességét illetően. Talán egyetlen mutatvány sem volt, ahol elő ne bukkant volna a trükk, az előre megbeszélt fogás, összejátszás vagy leg­alábbis ezeknek a jogos gyanúja. . Jogos a bűvészek szórakoztató fellépése — ősi fog­lalkozás ez, az emberi ügyesség egyik megnyilvánulá­sa. Legszimpatikusabb formájában talán a sokak szá­mára emlékezetes Rodolfó kapcsan kedves szava sze­rint: „Vigyázat, csalok!” — vegyétek észre, ha tudjátok. Komoly és érdekes feladat a parapszichológiai jelen­ségek tudományos vizsgálata: az emberi psziché, a ter­mészet eddig nem ismert vagy el nem ismert erői az emberre tett hatásainak kutatása, feldolgozása, esetleg az emberiség érdekében történő fel­használása. Az egy­oldalúan mechanikus, lezártan egzakt természet- és emberszemlélet szerencsés, sőt kötelező kitágítása ez. Az ilyen jelenségek óvatos és alapos feltárását, értel­mezését éppen az eddig összegyűlt tapasztalati anyag és korunk új igényei kívánják meg. A gondolkodó és hívő ember mindezeken túl tudja: a teremtés egésze, a kozmosz ismert és még ki nem kutatott tényei és erői mögött ott van Istennek min­dent meghaladó transzcendenciája. A világ és a ter­­mészetfölöttiség viszonyát mindig is transzcendentális szomjúsággal és — sokszor — leboruló alázattal pró­bálta megérteni az önmagán túl kérdező ember az élet, a filozófia és a teológia kérdésfeltevéseiben.. Lehet, hogy Albert Ignatyenko rendelkezik különle­ges parapszichológiai képességekkel, mutatványai erről mindenesetre távolról sem­­győznek meg. Arra azon­ban a mostani formájukban nem szerencsés módon al­kalmasak, hogy elködösítsék az első két (kevésbé tá­jékozottak számára talán mindhárom) említett terület különállását, teljesen más jellegét és súlyát. Ezért több­szörösen indokolt a figyelmeztetés: „Vigyázat, ... !” Az Olvasó írja Legyen rend az énekrendben Már évek óta az Új Ember utolsó oldalán közli a hét litur­giáját, ami igen üdvös és sok­­hívőnek eligazítást ad lelki élete gondozásában és liturgikus fejlődésében. Külön köszöne­tét kell kifejezni, hogy a vasárnapi szentmisék énekrendjét is közlik. Ez annak idején, mikor az OMCE ezirányú igényét ki­elégítették, a kántorok részére megkönnyítette az aktuális ének­rend összeállítását. E részben a „Szent vagy, Uram”, orgona­könyv számait közölte az újság, amivel az énekek kikeresését is könnyűvé tette. Ezek a számok­­terültek be az évi Direktó­rium utolsó lapjaira is. Az Éneklő Egyház énekeskönyv számait nem közölte a lap, mert megzavar. Az énekkönyv énekeinek szerkesztése nem vette figyelembe a kezelhetőséget. Az énekek nagyon szét vannak szórva. Az évi ünnepiek saját énekei sok, önmagában értékes szöveg között szerepelnek csak, így nehéz azokat kikeresni, még ha szám szerint jelennek is meg az aján­lásban. Ebből a szempontból kár lecserélni a Hozsannát, mely­nek énekeit sok esetben kevesebb versszakkal közli az Éneklő Egyház. Helyesebb lett volna pl. minden Mária-éneket együtt közölni, és egy zárójeles megjegyzéssel ajánlani a soros ünnep­re. Ez szerkesztési tapasztalat kérdése. Ezen csak egy új ki­adásban lehet javítani. Az Éneklő Egyház sajátos énekeit csak az új orgonakönyvben látták el hangszerkísérettel. Ebben vi­szont csak utalás van az itt hiányzó énekekre, melyek a SZVU orgonakönyvben találhatók. Hány könyvet kell a kántornak ma­gával vinnie? Az egységes Énekrend országos méretekben ajánlott, őrizzük meg a hívek egységes ének­ technikáját. Nagyon komoly és ma is érvényes, hasznos meggondolások késztették a szerkesztőit, amikor e könyvet sok harc és munka eredményeként az orgo­nák kottatartóira letették. Szépek, művésziek, praktikusak. Az énekes­­könyv reformja csak azt kívánta a megbízójuk szelle­mében, hogy az időközben feltárt hagyományokból bővebb ének­­tári anyagot dolgozzon be a SZVU-ba. Kár, hogy a megvalósí­tás során egyrészt csonkították és szegényítették, másrészt a be­vált és a hitttani ismeretek elmélyítésére igen alkalmas énekek teljes mellőzésével sok értékétől fosztották meg a régi ének­­könyvet. Az Énekrend kezelhetőségének könnyítése érdekében írtam mindezt, kérve: gondolkozzanak rajta. Kósa Ferenc karnagy Melyik az igazi Miatyánk, és Hitvallás? Már jó ideje, hogy megjelent (a testvéregyházakban is) az Úr imájának és az Apostoli hitvallásnak közös, végleges szöve­ge. Arra azonban sem rendelkezés, sem eligazítás nem érkezett, hogy ezek a végleges és közös szövegek csak ajánlottak, vagy a liturgiában és a tanításban egyöntetűen kötelezők-e? Sajnos, ez még nem egyértelmű. A megjelenő hittankönyvek egyike a régi, másika az új, ökumenikus szöveget tartalmazza. A tele­vízió által közvetített egri éjféli szentmisén örvendetesen a vég­leges szöveggel imádkozták a Miatyánkot, viszont a templomok többségében, a temetéseken, a rádiós istentiszteleteken még a réginél maradnak. Ma ez lényeges kérdés, hiszen gyermekein­ket folyamatosan készítjük a szentségek felvételére, újra evan­­gelizálunk, pápalátogatás előtt állunk. Halaszthatatlanul fontos lenne annak eldöntése, hogy a papság kötelezően és egyöntetűen mihez tartsa magát... ? Jó lenne szórólapokat kiosztani, a szö­vegeket kivetíteni, kihirdetni, gyakorolni, meghonosítani az új imaszövegeket. Nem közömbös, hogy (legalábbis a recitált szö­vegek) hangos közös mondása (rózsafüzérben is) — bábeli, vagy pünkösdi? Most már melyik az igazi: az új? Vagy marad a ré­gi? Mit kell tenni? A közös valóban végleges? Elkezdjem, ne kezdjem? Igen, vagy nem? Bélafalvy Imre plébános Erdőd — Erdőd Az Új Ember április 22-i számában „Emlékmű rombolás” cím alatt megjelent cikkben olvasható: „Itt született a későbbi esz­tergomi érsek, Bakócz Tamás.” Legyen szabad felhívnom a fi­gyelmüket arra, hogy ez a megállapítás téves. Bakócz Tamás ugyanis nem a Szatmár megyei Erdődön született, hanem az at­tól igencsak távol eső Verőce megyei Erdődön. Ez utóbbi Er­dőd a mai Jugoszláviában, Szlavóniában az egykori eszéki já­rásban, a Duna jobb partján feksz­ik, mai neve Erdut. Lásd: A Pallas Nagy Lexikoná­ban Erdőd címszó alatt. Mivel ezzel a téves adattal már másutt is találkoztam, annak a köztudat­ban való elterjedését megelőzendő, célszerűnek tartom a he­lyesbítést. Schlegel Oszkár Budapest ViUe* 2 KATOLIKUS SZEMMEL Milyen legyen a jövő papja? Püspöki szinodus ősszel A legutóbbi püspöki szinódus 1987-ben Rómában a laikusok helyzetét és feladatait elemezte az egyházban. Ez év szeptem­berében a püspökök a papképzéssel foglalkoznak összejövetelü­kön. A kispapképzés sok gondot vet föl­­Világszerte. Bennünket persze elsősorban saját papságunk ügye érde­kel. A tények ismertek: 1950-ben a szerzetesrendek többségét felszámolták, a szemináriumok felét bezárták, a meglévő sze­mináriumok elöljárói, tanárai és főispapjai számtalan olyan lát­hatatlan kényszerítő körülménynek voltak kitéve, amely sokak idegzetét felőrölte, s nagyon megnehezítette azt, hogy a szemi­náriumok valóban a papi lelkiség kialakításának s a magas­­fokú teológiai képzésnek a műhelyei és otthonai legyenek. Hozzájárult ehhez az is, hogy a papság pasztorációs munká­ját olyan mértékben zsugorították össze, hogy éppen­­a legam­­bíciózusabb, tettvággyal, lelkesedéssel teli fiatalok nem jelent­keztek a papi pályára, akár, mert visszariadtak annak nehéz­ségeitől, akár mert nem akartak kényszerzubbonyban járni egy életen keresztül. (Igaz ugyan a másik oldalon — és hála Istennek sok pap példája bizonyítja ezt —, hogy a legnehezebb körülmények között is lehetett igazi papi munkát végezni az országban. Egy háromszor elítélt, huszonegy évet a börtönben töltött, ma már a nyolcvanadik évén túl já­ró paptestvérünkre gondolok: nyolc évet magánzárkában töltött, aztán gyilkosok közé zárták. Ké­sőbb nem szívesen hagyta ott ezt a helyet: élete legnagyobb pasztorációs lehetőségét látta abban, hogy a gyilkosoknak hir­detheti Krisztus evangéliumát.) A végeredmény: a hatvanas évektől negyedére zsugorodott a papnövendékek száma, sokkal több pap hal meg, mint ahá­nyat szentelnek egy-egy egyházmegyében. És igen sok plébá­nián a hetvenedik életévén jóval­­túl járó lelkipásztoroknak is teljes körű papi munkát kell végezniük, akárhányszor több pap munkáját kell ellátniuk. Mindehhez hozzájön még az, hogy megváltozott a világ kö­rülöttünk, s ez egyház újra szabadon működhet a felszabadult országban. Eddig jórészt csak a szentmisére, a szentségek kiszolgáltatására, valamint hitoktatásra nyílt mód. Most azon­ban megszaporodtak a lehetőségek, s ezzel a feladatok is. Ki fogja ellátni őket? S milyen az az embertípus, aki alkalmas reá? Nyilvánvaló, hogy papjaink ma igen sok olyan munkát is végeznek, amit laikusok is átvehetnek tőlük — gondolok a hitoktatásra, a szegények gondozására, akár társulatok veze­tésére, különböző szervezőmunkákra az egyházközségeken, kisközösségeken belül. A pap legyen valóban pásztora közös­ségének, aki jó gazda szemével kíséri figyelemmel az egyes tevékenységeket, összehangolja, irányítja azokat, de minél több civilt is belekapcsol a munkába. Milyen legyen tehát a jövő lelkipásztora? Istennek és az embereknek egészen odaadott. Istenét szeresse egész szereteté­­vel, az ő szeretetéből merítse erejét az emberek szolgálatához, Krisztusnak gyermeki odaadásával induljon ki minden tevé­kenysége az Atyából, s a Lélekkel eltelten őhozzá igyekezzék elvezetni a rábízottakat. Ezt az odaadást élik meg az egyes szerzetesrendekben is, de különböző módokon. Nincs még egy éve annak, hogy a szer­zetesrendek hazánkban újra lehetőséget kaptak működésük folytatására, örvendetes tény, hogy az újonnan induló szerze­tesközösségekbe máris egyre növekvő számmal jelentkeznek fiatalok. Óriási munka vár még itt persze rájuk, hiszen a szer­zetek céljai, működése, lelkisége még a katolikusok többsége előtt is ismeretlen. Lapunk hasábjain közöltünk ugyan ismer­tetéseket az egyes szerzetesrendekről, tudjuk azonban, hogy ez vajmi kevés. Az őszi szinódusra készülőben mindegyik országban föl kell mérni a kispapképzés jelenlegi helyzetét, meg kell állapítani a megoldásra váró feladatokat. Mindnyájan bekapcsolódhatunk a szinódus előkészítő munkájába, ha magunk is elgondolkozunk rajta: milyennek kell lennie a ma papjának? Kérjük paptest­véreinket, írják meg tapasztalataikat, meglátásaikat, örömeiket és csalódásaikat. Kérjük a híveket, tegyék meg ugyanezt, s fo­galmazzák meg elvárásaikat, de azt is, hogy mivel tudnak pap­jaik segítségére lenni. A közérdeklődésre számot tartó megnyilatkozásokat közölni fogjuk: közös erőfeszítésünkkel próbáljuk így kialakítani a jö­vő magyar papságának arculatát. L.­L OLVASTUK____________________________ Értelmiség Aki kérdezni tud, birtokában van a megértés képességének. A kérdés és a válasz a kifejezés egyazon körén belül áll. Meg­érteni annyi, mint kifejezni tudni. A művészi kifejezés megér­tése természetesen nem a „mit?”, amiért?” kérdésekre adott válasz, nem fogalmi magyarázat — amiképpen a megértés mű­vészi kifejezése sem egy-egy eldöntendő vagy kiegészítendő kérdés. Műalkotás és befogadó között a megértés az igazság körül zajlik: a kifejezés igazsága körül. Így a művészi kife­jezés megértése — azaz a válasz a kérdésre — nem történhet másként, csak a testté lett Ige intelme szerint: „Hanem legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem.” (Mt. 5,37) Gelencsér Gábor: Professzionális reménytelenség Filmkultúra 90­2 A szellem embereinél különösen tragikus félreértés a min­denáron való miszesítés. Esterházy Péter elmélkedik arról, hogy hatalom és hatalom között van különbség, de a hatalom: hatalom. S nézőpontja óhatatlanul más, mint a honpolgáré, pláne, ha eme honpolgár — joggal vagy anélkül — értelmi­séginek szereti tudni magát. Ha a hatalmon levő miszeshez hasonlót mond, nem alázatból és talpnyalásból teszi, s nem lesz attól maga is odatartozó. Pláne nem hatalmon levő. Javorniczky István: Miszes vagyok? Magyar Nemzet, május 14. Az értelmiségi elit, amely — történelmileg és szociológiai­lag nézve — előbb elkötelezte magát a hazugság hatalmi rend­je mellett, amit akkor még kommunizmusnak, szocializmusnak, stb. hívtak, kiábrándultságában és baloldali „szalonképességé­nek” megőrzése érdekében kafkai víziókat kezdett gyártani e hazugság mindenhatóságáról. Ezek a lidérces látomások ter­mészetesen egyúttal allegórikus leleplezések is voltak, s egé­szen tegnapig úgyszólván minden valamire való író ezen a nyelven beszélt. És ekkor váratlanul fordul a kocka. Mit kezdjünk hát az irodalom építményével? A színházban ez különösen élesen ve­tődik fel, mert a jelen idő megkerülhetetlen, az előadást csak az itt és most evidenciája éltetheti. Pályi András: Fordul a kocka Színház, április

Next