Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)
1990-06-03 / 22. (2288.) szám
Lapszél A GONOSZ NEVELŐ-CSÚSZTATÁS: A politika tudományának elméleti és gyakorlati szakemberei a történelem ez új szakaszában keresik a gyógyító megoldásokat a zűrzavaros és sok ellentéttel szétszabdalt közép-kelet-európai térségünk bajaira, betegségeire. Hiába jut azonban józan belátásra történész és politikus, ha a tömegben gyűlölködő indulatok feszülnek, s ha az irodalom és a sajtó továbbra is szítja bennnük amásik nemzet, nyelv, vallás iránti gyanakvást, megvetést, utálatot. Csak egyben reménykedhetünk: minden társadalmi közösségben vannak józan, értelmes, humánus törekvések, és hogy ezek aránya nagyobb, mint ahogyanmegítéljük azt. Ez a várt, és remélt kéznyújtás nem merülhet ki szólamokban. A legelső kezdeménynek nem a nemzeti hiedelmek felszámolásával kell indulnia, hanem a humánus magatartás propagálásával. Emberségre kell ránevelni magunkat mások iránt és emberséget kell megkövetelnünk magunk irányában minden más nyelvű, hitű közösség tagjától. Ehhez pedig mindenekelőtt nyelvünket kell fegyelmeznünk. Talán a névelők használatánál kellene kezdenünk. Ha egy magyart sérelem ér egy szlovák részéről, általában nem azt mondja: találkoztam „egy” sértő viselkedésű szlovákkal, hanem hogy ilyenek „a” szlovákok. Ugyanígy gondolkoznak rólunk, és ezt teszik a csehek, románok, szerbek, horvátok. De ugyanez a viszony a csehek és szlovákok, csehek és lengyelek, szerbek és horvátok között. Ne higgyük, hogy a szomszéd, különösen pedig az egy területen élő népek egymás iránti ellenszenve középeurópai jellegzetesség. Nincs a világnak két szomszédos népe, amely ne illetné egymást csúfnevekkel, ne tartaná a másikat kiállhatatlannak. Érvényes ez nemcsak az egymást irtó kaukázusiakra és afrikaiakra, de még a műveltségükre oly büszke nyugateurópaiakra is. Csak ott veszít erejéből a lappangó gyűlölet, ahol a humanista gondolkodás az uralkodó a politikában, s az anyagi biztonság érzése is befolyásolja a tömegek gondolkodását. Általános a kívánság: legyünk európaiak. Ezt persze nem a nyugatiak felületes majmolásával érhetjük el, hanem azzal, hogy itt, zaklatott térségünkben igyekszünk ellentéteink között emberségesen viselkedni egymással. S. F. AZ EGYHÁZ ÁLLANDÓ KIHÍVÁS MARADt Szennay András pannonhalmi főapát május 16-án, a felsőausztriai keresztény tanítók egyesületének a magyar egyház helyzetéről tartott előadást. „Első lépéseink a szabadság útján nehezek és tétovák, de azokat a jövő iránti felelősség hatja át” — mondotta. Más európai országokhoz hasonlóan Magyarország is miszsziós terület, megváltozott politikai körülmények között azonban az egyház szerepét bizakodóan ítélte meg a főapát. A megújuló társadalmi rendnek szüksége van a keresztény alapozottságú közerkölcsre. Az egyház volt a kommunista diktatúra éveiben az egyetlen intézmény, amely a totalitárius marxista ideológiával szemben a lelkiismeret szabad döntésének jelentőségét hangsúlyozta. Az elnyomás és üldözés idején a politikai hatalom számára az egyház állandó kihívás maradt. A hívők többségének gondolkodásmódja nem integrálódott a totalitárius rendszerbe. „Az egyház puszta létezése is bizonytalanná tette a diktatúra terveit és létét.’ Az elmúlt négy évtizedben a kommunizmus mégis nagy károkat okozott a lelkekben — folytatta Szennay András. Sok fiatal lassanként szkeptikussá vált, aztán agnosztikussá is. Ezért azonban nemcsak a kommunista ideológia felelős. A hitoktatás sem volt vonzó, a régi stílusú katekizmusok nem az ifjúság nyelvén szóltak. A fiatalok számára kevéssé volt ösztönző egy „sündisznóállásba” merevedett közösséghez tartozni. — állapította meg kritikusan a főapát. PARAFENOMEN? Telepátia, telekinézis, tisztánlátás, bőr általi színérzékelés, fenomenális memória és tömegek befolyásolása (hipnotikus transz nélkül) — ilyen és hasonló címszavak alá foglalhatók a hazánkban tartózkodó Albert Ignatyenko szovjet parapszichológus mutatványai, amelyeket fellépésein is produkál. Az előadás a jól szervezett show kelléktárával készült: a határozott fellépés, a nagyot ígérő önjellemzés, a zenei- és fényeffektusok, a nézők bekapcsolása és jelentéktelen hibák után a kicsattanóan sikeres produkciók együttesével. Mégis: az elfogulatlan, kritikus szemlélőben hamarosan súlyos kétségek merültek fel a teljesítmények hitelességét illetően. Talán egyetlen mutatvány sem volt, ahol elő ne bukkant volna a trükk, az előre megbeszélt fogás, összejátszás vagy legalábbis ezeknek a jogos gyanúja. . Jogos a bűvészek szórakoztató fellépése — ősi foglalkozás ez, az emberi ügyesség egyik megnyilvánulása. Legszimpatikusabb formájában talán a sokak számára emlékezetes Rodolfó kapcsan kedves szava szerint: „Vigyázat, csalok!” — vegyétek észre, ha tudjátok. Komoly és érdekes feladat a parapszichológiai jelenségek tudományos vizsgálata: az emberi psziché, a természet eddig nem ismert vagy el nem ismert erői az emberre tett hatásainak kutatása, feldolgozása, esetleg az emberiség érdekében történő felhasználása. Az egyoldalúan mechanikus, lezártan egzakt természet- és emberszemlélet szerencsés, sőt kötelező kitágítása ez. Az ilyen jelenségek óvatos és alapos feltárását, értelmezését éppen az eddig összegyűlt tapasztalati anyag és korunk új igényei kívánják meg. A gondolkodó és hívő ember mindezeken túl tudja: a teremtés egésze, a kozmosz ismert és még ki nem kutatott tényei és erői mögött ott van Istennek mindent meghaladó transzcendenciája. A világ és a természetfölöttiség viszonyát mindig is transzcendentális szomjúsággal és — sokszor — leboruló alázattal próbálta megérteni az önmagán túl kérdező ember az élet, a filozófia és a teológia kérdésfeltevéseiben.. Lehet, hogy Albert Ignatyenko rendelkezik különleges parapszichológiai képességekkel, mutatványai erről mindenesetre távolról semgyőznek meg. Arra azonban a mostani formájukban nem szerencsés módon alkalmasak, hogy elködösítsék az első két (kevésbé tájékozottak számára talán mindhárom) említett terület különállását, teljesen más jellegét és súlyát. Ezért többszörösen indokolt a figyelmeztetés: „Vigyázat, ... !” Az Olvasó írja Legyen rend az énekrendben Már évek óta az Új Ember utolsó oldalán közli a hét liturgiáját, ami igen üdvös és sokhívőnek eligazítást ad lelki élete gondozásában és liturgikus fejlődésében. Külön köszönetét kell kifejezni, hogy a vasárnapi szentmisék énekrendjét is közlik. Ez annak idején, mikor az OMCE ezirányú igényét kielégítették, a kántorok részére megkönnyítette az aktuális énekrend összeállítását. E részben a „Szent vagy, Uram”, orgonakönyv számait közölte az újság, amivel az énekek kikeresését is könnyűvé tette. Ezek a számokterültek be az évi Direktórium utolsó lapjaira is. Az Éneklő Egyház énekeskönyv számait nem közölte a lap, mert megzavar. Az énekkönyv énekeinek szerkesztése nem vette figyelembe a kezelhetőséget. Az énekek nagyon szét vannak szórva. Az évi ünnepiek saját énekei sok, önmagában értékes szöveg között szerepelnek csak, így nehéz azokat kikeresni, még ha szám szerint jelennek is meg az ajánlásban. Ebből a szempontból kár lecserélni a Hozsannát, melynek énekeit sok esetben kevesebb versszakkal közli az Éneklő Egyház. Helyesebb lett volna pl. minden Mária-éneket együtt közölni, és egy zárójeles megjegyzéssel ajánlani a soros ünnepre. Ez szerkesztési tapasztalat kérdése. Ezen csak egy új kiadásban lehet javítani. Az Éneklő Egyház sajátos énekeit csak az új orgonakönyvben látták el hangszerkísérettel. Ebben viszont csak utalás van az itt hiányzó énekekre, melyek a SZVU orgonakönyvben találhatók. Hány könyvet kell a kántornak magával vinnie? Az egységes Énekrend országos méretekben ajánlott, őrizzük meg a hívek egységes ének technikáját. Nagyon komoly és ma is érvényes, hasznos meggondolások késztették a szerkesztőit, amikor e könyvet sok harc és munka eredményeként az orgonák kottatartóira letették. Szépek, művésziek, praktikusak. Az énekeskönyv reformja csak azt kívánta a megbízójuk szellemében, hogy az időközben feltárt hagyományokból bővebb énektári anyagot dolgozzon be a SZVU-ba. Kár, hogy a megvalósítás során egyrészt csonkították és szegényítették, másrészt a bevált és a hitttani ismeretek elmélyítésére igen alkalmas énekek teljes mellőzésével sok értékétől fosztották meg a régi énekkönyvet. Az Énekrend kezelhetőségének könnyítése érdekében írtam mindezt, kérve: gondolkozzanak rajta. Kósa Ferenc karnagy Melyik az igazi Miatyánk, és Hitvallás? Már jó ideje, hogy megjelent (a testvéregyházakban is) az Úr imájának és az Apostoli hitvallásnak közös, végleges szövege. Arra azonban sem rendelkezés, sem eligazítás nem érkezett, hogy ezek a végleges és közös szövegek csak ajánlottak, vagy a liturgiában és a tanításban egyöntetűen kötelezők-e? Sajnos, ez még nem egyértelmű. A megjelenő hittankönyvek egyike a régi, másika az új, ökumenikus szöveget tartalmazza. A televízió által közvetített egri éjféli szentmisén örvendetesen a végleges szöveggel imádkozták a Miatyánkot, viszont a templomok többségében, a temetéseken, a rádiós istentiszteleteken még a réginél maradnak. Ma ez lényeges kérdés, hiszen gyermekeinket folyamatosan készítjük a szentségek felvételére, újra evangelizálunk, pápalátogatás előtt állunk. Halaszthatatlanul fontos lenne annak eldöntése, hogy a papság kötelezően és egyöntetűen mihez tartsa magát... ? Jó lenne szórólapokat kiosztani, a szövegeket kivetíteni, kihirdetni, gyakorolni, meghonosítani az új imaszövegeket. Nem közömbös, hogy (legalábbis a recitált szövegek) hangos közös mondása (rózsafüzérben is) — bábeli, vagy pünkösdi? Most már melyik az igazi: az új? Vagy marad a régi? Mit kell tenni? A közös valóban végleges? Elkezdjem, ne kezdjem? Igen, vagy nem? Bélafalvy Imre plébános Erdőd — Erdőd Az Új Ember április 22-i számában „Emlékmű rombolás” cím alatt megjelent cikkben olvasható: „Itt született a későbbi esztergomi érsek, Bakócz Tamás.” Legyen szabad felhívnom a figyelmüket arra, hogy ez a megállapítás téves. Bakócz Tamás ugyanis nem a Szatmár megyei Erdődön született, hanem az attól igencsak távol eső Verőce megyei Erdődön. Ez utóbbi Erdőd a mai Jugoszláviában, Szlavóniában az egykori eszéki járásban, a Duna jobb partján fekszik, mai neve Erdut. Lásd: A Pallas Nagy Lexikonában Erdőd címszó alatt. Mivel ezzel a téves adattal már másutt is találkoztam, annak a köztudatban való elterjedését megelőzendő, célszerűnek tartom a helyesbítést. Schlegel Oszkár Budapest ViUe* 2 KATOLIKUS SZEMMEL Milyen legyen a jövő papja? Püspöki szinodus ősszel A legutóbbi püspöki szinódus 1987-ben Rómában a laikusok helyzetét és feladatait elemezte az egyházban. Ez év szeptemberében a püspökök a papképzéssel foglalkoznak összejövetelükön. A kispapképzés sok gondot vet fölVilágszerte. Bennünket persze elsősorban saját papságunk ügye érdekel. A tények ismertek: 1950-ben a szerzetesrendek többségét felszámolták, a szemináriumok felét bezárták, a meglévő szemináriumok elöljárói, tanárai és főispapjai számtalan olyan láthatatlan kényszerítő körülménynek voltak kitéve, amely sokak idegzetét felőrölte, s nagyon megnehezítette azt, hogy a szemináriumok valóban a papi lelkiség kialakításának s a magasfokú teológiai képzésnek a műhelyei és otthonai legyenek. Hozzájárult ehhez az is, hogy a papság pasztorációs munkáját olyan mértékben zsugorították össze, hogy éppena legambíciózusabb, tettvággyal, lelkesedéssel teli fiatalok nem jelentkeztek a papi pályára, akár, mert visszariadtak annak nehézségeitől, akár mert nem akartak kényszerzubbonyban járni egy életen keresztül. (Igaz ugyan a másik oldalon — és hála Istennek sok pap példája bizonyítja ezt —, hogy a legnehezebb körülmények között is lehetett igazi papi munkát végezni az országban. Egy háromszor elítélt, huszonegy évet a börtönben töltött, ma már a nyolcvanadik évén túl járó paptestvérünkre gondolok: nyolc évet magánzárkában töltött, aztán gyilkosok közé zárták. Később nem szívesen hagyta ott ezt a helyet: élete legnagyobb pasztorációs lehetőségét látta abban, hogy a gyilkosoknak hirdetheti Krisztus evangéliumát.) A végeredmény: a hatvanas évektől negyedére zsugorodott a papnövendékek száma, sokkal több pap hal meg, mint ahányat szentelnek egy-egy egyházmegyében. És igen sok plébánián a hetvenedik életévén jóvaltúl járó lelkipásztoroknak is teljes körű papi munkát kell végezniük, akárhányszor több pap munkáját kell ellátniuk. Mindehhez hozzájön még az, hogy megváltozott a világ körülöttünk, s ez egyház újra szabadon működhet a felszabadult országban. Eddig jórészt csak a szentmisére, a szentségek kiszolgáltatására, valamint hitoktatásra nyílt mód. Most azonban megszaporodtak a lehetőségek, s ezzel a feladatok is. Ki fogja ellátni őket? S milyen az az embertípus, aki alkalmas reá? Nyilvánvaló, hogy papjaink ma igen sok olyan munkát is végeznek, amit laikusok is átvehetnek tőlük — gondolok a hitoktatásra, a szegények gondozására, akár társulatok vezetésére, különböző szervezőmunkákra az egyházközségeken, kisközösségeken belül. A pap legyen valóban pásztora közösségének, aki jó gazda szemével kíséri figyelemmel az egyes tevékenységeket, összehangolja, irányítja azokat, de minél több civilt is belekapcsol a munkába. Milyen legyen tehát a jövő lelkipásztora? Istennek és az embereknek egészen odaadott. Istenét szeresse egész szeretetével, az ő szeretetéből merítse erejét az emberek szolgálatához, Krisztusnak gyermeki odaadásával induljon ki minden tevékenysége az Atyából, s a Lélekkel eltelten őhozzá igyekezzék elvezetni a rábízottakat. Ezt az odaadást élik meg az egyes szerzetesrendekben is, de különböző módokon. Nincs még egy éve annak, hogy a szerzetesrendek hazánkban újra lehetőséget kaptak működésük folytatására, örvendetes tény, hogy az újonnan induló szerzetesközösségekbe máris egyre növekvő számmal jelentkeznek fiatalok. Óriási munka vár még itt persze rájuk, hiszen a szerzetek céljai, működése, lelkisége még a katolikusok többsége előtt is ismeretlen. Lapunk hasábjain közöltünk ugyan ismertetéseket az egyes szerzetesrendekről, tudjuk azonban, hogy ez vajmi kevés. Az őszi szinódusra készülőben mindegyik országban föl kell mérni a kispapképzés jelenlegi helyzetét, meg kell állapítani a megoldásra váró feladatokat. Mindnyájan bekapcsolódhatunk a szinódus előkészítő munkájába, ha magunk is elgondolkozunk rajta: milyennek kell lennie a ma papjának? Kérjük paptestvéreinket, írják meg tapasztalataikat, meglátásaikat, örömeiket és csalódásaikat. Kérjük a híveket, tegyék meg ugyanezt, s fogalmazzák meg elvárásaikat, de azt is, hogy mivel tudnak papjaik segítségére lenni. A közérdeklődésre számot tartó megnyilatkozásokat közölni fogjuk: közös erőfeszítésünkkel próbáljuk így kialakítani a jövő magyar papságának arculatát. L.L OLVASTUK____________________________ Értelmiség Aki kérdezni tud, birtokában van a megértés képességének. A kérdés és a válasz a kifejezés egyazon körén belül áll. Megérteni annyi, mint kifejezni tudni. A művészi kifejezés megértése természetesen nem a „mit?”, amiért?” kérdésekre adott válasz, nem fogalmi magyarázat — amiképpen a megértés művészi kifejezése sem egy-egy eldöntendő vagy kiegészítendő kérdés. Műalkotás és befogadó között a megértés az igazság körül zajlik: a kifejezés igazsága körül. Így a művészi kifejezés megértése — azaz a válasz a kérdésre — nem történhet másként, csak a testté lett Ige intelme szerint: „Hanem legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem.” (Mt. 5,37) Gelencsér Gábor: Professzionális reménytelenség Filmkultúra 902 A szellem embereinél különösen tragikus félreértés a mindenáron való miszesítés. Esterházy Péter elmélkedik arról, hogy hatalom és hatalom között van különbség, de a hatalom: hatalom. S nézőpontja óhatatlanul más, mint a honpolgáré, pláne, ha eme honpolgár — joggal vagy anélkül — értelmiséginek szereti tudni magát. Ha a hatalmon levő miszeshez hasonlót mond, nem alázatból és talpnyalásból teszi, s nem lesz attól maga is odatartozó. Pláne nem hatalmon levő. Javorniczky István: Miszes vagyok? Magyar Nemzet, május 14. Az értelmiségi elit, amely — történelmileg és szociológiailag nézve — előbb elkötelezte magát a hazugság hatalmi rendje mellett, amit akkor még kommunizmusnak, szocializmusnak, stb. hívtak, kiábrándultságában és baloldali „szalonképességének” megőrzése érdekében kafkai víziókat kezdett gyártani e hazugság mindenhatóságáról. Ezek a lidérces látomások természetesen egyúttal allegórikus leleplezések is voltak, s egészen tegnapig úgyszólván minden valamire való író ezen a nyelven beszélt. És ekkor váratlanul fordul a kocka. Mit kezdjünk hát az irodalom építményével? A színházban ez különösen élesen vetődik fel, mert a jelen idő megkerülhetetlen, az előadást csak az itt és most evidenciája éltetheti. Pályi András: Fordul a kocka Színház, április