Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-11-01 / 44. (2310.) szám
ÁCS JÓZSEF: A halál oly halovány ! Ha meghalok, nem leszek csafó tízegynéhány elem semmisége, százezer évig nem volt létező, mely ha a világgal saját igaz formájában egyesülne, e világ tiltakozását látva önnön elrajzolt arcmásával szembesülne. S mert létezése így lesz rész szerint való, csak áll e mozdulatlan széttagoltság, a részleges halál. N Ha mások, mint majd a férgek, nekünk esnek, hát soha többé nem leszünk. Elvérzünk. Elveszünk. A földlakó fehérje túl vidám. Vagy túl magányos. Vagy nagyon fáj. Vagy ostobasága hasztalan dühöng városokba zárva, csak önmagát ölti önmagára. III Engem nem a halál ijeszt, e molekulákra szétesettek sokszor igazabbak, mint a tettek, miket személytelen mód elkövettek, hisz elevenebb részük e holt anyag, mint amit a fejükben hordanak. Hulla leszek én is. És nem túl másmilyen. Emlékeim csak addig élnek, míg testem létezik, e rész, ha kamerámból kifut a film, majd fényt kap az egész. PETŐCZ MIKLÓS: A szép halál Egy kép reszket félős kezemben. Nézd Tűz Tamás halálos ágyon. A lencsevég úgy érte tetten, amint szemére szállt az álom. Nyugalmat ad, mert nincsen rajta se kín, se félsz. Nézd őt, ez Ő! Felkészülés remélt jutalma a szép halál — elérhető. Elégre visszatért e földre. A porba hulló üstökös hült hamva lett e térség őre: hithez, hazához így kötöz. BALLA MÁTÉ: In memóriám Pilinszky Azon a legelső hajnalon. Abban az utolsó szürkületben. A sivataggá pusztuló világvégi kertben. A csend. Egy bokor. A kő. Egy nyugágy. A szálka. Egy ketrec. Győztesként eltávolodsz, vesztesként megszerethetsz. Izzás, fehér izzás a húnyt szemhéj alatt. Hallani, hogy reccsen az ég! Még megáldasz, még megáldalak. Aztán lezúdul a fájdalom: rémült madarak, lombok, bogarak hanyatt-homlok menekülnek, s nincs értelmük a szavaknak. És nincs többé nap, se hold, csak az ítélet óriás ütése. Inkább érezni, mint látni, ahogy végtelenbe dől a lét kerítése. Te síró árvaság, Te ama kései remény a vak elevenben! Azon az utolsó hajnalon. Abban a legelső szürkületben. MÉSZÁROS FERENC: egyetlen kérdés csupán... — ecce homo — mondta Pilátus s mondom én is mint bárki tehetné nem tudva nem észrevenni mivé lett fajzatunk eltévedtünk talán e járhatatlan úton feledve minden útmutatást s a célt elérni mi egyetlen feladatunk \________________________________________/ KULTÚRA Jegyzet a hétről Halottaink Furcsa, szorongató érzés évtizedek múltán találkozni régi ismerőssel, s felfedezni arcán azokat a jeleket, melyek láttán az orvosok szó nélkül is megértik egymás baljós gondolatát. Döbbenetes nyugtázni: emberek vagyunk, meghalunk. Sánta Ferenc egyik megrázó elbeszélése (Sokan voltunk a címe) a halálra ítélt öreg történetét mondja el, akik kikísérnek a büdös barlanghoz, mert amíg él, a kicsinyek, az életre valók szája elől vonja el a falatot. Meg kell halnia, hogy a fiatalabbak élhessenek. Nem sokkal azután olvastam ezt az elbeszélést, hogy a Nagyvilágban egy felkavaró, hasonló témájú japán kisregényt szorongtam végig, folyvást arra gondolva: el kell jönnie annak a korszaknak, amikor megtiszteljük az elmúlást és méltó életet biztosítunk a vele való találkozásra készülőknek, az öregeknek, betegeknek. Most itt vagyunk. Kizarándokolunk a temetőbe, virágokat vásárolunk, beszívjuk az őszi avar fanyar illatát, mécsest és gyertyát gyújtunk a síroknál, csendes beszélgetések során idézzük az elhunytak emlékezetét, imákat mormolunk értük. De jó lelkiismerettel nézünk-e az élők szemébe? Béke honolhat-e szívünkben, amikor napról napra találkozunk a lassan hervadó, a sír felé ballagó kopott öregekkel, kiknek arcán már látható az elmúlás érintése? A feketébe öltözött öregasszonyok láttán, kik előre gyászolják magukat, ugyan mit érzünk? Mit akkor, amikor látjuk őket a zöldséges standja melletti szemétkosarakban turkálni, ahonnan az ebédre valót gyűjtögetik össze? Mit válaszolunk a padon homyadozó öregúrnak, aki arra kér, ne dobjuk el a félig égett cigarettát? Mi jár a fejünkben, amikor arról hallunk, olvasunk, hogy 2 milliónyi öreg, nyugdíjas mindenfajta érdekvédelem nélkül, riadtan várja, mi lesz sorsa holnap, holnapután, ha uralomra jutnak a piac törvényei? Nem érezhet-e jogos lelkifurdalást az a társadalom, amely halálra ítéli az élők egy részét? Amelyben évtizedek során sikerült teljesen felélni azokat az anyagi javakat, amelyek a mostani öregek békés és nyugodt életét biztosíthatták volna? Amely kényszeredetten úgy emlegeti öregjeit, mint akiket — sajnos — el kell tartani? Amely kétségbeesve próbálja emelni a nyugdíjakat, ám azok mindig az emberhez méltó megélhetés költségei mögött kocognak? Amely intézményesítette a családon kívül rekesztett, elhagyott öregek befogadására szolgáló otthonokat? Ugyan hol, mikor kezdődött bűnbeesésünk? Melyik volt az a szörnyű pillanat, amikor olyan pályára állítottuk az öregek életét, amely egyre sebesebben visz a mélybe? A temetőbe? A sírkeresztek alá? Jézus végignézett a tömegen, amely körülvette, és ezt mondta: ezek az én anyáim és testvéreim. Mit mondunk mi, amikor végigszemlélődünk az öregek, az elmúlás felé botladozók csapatán, amely körülvesz bennünket és segítséget, vigasztalást, enyhületet remél? Hogyan készülünk majd mi a halálra, ha így készítjük fel a betegeket és a gyámolításunkra szorulókat? „Ha valaki, utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel keresztjét” — mondta a Tanító. Nem azt mondta, tegyük a keresztet az öregek vállára! Megrendítő erővel fogalmazza meg Claudel drámájában Jeanne d’Arc a végszót: „Nincsen hatalmasabb, mint a szeretet.” Tudunk jól szeretni? (1. 1.) „ Találkozás apámmal Egyszer csak ott ült a fotelban. Mint egykor. Háziköntösben, komolyan, várakozva. Oda akartam rohanni hozzá, de mintha béklyóba vertek volna. Mozdulni sem tudtam. Ültem vele szemben. Az arcvonásait fürkésztem. Jól nézett ki. Mint a hosszú nyarak után, amikor hazacihelődött Szárszóról. Tényleg, Szárszó. Tudja vajon, hogy utcát neveztek el róla? S hogy Kakucson is, melynek rózsáit köteteimül idézte? Boríték előtte az asztalon. Fehér boríték. Amilyenben a leveleinket szoktuk feladni. Ezeket a borítékokat csúsztatta a kezembe, szégyenkezve, hogy adnia kell. Olyasmit dünnyögött minden alkalommal: „Apanázs az unokáimnak”. Nem tudom, hogyan éltünk volna meg a borítékok nélkül. Tanár voltam ... Nem, apu, köszönjük szépen, nem kell már a boríték. Megélünk. Most már én készítem a borítékot. Felnőttek a gyerekek, hiszen tudod. Két nagyobbik unokád tanít, a harmadik ugyanolyan elszánt szurkoló, amilyen te voltál. Meg is írja a bölcsességeit. Mit szólsz, apu, Mándy azt mondta róla: tehetséges. Hol késik Judit? Szegény, biztos a kórházban van még. Talán a friss halott hozzátartozóját vigasztalja. Vagy élete bánatát önti elé valaki. A röntgenben nézi a baljós árnyékot a tüdőn. Tudod, mennyit gondolok rád? Amikor este eloltom a lámpát, néha megjelensz emlékezetem vásznán. Elbeszélgetünk. Megkérdezem: jól csináltam? Ha nem válaszolsz, szégyellem magam. Ha elharapott, szemérmes mosollyal nyugtázod dicsekvésemet, megmelegszik a szívem. Mondd, szoktál találkozni azokkal, akik annyi keserűséget okoztak neked életedben? Látom, nevetsz. Igen, ott ezeknek a dolgoknak már nincsen jelentősége. Nem számítanak. Elenyésznek, mint a jelenés. Ne haragudj, csak kíváncsiskodtam. Most már végigsimíthatja a homlokodat édesanyád, akit elzártak tőled a kastély elkülönített részébe, mert tüdőbeteg volt? Emlékszem, az arcképe bekeretezve függött a szobád falán. Hasonlítottál rá. Megvan még valahol, de kezdenek rárakódni az idő kövületei. „Liebner Róza . . . Élt.” ... szégyenszemre nem tudom már, mikor, meddig. Őt már végképp megfakította bennem a halál. Igen, tudom. Minket is megfakít majd. Unokáink még emlékeznek — talán. Rád emlékeznek. „Dápi”-nak hívtak. Miért, nem tudom már. „Dápi, menjünk sétálni! Hoztál kisautót?” Mentetek a kocsival. Ági a kocsiban, te húztad-vontad, aztán vitted. Szidtad, mint a bokrot, miért nem megy a saját lábán! A szárszóiak összenevettek a hátad mögött: „Az írót egrecírozza az unokája!” Mennyivel jobban szeretted ezeket az egrecírozásokat, mint amikor raportra kellett menned! „Rónay elvtárs, már megint...” Képzeld, ők még megvannak. Összejöttök csütörtökönként az „asztalnál”? Ott biztos nem figyel senki rátok az újságba vágott résen át! Nem készítenek feljegyzést: „Rejtjeles beszélgetést folytattak egy rímről... Feltűnt egy ismeretlen személy is, valami Sárosi doktor ... Utána kellene nézni, ki az a Sárosi doktor!” A papír alján másik írással: „labdarúgó, jelenleg Olaszországban él”. Tudod, amikor idén átvettem a díjat, arra gondoltam, mennyit bosszantanálak most: neked is csak ennyire tellett! Hogy nem ez volt az igazi? Hogy neked Schöpflin Aladár is adott? Hol vannak a schöpflinaladárok? Emlékszel még a bicskei gyerekeknek írt szavalókórusodra? „Jó reggelt! A nap is felkelt! Ki az ágyból szaporán, kezdjük a munkát ma korán!’’ Látod, ma is tudom a kezdetét. És a végét is, ahogy elhalkult a kórus: „csak az álom ... csak az álom ... csak az álom ...” Csend lett. Aludt a tábor. Most már elmondhatom, páni rémülettel olvastam annak idején azt a versedet, amelyben arról írtál, nyitva kell tartanunk az ablakot, sosem tudhatjuk, mikor jön a hívás. Jaj, csak téged el ne hívjanak! Aztán elindultál, s teljes bizonyossággal tudtuk, zárva volt az ablakod. Vártál, figyeltél. Nem aludt ki a mécsesed. Amikor ki akartak nyírni! Ne nevess, tudom, ennek sincs már ott jelentősége. Az az értekezlet. Háromféle eretnekséget sütöttek rád. Majdnem elsírtam magam, annyira aggódtam, mi lesz most. Felálltál, kicsit remegett a hangod. „Szégyelljétek magatokat!” Csönd volt, iszonyú csönd. Mindenki lehajtotta a fejét. Aztán kinyírtak. Mentünk haza a Petőfi Sándor utcán. Képzeld, ma is ez a neve! Belém kapaszkodtál. Hirtelen megöregedtél. Meleg volt a kezed. Egyszer csak elnevetted magad: „Majd ha te is így kapaszkodsz a fiad kezébe!” Bizony, jó jól voltál. Ha lépcsőn megyek lefelé, látom, amint a fiam aggodalmasan méreget, mikor zuhanok el. Ő is a kezét nyújtja. Azt szeretném, ha majd neki is nyújtaná az ő fia. Milyen furcsa, apu. Elmentetek, mégis ti éltek igazán. Szépen, tisztán, hitelesen, ahogy az emlékekből életre hívottak szoktak megjelenni a tudatunkban. Kicsit nagyobbak, mint a valóságban voltak. Áttetszőek, áthatolhatóak. Őket, titeket már nem lehet elvenni tőlünk. Sok mindent elvehetnek. Titeket nem. Bennünk vagytok, s olyannak szeretnénk átadni az unokáitoknak, a dédunokáitoknak, amilyenek voltatok. A keresztvivők menete. Végig, az ötvenes-hatvanas évek országútján. És te? Milyen odaát? Apu, hol vagy? Ugye, hallasz még? Ugye, eljössz megint? Ugye, segítetek nekünk? Rónay László „KI MÉLTÓ LÁTNI A CSODÁT, AZ A CSODÁT MAGÁBAN HORDJA . Babits Mihály: Babona, varázs Borsos Miklós biblikus látomásai E rajzok ellenpontjai a Borsos Miklós művészetét annyira jellemző „klasszikus álmoknak”. Ezek is univerzális szemléletről árulkodnak, s ugyanolyan őszinte ámulat és alá-zat hatja át őket, mint többi, közismert alkotásait. Vonalrajzokat és lavírozott tussal kiegészített diófapácokat láthatunk Borsos Miklós műtermi sorozatában, melyet hitvese, B. Kéry Ilona bocsátott a Csontváry Terem rendelkezésére. E biblikus rajzok helyszíne — s ez a ciklus külön érdekessége — a Balaton, amely sajátos arculatával a Genezárettavat idézi. A halászok ezúttal Tihany környékén lesznek a csodálatos halfogás ámuló és alázatos tanúi. Másutt a bibliai történéseket nem lehet pontosan lokalizálni: „Ég és föld” között játszódnak, s Krisztus küldetésének magányos drámáját idézik. Az 1982-ben rajzolt „Úton” a Messiás szamaragol magányosan, s „Veronika kendőjén” a gyűrt papíron festéknyomok jelzik Jézus arcát. Láthatjuk a fenséges fehérben ragyogó Krisztust, amint betegeket gyógyít, s tizenhárom nézője van a „Bűnbocsánat” (1982) jelenetének. Áhítatos lelkülettel, biztos rajzzal. Lenyűgöző „Az irgalmas szamaritánus” a szürke árnyalatainak csoportosításával, s ezt ellenpontozza a barna melegségével érzékeltetett izgalom. Borsos Miklós „Horizont”-ja a végtelen. A Balaton nála az értelmes, emberi létezés közege és ihletője. A másik helyszín Firenze 1973-ban. Itt a Dóm lépcsőjére kuporodókat — önmagát is — Dante társaságában jeleníti meg. Másik képén egy franciskánus szerzetes kötözi be embertársa sebét, s a barát szamárkordéval igyekszik Sienába. Kristálytiszta szemlélet és kristálytiszta fogalmazás jellemzi Borsos Miklós biblikus lapjait — a gyakorlati kereszténység élő példáit. Érmeit is hasonló szemléletmód jellemzi. Kiemelkedik közülük Assisi Szent Ferenc portréja és a Pyrker Lászlót, a kiváló és önzetlen műgyűjtő egri érseket megmintázó darab. (Pyrker László gyűjteményének híres velencei festményei egyébként a Szépművészeti Múzeumban láthatók.) Losonci Miklós FIRENZEI FEJEK 1992. november 1.