Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)

1997-04-27 / 17. (2544.) szám

8 St/Simfe*-Kultúra 1997. április 27. Pilinszky János Szeszélyes április A hónapok közt ő az enfant ter­rible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nya­kában. ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemte­lenebb és a legvidámabb. Zsebre dugott kézzel, fölényesen fütyö­­részve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszte­letlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem kö­szön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Még­sem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadnod, amilyen, tré­fáiért csak a nyárspolgár őrzel meg, aki következetesen sírt már a böl­csőben is. De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április! Csak ne nagyképűsködj! Bizo­nyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járó­kelőről hirtelenjében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így va­gyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapár­tol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol. Szeszélyes. Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mese­beli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a ta­vaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg és öklé­vel gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket me­reszt ránk, mint élelmesebb gyere­kek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő. Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja szí­neit és törli le újra meg újra könyö­kével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi dél­utánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt ben­nük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hí­­gabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú sovány­sággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha meg­zavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szok­nyája, a sziget felé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen, mind csak hetykén odavetett zseni­ális ötletek. Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ár­tatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elin­dultál hazulról s már a sarokról vissza kellett fordulnod az esernyő­dért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott eser­nyő alatt a már-már nyári verőfény­ben. Ki vette volna észre, hogy áp­rilis közben pillanatok alatt meg­gondolta magát? Vagy talán kirán­dulni mentél a hegyek közé, vasár­nap délelőtt, könyökig gyűrt ing­ben, nyitott gallérban, mikor meg­leckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölreb­benő és a virágokon hosszan meg­pihenő szellő egyszer súlyos, tö­mött felhőket is hozhat? Újra meg­történt, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füled­be rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb vol­tál! Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra ne­vel­ő, a megnevezhetetlen, bár ma­radéktalanul sohasem tudjuk elfo­gadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ör­­döngös, tiszteletlen varázslatai kö­zött. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, köny­­nyű szívű pillanatukban. A polgár azonban nem azonosul­hat a költővel, s ha mosolyog is, leg­feljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hó­nappal és gazdagabb egy örök, ki­fogyhatatlan tanulsággal. (Megjelent: Élet, 1943. április 4.) Fecske Csaba Kicsordulsz belőlem Sose tudtalak elérni és végleg elhagyni sem ez a reménytelen gyötrő küzdelem volt az életem A semmiből vés ki elmém a könyörtelen vágynak életre kelsz és menekülsz mint megriadt vadállat Emlékezem Utat török az elvadult időben — Mint fölsebzett kéreg alól a gyanta kicsordulsz belőlem Jegyzetek a liturgiáról Emlékek a nagyböjtből (1)A Biblia szavait sokféle szem­pontból lehet értelmezni, magyarázni. Amikor azon­ban egy evangéliumi szakaszt az egyház egy meghatározott nap li­turgiájában olvastat, annak magya­rázata ott és akkor csakis a liturgia kontextusában hiteles. Bár mire e cikk megjelenik, már mögöttünk a nagyböjt, a példa tanulsága nem múlandó. Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma: Jézus megkísérlésé­nek története. Nyilvánvaló, hogy Mesterünk itt példát ad nekünk a Sátán és a bűn elleni küzdelemre. De érdemes tovább vizsgálódnunk. A három kísértés tárgya kapcsolatba hozható János levelének ama híres helyével, mely a „világ" műveinek forrását három pontban jelöli meg: a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége. Vagyis: a test kí­sértései, a hírvágy kísértése és az, ami az egyházatyák szerint a legna­gyobb bűn: a kevélység kísértése. Márpedig a Sátán kísértése éppen e háromra vonatkozik: „tedd, hogy a kenyerek..." (testi kísértés), „a világ minden kincsét neked adom, ha..." (hírvágy) és „vesd le magad a templom erkélyéről" (kevélység). Az egyház nagyböjti „lelkigya­korlatának" lényege az, hogy e szent időben az ember úgy orvosol­ja a bűn ütötte sebeket, hogy a ve­lük ellenkező „gyakorlatokat" a kö­telezőn túlmenően végzi. A liturgi­kus teológia legjobb mestere, Nagy Szent Leó pápa így tanít erről: „Ha­bár a szent misztériumokhoz olyan állandó odaadással, olyan folyama­tos tisztelettel kellene közelednünk, hogy Isten színe előtt szüntelenül abban az állapotban álljunk, mely a húsvét misztériumához illik. De mivel ez az erősség kevesekben van meg, mivel a­ test gyöngesége miatt a külső fegyelem bizony meg-meg­­oldódik, mivel az élet sokféle csele­kedeteiben ez a gondos figyelem szétszóródik... egy isteni intézmény nagyszerű haszonnal gondoskodott arról, hogy elménk tisztaságának helyreállítására negyvennapos gya­korlat rendeltessék, s a más idősza­kokban elkövetett vétkeket most a kegyes cselekedetek megváltsák, a tisztító böjtölések pedig belőlünk azokat kisulykolják." A régi római antifonále nagyböjt első három napján három monda­tot emel ki a Hegyi Beszédből: „Amikor böjtöltök...", „Ha alamizs­nát adsz...", „Te pedig, mikor imád­kozol". A böjtölés a testiség sebeit orvosolja, az adakozás a „hírvágyat, a kapzsiságot" tartja féken, a szoká­sos mértéken felüli imádságban pe­dig az ember elismeri, hogy min­dent Istentől vár, rá van utalva, s ezzel radikálisan ellene mond a ke­vélység egocentrizmusának. Krisz­tus hármas megkísérlése tehát e hármas böjti gyakorlatra int: a böjtre, az ada­kozásra és az imádságra, mint a hármas kísértés ellenszerére. Az isteni „taktikának" szerves ré­sze, hogy az, ami „általában" igaz, bizonyos időszakban kiemelkedő­en, szinte kizáróan igaz. Minden hely Istené, de a templom teljeseb­ben az. Minden idő Istené, de a va­sárnap teljesebben az. Minden em­ber Istené, de a papot Isten teljeseb­ben lefoglalja magának. A testiség, a hírvágy és a kevélység ellen az élet minden időszakában küzdeni kell, de a nagyböjt kiváltképpen a küzdelem ideje, s a fegyverek: a böjt, az alamizsna és az imádság. M­indenkinek teljesítenie kell e kötelességet, de vannak emberek, akik ar­ra szánják magukat, hogy e hármas kötelesség fénylő példái legyenek, teljes tisztaságban felmutassák azok értékét, s ezzel segítsék „átla­gos" testvéreiket. Ezek a szerzete­sek. S mire tesznek fogadalmat? A szüzességre, mely a földön a lehető legradikálisabb ellentmondás a tes­tiségnek. A szegénységre, mely a hírvágynak az átlagemberhez ké­pest (kinek mégis csak el kell tarta­nia családját...) kiemelkedő elutasí­tása. Az engedelmességre, mely az önakarat kevélységéről való teljes lemondás. Legyünk hálásak a szer­zeteseknek, hogy az ő átlagon felüli Krisztus-követésük (vö. Mt. 19,21 sk.) a szentek kegyelemközösségé­ben megerősít minket, átlagos Krisztus-követőket e három erény­gyakorlatban. A következő sorozatot állíthatjuk fel tehát: a „test kívánsága" — Krisztus megkísértése a kenyérrel — böjtö­lés — szüzesség"; a „szemek kívánsága" — Krisz­tus megkísértése az egész világ pompájával — alamizsna — sze­génység; az „élet kevélysége" — Krisztus megkísértése a templom párkányán — imádság — engedelmesség. gy az első nagyböjti vasárnap evangéliuma nemcsak a bűn el­leni harcra utal általában, ha­nem rámutat e harc három nagy­böjti fegyverére. Szomorú, hogy egy íróasztal-elv (a hároméves peri­­kopa szisztéma könyörtelen végig­­vitele) azt eredményezte, hogy az idei évben (a Márk-verzió olvasatá­ban) éppen a három kísértés esett ki. Ha papjaink elolvasták az Ol­vasmányok Könyve bevezetőjét, tudják, hogy joguk lenne a böjti va­sárnapokon minden évben az A-év olvasmányait venni, köztük a meg­kísérlés legjobb elbeszélését Máté­tól, azt a változatot, melyet az egy­ház közel másfél évezred óta a kö­zelmúltig , vasárnap mindig elol­vasott. S. Dobszay László Martyn Ferenc emlékkiállítása a siófoki Kálmán Imre Múzeumban Martyn Ferenc (1899-1986) a ma­gyar absztrakt festészet egyik úttö­rője volt. Kaposváron született. Anyja halála után testvérével Ró­­berttel Rippl-Rónai József gondozá­sa alá került, aki felfigyelt a gyer­mek korán megmutatkozó tehetsé­gére. Kamaszkorában a mester ké­peit másolta és az ecsetmosás volt a feladata. A Róma hegyi villában gyakorta vendégeskedett Med­­gyessy, Vedres, Ady, Reinitz Béla, Szabó Lőrinc, Babits Mihály és Mó­ricz Zsigmond. 1925-ben Párizsba költözött. Itt a különböző avantgarde művészeti irányokhoz, a modern francia és spanyol szellemi­­ áramlatokhoz kapcsolódott. Részt vett az Abstrac­tion Creation és a Club Hispanista csoportok munkájában. Festményei a kubizmus és a szürrealizmus sajátos ötvözetei. A tér és forma új összefüggéseit ke­reste, és szuverén festői világot te­remtett. Dinamikus ritmusú, ívelt formákból építkező, mediterrán festőiségű művekkel igyekezett ko­runk bonyolultságát kifejezni. A technikai civilizáció sokrétűvé tette a világot, módosította embertársa­inkhoz fűződő viszonyunkat. Martyn Ferenc képein a színek, vo­nalak és tömegek egysége vezeti szemünket új összefüggések, vizu­ális igazságok felé. Legszembetűnőbb alkotói jegye a vitalitás. Művészete a bőven buzgó invenció s a bámulatos termékeny­ség egysége. Lírai hangoltságú al­kat, szüntelenül nyitott a világ dol­gaira, tényeire. Ezért festői forma­nyelve nem szorítható egyetlen irányzat vagy iskola kereteibe. Kiterjedt életművében egyforma értékű a festmény és a grafika, te­matikus kompozíció és látomás, dekoratív szándék és agitatív cél­zat, ábrázolás és absztrakció, szép­ség és igazság. Míg másoknál ez a változatosság többnyire sokféleség­be csap át, nála a minőség és a mennyiség sosem került ellent­mondásba, hiszen dolgozhatott bármely „stílusban", alkotásaiban a humanizmus érvényesül. A siófoki kiállítás válogatást ad Martyn Ferenc életművéből, — amely Martyn Ferencné dr. Földi Margit tulajdona — s először igyekszik teljes képet adni festésze­tének és grafikai munkásságának főbb törekvéseiről. A tárlatot — amely május 20-ig látható — Weh­­ner Tibor művészettörténész és Tüs­kés Tibor író nyitotta meg. Matyiké Sebestyén József Bihari Sándor Fapad, faasztal Két fapad és egy faasztal, az Isten engem ezzel vigasztal. Itt teríti rám a magányom, a szeme rajtam és a kutyámon. Az égtől á fáidig most nyílik az erdő, száll a tavasz a levelekről. Jobban nem is állhatnék a földön, míg magam az égig tűnődöm. Két csönd között a kakukk szól, de úgy, mintha a múltból. Úgy mintha a Királyszéke gyalogosával idáig elérne. Mi ér véget és mi kezdődik? Megáll a gyalogút, ő is tűnődik Múlat az idő, ahogy magát a testem hosszán fogalmazza a versem. Csak abban bízhatom, aki most vagyok, ő szól, ha a nevemben majd szólhatok. Abban bízom, amit most teszek érte, aki majd végül leszek. Hallgatom, hogy az igeidő alatt, fölött jár a levegő. S aki hiányzik, mert kószál a halálban, csodák csodája, idejön utánam. Tarjáni Imre A páholy alig mozdul valami nem is mozgás ez írástudók mocorgása félelem a jövő nem is létezik nem igaz a múlt egyetlen szava sem alig mozdul valami nem is mozgás ez stratégia bújócska a kertben mintha nem létezne Isten nem létezne ítélet sem alig mozdul valami nem is mozgás ez túlfűtött anyagcsere önfogyasztás a végső napok eufóriája — „a többi kegyelem"

Next