Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)
1997-04-27 / 17. (2544.) szám
8 St/Simfe*-Kultúra 1997. április 27. Pilinszky János Szeszélyes április A hónapok közt ő az enfant terrible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nyakában. ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemtelenebb és a legvidámabb. Zsebre dugott kézzel, fölényesen fütyörészve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszteletlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem köszön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Mégsem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadnod, amilyen, tréfáiért csak a nyárspolgár őrzel meg, aki következetesen sírt már a bölcsőben is. De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április! Csak ne nagyképűsködj! Bizonyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járókelőről hirtelenjében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így vagyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapártol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol. Szeszélyes. Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mesebeli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a tavaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg és öklével gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket mereszt ránk, mint élelmesebb gyerekek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő. Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja színeit és törli le újra meg újra könyökével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi délutánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt bennük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hígabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú soványsággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha megzavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szoknyája, a sziget felé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen, mind csak hetykén odavetett zseniális ötletek. Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ártatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elindultál hazulról s már a sarokról vissza kellett fordulnod az esernyődért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott esernyő alatt a már-már nyári verőfényben. Ki vette volna észre, hogy április közben pillanatok alatt meggondolta magát? Vagy talán kirándulni mentél a hegyek közé, vasárnap délelőtt, könyökig gyűrt ingben, nyitott gallérban, mikor megleckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölrebbenő és a virágokon hosszan megpihenő szellő egyszer súlyos, tömött felhőket is hozhat? Újra megtörtént, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füledbe rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb voltál! Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra nevelő, a megnevezhetetlen, bár maradéktalanul sohasem tudjuk elfogadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ördöngös, tiszteletlen varázslatai között. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, könynyű szívű pillanatukban. A polgár azonban nem azonosulhat a költővel, s ha mosolyog is, legfeljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hónappal és gazdagabb egy örök, kifogyhatatlan tanulsággal. (Megjelent: Élet, 1943. április 4.) Fecske Csaba Kicsordulsz belőlem Sose tudtalak elérni és végleg elhagyni sem ez a reménytelen gyötrő küzdelem volt az életem A semmiből vés ki elmém a könyörtelen vágynak életre kelsz és menekülsz mint megriadt vadállat Emlékezem Utat török az elvadult időben — Mint fölsebzett kéreg alól a gyanta kicsordulsz belőlem Jegyzetek a liturgiáról Emlékek a nagyböjtből (1)A Biblia szavait sokféle szempontból lehet értelmezni, magyarázni. Amikor azonban egy evangéliumi szakaszt az egyház egy meghatározott nap liturgiájában olvastat, annak magyarázata ott és akkor csakis a liturgia kontextusában hiteles. Bár mire e cikk megjelenik, már mögöttünk a nagyböjt, a példa tanulsága nem múlandó. Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma: Jézus megkísérlésének története. Nyilvánvaló, hogy Mesterünk itt példát ad nekünk a Sátán és a bűn elleni küzdelemre. De érdemes tovább vizsgálódnunk. A három kísértés tárgya kapcsolatba hozható János levelének ama híres helyével, mely a „világ" műveinek forrását három pontban jelöli meg: a test kívánsága, a szemek kívánsága, az élet kevélysége. Vagyis: a test kísértései, a hírvágy kísértése és az, ami az egyházatyák szerint a legnagyobb bűn: a kevélység kísértése. Márpedig a Sátán kísértése éppen e háromra vonatkozik: „tedd, hogy a kenyerek..." (testi kísértés), „a világ minden kincsét neked adom, ha..." (hírvágy) és „vesd le magad a templom erkélyéről" (kevélység). Az egyház nagyböjti „lelkigyakorlatának" lényege az, hogy e szent időben az ember úgy orvosolja a bűn ütötte sebeket, hogy a velük ellenkező „gyakorlatokat" a kötelezőn túlmenően végzi. A liturgikus teológia legjobb mestere, Nagy Szent Leó pápa így tanít erről: „Habár a szent misztériumokhoz olyan állandó odaadással, olyan folyamatos tisztelettel kellene közelednünk, hogy Isten színe előtt szüntelenül abban az állapotban álljunk, mely a húsvét misztériumához illik. De mivel ez az erősség kevesekben van meg, mivel a test gyöngesége miatt a külső fegyelem bizony meg-megoldódik, mivel az élet sokféle cselekedeteiben ez a gondos figyelem szétszóródik... egy isteni intézmény nagyszerű haszonnal gondoskodott arról, hogy elménk tisztaságának helyreállítására negyvennapos gyakorlat rendeltessék, s a más időszakokban elkövetett vétkeket most a kegyes cselekedetek megváltsák, a tisztító böjtölések pedig belőlünk azokat kisulykolják." A régi római antifonále nagyböjt első három napján három mondatot emel ki a Hegyi Beszédből: „Amikor böjtöltök...", „Ha alamizsnát adsz...", „Te pedig, mikor imádkozol". A böjtölés a testiség sebeit orvosolja, az adakozás a „hírvágyat, a kapzsiságot" tartja féken, a szokásos mértéken felüli imádságban pedig az ember elismeri, hogy mindent Istentől vár, rá van utalva, s ezzel radikálisan ellene mond a kevélység egocentrizmusának. Krisztus hármas megkísérlése tehát e hármas böjti gyakorlatra int: a böjtre, az adakozásra és az imádságra, mint a hármas kísértés ellenszerére. Az isteni „taktikának" szerves része, hogy az, ami „általában" igaz, bizonyos időszakban kiemelkedően, szinte kizáróan igaz. Minden hely Istené, de a templom teljesebben az. Minden idő Istené, de a vasárnap teljesebben az. Minden ember Istené, de a papot Isten teljesebben lefoglalja magának. A testiség, a hírvágy és a kevélység ellen az élet minden időszakában küzdeni kell, de a nagyböjt kiváltképpen a küzdelem ideje, s a fegyverek: a böjt, az alamizsna és az imádság. Mindenkinek teljesítenie kell e kötelességet, de vannak emberek, akik arra szánják magukat, hogy e hármas kötelesség fénylő példái legyenek, teljes tisztaságban felmutassák azok értékét, s ezzel segítsék „átlagos" testvéreiket. Ezek a szerzetesek. S mire tesznek fogadalmat? A szüzességre, mely a földön a lehető legradikálisabb ellentmondás a testiségnek. A szegénységre, mely a hírvágynak az átlagemberhez képest (kinek mégis csak el kell tartania családját...) kiemelkedő elutasítása. Az engedelmességre, mely az önakarat kevélységéről való teljes lemondás. Legyünk hálásak a szerzeteseknek, hogy az ő átlagon felüli Krisztus-követésük (vö. Mt. 19,21 sk.) a szentek kegyelemközösségében megerősít minket, átlagos Krisztus-követőket e három erénygyakorlatban. A következő sorozatot állíthatjuk fel tehát: a „test kívánsága" — Krisztus megkísértése a kenyérrel — böjtölés — szüzesség"; a „szemek kívánsága" — Krisztus megkísértése az egész világ pompájával — alamizsna — szegénység; az „élet kevélysége" — Krisztus megkísértése a templom párkányán — imádság — engedelmesség. gy az első nagyböjti vasárnap evangéliuma nemcsak a bűn elleni harcra utal általában, hanem rámutat e harc három nagyböjti fegyverére. Szomorú, hogy egy íróasztal-elv (a hároméves perikopa szisztéma könyörtelen végigvitele) azt eredményezte, hogy az idei évben (a Márk-verzió olvasatában) éppen a három kísértés esett ki. Ha papjaink elolvasták az Olvasmányok Könyve bevezetőjét, tudják, hogy joguk lenne a böjti vasárnapokon minden évben az A-év olvasmányait venni, köztük a megkísérlés legjobb elbeszélését Mátétól, azt a változatot, melyet az egyház közel másfél évezred óta a közelmúltig , vasárnap mindig elolvasott. S. Dobszay László Martyn Ferenc emlékkiállítása a siófoki Kálmán Imre Múzeumban Martyn Ferenc (1899-1986) a magyar absztrakt festészet egyik úttörője volt. Kaposváron született. Anyja halála után testvérével Róberttel Rippl-Rónai József gondozása alá került, aki felfigyelt a gyermek korán megmutatkozó tehetségére. Kamaszkorában a mester képeit másolta és az ecsetmosás volt a feladata. A Róma hegyi villában gyakorta vendégeskedett Medgyessy, Vedres, Ady, Reinitz Béla, Szabó Lőrinc, Babits Mihály és Móricz Zsigmond. 1925-ben Párizsba költözött. Itt a különböző avantgarde művészeti irányokhoz, a modern francia és spanyol szellemi áramlatokhoz kapcsolódott. Részt vett az Abstraction Creation és a Club Hispanista csoportok munkájában. Festményei a kubizmus és a szürrealizmus sajátos ötvözetei. A tér és forma új összefüggéseit kereste, és szuverén festői világot teremtett. Dinamikus ritmusú, ívelt formákból építkező, mediterrán festőiségű művekkel igyekezett korunk bonyolultságát kifejezni. A technikai civilizáció sokrétűvé tette a világot, módosította embertársainkhoz fűződő viszonyunkat. Martyn Ferenc képein a színek, vonalak és tömegek egysége vezeti szemünket új összefüggések, vizuális igazságok felé. Legszembetűnőbb alkotói jegye a vitalitás. Művészete a bőven buzgó invenció s a bámulatos termékenység egysége. Lírai hangoltságú alkat, szüntelenül nyitott a világ dolgaira, tényeire. Ezért festői formanyelve nem szorítható egyetlen irányzat vagy iskola kereteibe. Kiterjedt életművében egyforma értékű a festmény és a grafika, tematikus kompozíció és látomás, dekoratív szándék és agitatív célzat, ábrázolás és absztrakció, szépség és igazság. Míg másoknál ez a változatosság többnyire sokféleségbe csap át, nála a minőség és a mennyiség sosem került ellentmondásba, hiszen dolgozhatott bármely „stílusban", alkotásaiban a humanizmus érvényesül. A siófoki kiállítás válogatást ad Martyn Ferenc életművéből, — amely Martyn Ferencné dr. Földi Margit tulajdona — s először igyekszik teljes képet adni festészetének és grafikai munkásságának főbb törekvéseiről. A tárlatot — amely május 20-ig látható — Wehner Tibor művészettörténész és Tüskés Tibor író nyitotta meg. Matyiké Sebestyén József Bihari Sándor Fapad, faasztal Két fapad és egy faasztal, az Isten engem ezzel vigasztal. Itt teríti rám a magányom, a szeme rajtam és a kutyámon. Az égtől á fáidig most nyílik az erdő, száll a tavasz a levelekről. Jobban nem is állhatnék a földön, míg magam az égig tűnődöm. Két csönd között a kakukk szól, de úgy, mintha a múltból. Úgy mintha a Királyszéke gyalogosával idáig elérne. Mi ér véget és mi kezdődik? Megáll a gyalogút, ő is tűnődik Múlat az idő, ahogy magát a testem hosszán fogalmazza a versem. Csak abban bízhatom, aki most vagyok, ő szól, ha a nevemben majd szólhatok. Abban bízom, amit most teszek érte, aki majd végül leszek. Hallgatom, hogy az igeidő alatt, fölött jár a levegő. S aki hiányzik, mert kószál a halálban, csodák csodája, idejön utánam. Tarjáni Imre A páholy alig mozdul valami nem is mozgás ez írástudók mocorgása félelem a jövő nem is létezik nem igaz a múlt egyetlen szava sem alig mozdul valami nem is mozgás ez stratégia bújócska a kertben mintha nem létezne Isten nem létezne ítélet sem alig mozdul valami nem is mozgás ez túlfűtött anyagcsere önfogyasztás a végső napok eufóriája — „a többi kegyelem"