Új Ember, 2012 (67. évfolyam, 52/3305. szám - 68. évfolyam, 51/3356. szám)

2011-12-25 - 2012-01-01 / 52-1. (3305-3306.) szám

2011. december 25-2012. január 1. 4 Usítméet Közélet Kovács Árpád Az „ideális" költségvetésről A gazdaság teljesítménye és a társadalmi szolgáltatásokra fordítható erőforrások haszno­sulása kölcsönösen meghatá­rozzák egymást, és az állami feladatellátás hatékonyságának növelése jelentős mértékben hozzájárulhat a költségvetésre nehezedő nyomás enyhítésé­hez. Az tehát az „ideális" költségvetés, ami úgy tart ,­n, egyensúlyt a szűkös pénz-­­ ügyi források és a finanszí- -í rozott szolgáltatások között, t­ hogy a társadalom összetar­ g­­ozása­­ a szociális kohézió­­­ - fennmaradjon. A harmóni­ák megtalálása ma olyan, bel- és külgazdasági realitá­sokhoz igazodó új finanszí­rozási „egyenletek" megol­dását követeli meg, amelyek megoldása messze megha­ladja a hagyományos költ­ségvetési számtan világát. Napjainkban, 2011 karácso­nyán a jövő évi fejlődés fenntarthatósága a kérdés. A jó válasz pedig legkevésbé sem csak a megszorító és „lazító" intézkedések adó­zási és más (elvonási vagy éppen támogatási) számaival jellemezhető gazdasági-racio­nalizálási lépéseket foglalja ma­gába, hanem a kevésbé szám­szerűsíthető külső és belső tár­sadalmi alkalmazkodási képes­ségeket is. Nyilvánvaló az is, hogy nem lehetséges jó célokat úgy megvalósítani, hogy az eszközök rosszak, egymásnak ellentmondanak, az adott tár­sadalmi-gazdasági miliőben el­fogadhatatlanok, esetleg nyíl­tan szembemennek a gazdasá­gi realitásokkal. Ugyanakkor az, hogy mi megvalósíthatatlan, eredménytelen, destabilizáló és mi helyénvaló, biztonságot nö­velő és fenntartható értékterem­tést nyújtó, az a pillanatról pil­lanatra változó, rendkívüli egyensúlyproblémákkal terhelt, s a pénzügyi-gazdasági válság megoldását a „sorok zárásá­ban" kereső Európában koránt­sem egyszerű. A magyar gazdaságpolitiká­nak több, egymást keresztező követelménynek kell megfelel­nie. Meg kell őriznie a stabilizá­ció, a konszolidáció eddigi eredményeit, s ugyanakkor ha­tásos válságkezeléssel kell me­nedzselnie a pénzügyi feszült­ségek és a recesszió következ­ményeit, elejét véve egy újabb, mélyebb krízisnek. A siker fel­tétele, hogy a gazdasági ered­mények már rövid távon oldják a lakosságot terhelő megszorí­tások kedvezőtlen, társadalmi repedéseket okozó hatásait. Sürgető a foglalkoztatás növe­lése, a kiszorultak visszavezeté­se a munka világába, a gazda­sági szereplők likviditásának és hitelképességének javítása. S mindezt úgy, hogy az ország közben biztonságosan finanszí­rozható maradjon, annak ellené­re, hogy óriási a külső finanszí­rozás gyenge ország­kockázati besorolásból következő kamat­felára. A vezető valuták árfolya­mai igen magas szinten stabili­zálódtak a romló forinthoz ké­pest, a monetáris politika ka­matcsökkentési lehetőségei hiá­nyoznak, s jövőre esedékes tör­lesztési kötelezettségeink dol­­lármilliárdokban mérhetők. A gazdaságpolitika 2011-ben nemcsak normatív, az egész re­álgazdaságra és az államháztar­tásra irányított szerkezeti intéz­kedésekkel (például a személyi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, illetve szelektív forrásallokáció a költségvetési szférában) operált. Számos to­vábbi módon beavatkozott a gazdaság működésébe: tucatnyi külön- és válságadóval, egyes célterületeknek, illetve társadal­mi tevékenységek támogatásá­val összefüggésben nyújtott je­lentős adókedvezménnyel, a de­vizahiteles lakáskonstrukciók törlesztésének - különösen vég­törlesztésének - bankokra hárí­tott konstrukciójával, a magán­­-nyugdíjpénztári rendszer for­rásainak felhasználásával. A válság terheinek ezen új, mar­káns megoldásokkal operáló forgatókönyve nyilvánvalóan gazdasági, piaci érdekeket is sértett, az érintettek elkerülhe­tetlen viszontreakciót kiváltva. E forgatókönyv, az ilyen „inno­váció" fenntartása az újra elmé­lyülő globális és regionális pénzügyi válság körülményei között, terheltté vált bizonyta­lanságokkal. Bár kifejezetten jó a kereskedelmi egyenleg, a me­zőgazdaság szépen teljesített, s az államháztartás 2011-es hiá­nya a különadóknak és az újabb és újabb költségvetési megszorí­tásoknak, s elsősorban az átvett magán-nyugdíjpénztári vagyon nem kis része felhasználásának tulajdoníthatóan a tervezetthez közelítően valósul meg, tehát a „fundamentumok" jó része rendben van, mégis súlyos kül­ső és belső finanszírozási gon­dok jelentkeztek. Pénzügyi biz­tonság nélkül pedig nincs esélye a fenntartható fejlődés pályájára állásnak. A működő tőke be­áramlása - a környező orszá­goktól eltérően - nem állt vissza a válság előtti szintre. Jelentő­sen csökkent a hitelállomány, a banki aktivitás meredeken zu­hant, a vállalkozások által fel­vett hitelek megújítása is mind nagyobb nehézségekbe ütközik. A mai kilátások szerinti 2012-es, stagnáló szint a nemzeti összter­mékben azt vetíti előre, hogy a közelebbi jövőben nem, legfel­jebb 2013-ban indulhat meg a fejlődés alapját jelentő egyensú­lyi növekedés a magyar gazda­ságban. Ha eredményes lépések nem történnek, ez a halasztás az óriási forráshiánnyal, elmaradt felújításokkal, fejlesztések halo­gatásával terhelt államháztar­tást, a jóval több mint 2000 mil­liárdos, jórészt behajthatatlan követelésekkel is küzdő, zsugo­rodó bevételi oldalt és a hasonló nagyságrendű adósságszolgála­ti kötelezettséggel túlterhelt ki­adási oldalt egyaránt nehéz helyzetbe hozza. Az egyensúlyi növekedés el­éréséhez - vagyis a fejlődést távlatilag megalapozó cse­lekvési forgatókönyv meg­valósulásához - jelentős mértékű tőkebővülésre és technikai fejlődésre, vala­mint szakképzett munkaerő­re volna szükség. Az előbbi­hez hitelkínálat, az utóbbi­hoz évtizeddel korábban megindított célirányos intéz­kedések (szabályozás, szer­vezeti feltétel és finanszíro­zási forrás) lennének szüksé­gesek. A változásokhoz az államháztartási modernizá­ció, a nagy ellátó rendszerek - oktatás, egészségügy, ön­­kormányzati rendszer - kor­szerűsítésének következetes végrehajtása mellett fordulat szükséges a gazdaságpoliti­kában. Nagy önfegyelemre, visszafogottságra, türelemre és empátiára van szükség ahhoz, hogy a változásokhoz való al­kalmazkodás felelősségének terhe, az azonnali beavatkozá­sok csábítása ne vigye a válasz­tott megoldásokat a rögtönzés irányába. Csak akkor lehet si­keres a stabilizáció és a felzár­kózást előmozdító fejlődés ki­bontakoztatása, ha a szükséges szabályokat, intézményeket nem külső kényszer, „prezen­tációs érdek", hanem belső harmónián nyugvó elhatározás alkotja meg. Tudva azt, hogy a hibák elkövetésének és kijaví­tásának időigénye nem azonos, a fellendülés motorja az lehet, ha visszatér a bizalom. Mind­ezekkel a külső és belső társa­dalmi-gazdasági egyensúlyta­lanság állapotát, az ezt alakító folyamatokat (ha teljesen felol­dani nem is, de) jobban kordá­ban lehet tartani. A kép, ha nem is derűs, de azt mutatja, hogy lehetőségek ma is vannak. Ha az előttünk álló feladatok megoldásában si­keresek akarunk lenni, nem in­dulhatunk ki másból, mint a fej­lődés értékeket őrző, ugyanak­kor a világ változásaihoz alkal­mazkodó megéléséből. (A szerző az Állami Számvevőszék volt elnöke.) A Jóember! Hát maga nem örül, hogy az unióban vagyunk? VILÁG­NÉZET katolikus szemmel Problémáink Jézuska körül Milyen szép is volt, mikor gyermekeink, unoká­ink még csillogó szemmel álltak a karácsonyfa előtt, rácsodálkozva fényeire, Jézuska látogatásának meg­annyi ajándékára, az egész lakást betöltő fenyőillat­ra. Aztán eljött a kételkedés, a leskelődés ideje. A sa­ját gyerekkoromból is emlékszem, hogy az ajtó alatti résen át mintha édesapám cipőjét láttam volna, és feltűnt, hogy mindig akkor nincs velünk, amikor már minden pillanatban megszólalhat a csenget­­­tyű... Aztán jöttek a barátok fölényes megjegyzései. Nem akartam, hogy igazuk legyen. Ma már tudom, szüleim is így voltak ezzel. Féltet­ték gyermeki hitemet. Érezték, s éreztük később mi is, hogy hamarosan tulajdonképpen a saját hitünkről kell számot adnunk. Majdnem olyan kínos helyzet kezdett kialakulni, mint az ember szexuális életéről egyre inkább szükségessé váló szülői számadás al­kalmával. Vannak, akik inkább lemondanak az első évek gyermeki szépségéről. Azt hiszik, megkímélik gyer­mekeiket a nagy csalódástól. Együtt díszítik a fát, kö­zösen készítik elő az ajándékokat. Persze így gyor­sabban kerül át a hangsúly Jézus születésnapjáról az ajándékokra. A betlehemi jászol előtti énekről, imá­ról egymás ünneplésére. Jézus születéséről általános­ságban a szeretet ünnepére. De hiszen úgysem hiszik már, hogy „a Jézuska hozta"... Nem hiszik? A kedves Olvasó sem hiszi? Mi sem hisszük? Mondjátok, kedves nagyszülők és szülők, miért aggódtatok? Mit féltettetek? Gyermekeitek, unokáitok hitét? Biztosan? Nem inkább valami szép karácsonyi álmot? A gyerekek életében biztosan mérföldkő kará­csony titkának mélyebb feltárulása. Mert erről van szó. Ne vegyük el a csillagszórós, rácsodálkozós Jézuska-várást. De amikor eljön az ideje, lassan ve­zessük át a kicsinyeket Betlehem valóságába, akár a barlangistálló ridegségébe is, de mindenképp Jézus­kától az Úr Jézusig. Ne egy „füllentés" leleplezése le­gyen ez, hanem elérkezés a szép karácsonyi élmény­ből az evangélium tanításának értelmezéséig. Talán az sem árt, ha elbeszélgetünk velük arról, hogy igazán Jézus az ajándék, ezért jött szokásba az ajándékozás, de ő szüleink munkájával, szeretetével „hoz" nekünk sok más karácsonyi ajándékot is. Szü­leinknek pedig a mi szeretetünkből „hoz" ajándékot. S mi is ajándékok vagyunk egymás számára a Jóis­tentől. Mi, felnőttek ebben hiszünk. Ebben hiszünk? Nem baj, ha problémáink vannak Jézuska körül. Nemcsak a Szent Család keresett szállást, nekünk is utat kell találnunk Jézuskától Jézusig, ha nőnek a gyermekeink. Ezt az utat velük vagy az unokákkal együtt az tudja bejárni, aki maga is meg akarja újíta­ni Jézusba vetett hitét. Adventben és karácsony este például Fekete István vagy mások történetei (ha meg­beszéljük őket) eligazíthatnak a keresésben­­ felnőt­tet, gyereket egyaránt. Aztán merjük keresni a Lu­kács-evangélium gyermekségtörténetéből is kiolvas­ható sok rejtett igazságot. A végén valóban kiderülhet, hogy nem is csak gyerekeink hitéről van szó, hanem a miénkről. Ne féljünk hát a problémáktól, járjunk utánuk! Talán el­jutunk Jézuskától Krisztusig. Rosdy Pál Láthatatlan kötelék Állampolgársági eskütétel Tolna városában Tartozni valahova. Láthatatlan, mégis elszakíthatat­lan kötelék fűzi az embert az anyanyelvhez, az anyaor­szághoz. Sümegi Zoltán tolnai polgármester így fogal­mazott: - Az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlóan az állampolgári kapcsolat sem csupán jogi, hanem érzelmi összetartozást is jelent. A városvezető tíz délvidéki magyart köszöntött, akik előtte tették le az állampolgársági esküt. A rendezvé­nyen közreműködött az erdélyi származású szolnoki színésznő, Meister Éva. Az előzményekről tudni kell, hogy a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) és a vajda­sági Keresztény Értelmiségi Kör (KÉK) egy éve együtt­működési megállapodást kötött. A tolnai KÉSZ és a sza­badkai KÉK különösen szoros kapcsolatban áll egymás­sal. A most állampolgársági esküt tettek között volt a KÉK elnöke, Szabó Károly feleségével és két lányával. A tíz állampolgársági esküt tett személy közül ketten érkeztek Óbecséről. Molnár Ferenc és felesége nem vé­letlenül választotta Tolnát helyszínül. Lányuk három éve itt él. A szerbiai helyzetet ismerve úgy gondolják, hogy az ország 2020 előtt valószínűleg nem lesz EU- tag. Ők viszont magyar állampolgárként, magyar útle­véllel már most szabadon mozoghatnak az unióban. A másik nyolc délvidéki Szabadkáról érkezett. A ne­vükben Szabó Károly mondott rövid köszöntőt. Hang­súlyozta, hogy a szabadkai konzulátuson is nyugodtan letehették volna az állampolgársági esküt, ám úgy gon­dolták, hogy sokkal meghittebb lesz egy anyaországi helyszín. A keresztény szervezetek kapcsolatának kö­szönhetően a tolnai városházát választották. A legidősebb eskütevő a hetvenhét éves Fehér Otília volt. A legboldogabb pedig valószínűleg Szádeczky Éva, aki második születésnapjának tekintette ezt a szomba­tot. Délvidék visszacsatolásakor, 1942-ben magyar ál­­lampolgáírának született, s most, 2011-ben ismét azzá válhat Szöveg és kép: Wessely Gábor A legidősebb eskütevő a hetvenhét éves Fehér Otília volt

Next