Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2015-12-27 - 2016-01-03 / 53-1. (3514-3515) szám
Irgalmasság éve 2015. december 27-2016. január 3. „Apám, édesapám, mondja meg igazán, Hogy hol van s merre ment az én édesanyám!" Kőmíves Kelemen balladája, a falba épített aszszony története jár a fejemben, amikor a város fölé magasodó, a gyermekotthonból is látható hajdani erődítményre, Déva várára nézek. „Itt maradsz?" - kérdezi a kis Anna, miközben a nyakamban csüng. Bárcsak maradhatnék, gondolom, mert úgy érzem, hogy itt egészen közel van a Jóisten. Pedig hát egy hatalmas szürke panelház fogad, ez maga a gyermekotthon. „Isten hozott benneteket!" -lép ki az ajtón ölelésre tárt karokkal, mosolyogva Csaba testvér. Ő is a panelház egyik lakója. El sem tudom mondani, mennyire vártam a vele való találkozást. Ahogy bemegyünk az étkezőbe a gyerekekhez, máris odasereglenek köréje, és ő jól megdögönyözi mindet. Böjte Csaba két éve szerkesztőségünkben járt, most pedig mi látogattuk meg őt Déván. Sokat beszélgetünk, és ő olyan egyszerűséggel mond olyan nagy dolgokat, hogy azt érzem, úgy kerek a világ, ahogy van. Annyi gyermeket látott már felnőni. De vajon Csaba testvér milyen lehetett gyereknek? Mit szeretett játszani? Milyen csibészségeket követett el? Viccesen azt szoktam mondani, örvendek, hogy a mi gyermekeink nem olyanok, mint amilyen én voltam. Azt hiszem, a nevelőknek többször állna égnek a hajuk, ha én „gyerekeskednék" a családjukban. Annak idején nem volt televízió, sem internet, szerettünk kirándulni, többet jártunk a természetbe. Gyakran elkapott az eső, vagy ott ért a sötétség, édesanyám sokat aggódott értünk. Rosszat, úgy kifejezetten, nem hiszem, hogy akartunk vagy tettünk volna, de olyan kalandokba mentünk bele, amelyeket - hogy mondjam - a mai ember talán nehezebben tolerálna. Akkoriban belefért az, hogy csónakot építsünk, és elinduljunk le a Duna-deltába; hogy felüljünk egy tehervonatra, és elmenjünk kószálni egyet az országba; hogy kimenjünk az erdőbe, hogy no, ugyan hol lakik a medve, nézzük meg a barlangját! Nagyon szerettünk sízni, felmentünk a Hargitára, és rengeteget bicikliztünk, körbekarikáztuk Székelyföldet. Persze, ha most egy nyolcadikos gyerekünk fogná magát, és elindulna, hogy akkor négyszáz kilométert leteker, nem díjaznánk az ötletet, de a mi generációnk így nőtt fel. Úgy képzelem, nagy-nagy szeretet lehetett a családjában, ha most ilyen szépen tud gondoskodni a „gyermekeiről". Valahogy úgy van, hogy bármilyen is az anyukája, akármilyen hibát vagy bűnt követett is el, mégis minden itt élő gyerek a világ legszebb, legnemesebb, legnagyszerűbb asszonyának tartja, így, ha megkérdezik, hogy szerintem mi az Isten remekműve, akkor azt mondom, a gyermek szíve, amelybe ennyi szeretetek jóságot tudott belepréselni a Jóisten. Látom, hogy gyerekek, akik hosszú évekig itt vannak nálunk, mennyit imádkoznak a szüleikért, és milyen gyöngéd szeretettel gondolnak rájuk - még akkor is, ha nem érdemlik meg. Természetes, hogy én is nagyon szeretem az édesanyámat. Apám meghalt, négy és fél éves voltam, a húgom három hónappal apám halála után született. Édesanyám valóban minden idejét, energiáját, az egész életét nekünk szentelte. Nem ment újból férjhez. Itt, Déván is ő volt az első és a legelkötelezettebb munkatársam, aki soha nem ment szabadságra, a raktárakat kezelte huszonöt évig, mindig a segítségemre volt. Ezért is hálás vagyok neki, meg persze azért is, mert a világra hozott és felnevelt. Csaba testvér, voltaképp hogyan kezdődött ez az egész? Annak idején mi indította arra, hogy néhány gyermeket maga mellé vegyen? Ötödikes vagy hatodikos lehetettem, amikor azt énekeltük: „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk, életünkön át, életünkön át." Úgy gondoltam, és a mai napig is bennem van, hogy azért csak nincs olyan sok seb ezen a földön, hogy ne lehetne begyógyítani. Naivitás vagy realitás, nem tudom, de mindig azt éreztem, hogy jobbá kellene tenni a környezetemet. A nagyszüleimtől is azt láttam, hogy ha valami nincs a helyén, akkor azt helyre kell rakni, és úgy gondolom, az, ha egy gyerek a templom előtt koldul, nincs a helyén. Megpróbáltam hát segíteni. Egyébként is, a ferences kisebb testvér a legkisebbek, legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak mellé akar állni. A sok-sok adminisztráció, menedzsment, médiaszereplés mellett mennyire tud személyesen is jelen lenni a gyerekek között? Mit gondol, mi most a feladata? Ugye, Jézus Krisztus ritkán beszél önmagáról, mégis van egy szentírási rész, ahol sokat elárul: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló" (Jn 16,7). Jézus lelkesít, bátorít, valahogy így van jelen: hajrá, mindent bele, fog ez menni, gyerünk, ne féljetek, bízzatok bennem! Ez a jézusi stílus. Azt mondják, hogy a pap „Alter Christus", vagyis benne és minden keresztényben fel kellene, hogy ragyogjon ez a krisztusi vonás. Én úgy látom, hogy a gyerek képes megtanulni a leckét, de ha nem lelkesíti senki, akkor nehezebben megy neki. Az egyik kislányunk itt, ennél az asztalnál ült, és csak nézte a levest, miközben mindenki evett körülötte. Olyan három év körüli volt. Odamentem, és mondtam neki: „Kicsi bogár, te nem vagy éhes?" Azt mondja: „De igen." Mondom: „Akkor meg miért nem eszel?" - „Hát, mert nem biztat senki." - „Akkor hamar, nyami, nyami!" Mindjárt elfogyott az a leves. Ilyenek vagyunk mi, emberek, olykor egy kis bátorítás kell. Úgy látom, az én feladatom, hogy a nevelőket, a házvezetőket, a gyerekeket, a támogatókat, a hatóságokat lelkesítsem, biztassam: több kakaót bele, s akkor fog ez menni! Sokszor említi, Jézus a nehézségek láttán nem mondta, hogy váltsa meg a világot, aki akarja, hanem vállalta a feladatát. Ön mondta valaha, hogy nevelje ezeket a gyerekeket, aki akarja, de én most aztán befejeztem? - Mikor Jézus látta Júdás „szerencsétlenkedését", gondolom - mint pedagógus -, nem húzogatta a vállát. Minden pedagógus életében vannak jól sikerült történetek, és sajnos előfordul, hogy bár annyiszor elmondtuk, megbeszéltük, mégis öngólt rúg egy gyerek. S ilyenkor mindig: „A fene egye meg, mit rontottam el?" Most is van egy fiú, úgy küzdök vele. Utolsó éves, és kitalálta, hogy ő már eleget járt iskolába, nem megy többet. Összebalhézott mindenkivel. Mondom neki, nyelje le a békát, és bírja ki azt a fél évet. Hogy ki fog győzni a csatában? Még nincs lefújva a meccs. Ezek nálunk a legnagyobb kérdések. De azért én elég régi motoros vagyok, és ha szakad a cérna, nem várom meg, hogy elszakadjon, hanem elmegyek, sétálok egyet a természetben, vagy odatérdelek az oltár elé. Eddig mindig összejött, hogy megtapasztalhattam Isten gyógyító jelenlétét. Ha az ember elálmosodik, nem kétségbeesik, hanem lefekszik; ha koszos a keze, akkor nem szörnyülködik, hanem megmossa. S ugyanígy a keresztény is: ha elfárad, ha reménytelenné válik az élete, odakucorodik Jézus lába elé. Ha meg akarom ajándékozni magam egy kis boldogsággal, mindig ezt teszem, és próbálok tanulni Jézustól. Egyetlen dolog fontos az életben: hogy az ember Isten közelében legyen. Akármilyen rossz is a helyzetünk, még mindig jobb, mint nagypéntek lehetett. S akárhogy is, Jézus a kereszten is tudott értünk imádkozni, bízott bennünk, nem veszítette el a reményét. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába." Az elmúlt évtizedek alatt mit tanult ezektől a gyerekektől? - Jézus nagy ajándéka, hogy ilyeneket mond, mert ugye ez azt jelenti, nem kell, hogy mindig a szeg fejére üssek, nem kell nekem egyfolytában komoly felnőttnek lennem. Lehetek gyermek is. Én ezt szabadságként élem meg, és nagyon hálás vagyok, hogy Jézus példaként tudta elénk állítani a gyermekeket. Hogy mire tanítanak ők? Hihetetlenül gyorsan talpra állnak, mint a keljfeljancsi, pedig egyesek akkora pofonokat kaptak az élettől. Jön a karácsony, és a gyerek azt mondja: az anyukám miért nem hív fel engemet? Olyankor én jól összeborzolom a haját, csavarok egyet az orrán, kétszer-háromszor a magasba dobom, nevetünk, és látom, hogy tiszta szívből tud kacagni. Igen, van valami probléma, de ott egye meg a fene! Éljünk! Mi, felnőttek sokszor úgy bele tudunk ragadni a hínárba, évekig ott caplatunk a mocsárban, a gyerek viszont pillanatok alatt fel tud kelni, és továbbmegy. Ezt a gyors rehabilitációt nagyon jó lenne megtanulni. Azt, hogy nincs olyan gond, amit játékkal ne lehetne megoldani. A pajkos, játékos, gyermeki lelkületet fel kellene, hogy írassuk magunknak receptre, és napjában háromszor be kellene vennünk például egy székely bácsis viccet, hogy vidámak legyünk. És mit gondol, mit tanulhatunk a gyermek Jézustól? Egyszer odajött hozzám az egyik gyerek: „Te, pap bácsi, annyi szentet ünnepelünk, de a Kisjézust miért nem?" És úgy elgondolkoztam, hogy tényleg, nem emlékezünk meg arról a hat-hétéves Jézuskáról, aki odamegy az anyukájához, és azt mondja: „Anyu, kiengedsz focizni egyet a fiúkkal?" Vagy aki tízévesen odaáll az apja mellé, ő fűrészel, a kicsi meg hordja neki a fát, együtt dolgoznak, Isten és ember. És aki ott áll Mária előtt, aki így szól: „Na, húzd ki magad, kötöttem neked egy kis pulóvert, próbáljuk fel!" Nem? Úgy gondolom, nagyon fontos lenne egy ilyen gyermektelen világban - mert egyrészt kevés gyerekek születik, másrészt mi, felnőttek elég koravének lettünk, hogy kezdjük el a gyermek Jézust ünnepelni. Székelyhídi házunkat éppen róla neveztük el, és minden év június elsején nagy dínomdánommal megünnepeljük. Úgy érzem, sok mindenben lehető példa mindannyiunknak. Például, hogy nem nyafog, amikor Egyiptomba kell menekülni, és ugye imádkozik, a szülei a templomban találják meg. Viccesen szoktam mondani, ha netán valamelyik gyerekünk elkószálna, milyen jó lenne, ha mondhatnám: jaj, nem kell aggódni, biztos ott van a templomban, imádkozik. Hogyan ünnepük a karácsonyt itt, Déván? És emlékszik, hogyan telt az ünnep kissrácként, otthon? Néhány gyermeket hazavisznek a szülei, a legtöbbjük viszont itt marad, és a bejglisütéstől elkezdve van itt minden! Karácsonykor és újévkor, akár végig az ünnepek alatt szeretettel fogadjuk be azokat, akik egyedül vannak, és nem szeretnék magányosan tölteni ezeket a napokat. S valamit mindig kitalálunk, hogy szebb legyen az ünnep. Volt, hogy börtönbe látogattunk el vagy betegekhez, máskor öregotthonba vagy kórházba mentünk el, meglátogattuk az állomáson a hajléktalanokat, és egy nyomornegyed lakóit is felkerestük. Mondtam a gyerekeknek: „Most megajándékozlak benneteket az ajándékozás örömével!" Minden gyerek készített egy kis apróságot, és azzal ajándékozta meg a még szegényebb gyerekeket. Annak idején, azt hiszem, kevesebb volt az ajándékozás, az ember kapott egy zoknit vagy valami mást. Bennem az maradt meg leginkább, hogy megvolt a nagytakarítás, és olyan jó tiszta lett az egész ház, és akkor jó volt mászkálni mezítláb. S akkoriban valahogy jobban ráértünk egymásra. A nagybátyáimmal meg a nagytatával mindig leültünk malmozni vagy valami mást játszani, és karácsony táján jobban engedték, hogy az ember félrevonuljon egy sarokba könyvet olvasni. Ez a meghitt, csendes, nyugodt, derűs hangulat jár át, ha visszagondolok a régi karácsonyokra. Csaba testvér számára mi a karácsony legfőbb üzenete? - Az, hogy Isten bízik bennünk. Jézus karácsony estéjén, egyedül, kezét „zsebre téve" el mert jönni közénk. Nem hozott egy csomó lángpallosú kerubot, hanem bizalommal megszületett, s rámosolygott Máriára meg Józsefre. Olyan érdekes, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt felmerült a kérdés, mire van szüksége a világnak, a mennyei Atya egy gyermeket adott. Ha megkérdeznék, hogy szerintem mi lenne a gyógyszer, amit ma a családjainknak, a népünknek felírnék, akkor azt mondanám: egy gyermek. Nemcsak azért, hogy többen legyünk, hanem azért is, mert megtapasztaltam, mennyire megváltozik egy nyegle, pattanásos legényke azáltal, hogy apává válik. Azzal, hogy egy kisbaba a világra jön, nemcsak egy gyermek születik meg, hanem egy édesanya, egy édesapa, egy nagymama, egy nagy tata is. Olyan jó látni, hogy a nagymamái szerep mennyi erőt, lendületet ad egy korosodó asszonynak, egészen megfiatalodik, a csillagot is lehozza az égről. Ha ajándékot akarunk adni magunknak, egymásnak, adjunk életet, vállaljunk gyermeket, és biztassuk a másikat, hogy döntsön az élet mellett. Nőként sokat gondolok Máriára, hogy micsoda különleges lány lehetett, ha Isten éppen őt választotta... - Igazából kétféle keresztény van. Az egyik olyan, mint a gazdag ifjú, aki megtartja ugyan a parancsokat, de amikor Jézus azt mondja neki, na, gyere, van egy jó ötletem, csináljunk együtt valami szépet, akkor azt feleli, jaj, nem, én továbbra is inkább megtartom a parancsokat. A másik viszont olyan, mint Mária. A mennyei Atya azt mondja: „Jó lenne világra hozni a kis Jézust." Mire ő: „Nagyszerű, legyen úgy!" - „Idős rokonunk, Erzsébet beteg meg kellene látogatni!" - „Rendben, menjünk, segéljünk!" Ezt a bátorságot, lendületet, vállalkozó kedvet csodálom Máriában, hogy ha kell, ott van. Szent István azt mondja: „Nézd, a népem eléggé bajban van!" - „Leszek én a ti édesanyátok!" 1993-ban, amikor a dévai gyermekotthont létrehoztuk, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szenteltük fel, és azt kértük, hogy Mária legyen a mi királynőnk, édesanyánk. Sok nehézségen kellett átmennünk, de büszkén és örömmel mondhatom, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy Mária gyermeke nem vész el. Merhetünk csodát kérni a Szűzanyától. Nagy Enikő Fotó: Kissimon István Lehetek gyermek Találkozás Böjte Csabával Déván „A pajkos, játékos, gyermeki lelkületet fel kellene, hogy írassuk magunknak receptre”