Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2016-05-29 / 22. (3536.) szám
10 tifIinfoFórum 2016. május 29. Közösség egy életre „Bencés diáknak lenni életforma, nemcsak értelem, akarat, de szív kérdése is. Jelvényünkben az öt szív számomra Istenhez, a hazához, az egyházhoz, a családhoz és egymáshoz kötődésünket szimbolizálja. Ezt a szolidaritást vállaltuk" - írta a Bencés Diákszövetség (BDSZ) 1989-es újraélesztésekor Faber Miklós, az első megválasztott elnök. A ma tíz-tizenöt helyi szervezetben működő egyesülés mintegy háromezer tagot fog össze, és ébren tartja a bencés gimnáziumokban kialakult szellemiséget, összetartozást. A Bencés Diákok Győri Egyesülete minden évben összevont érettségi találkozóra hívja a jubilánsokat, hogy szentmisén és közgyűlésen találkozzanak, majd az összejövetelt az osztályközösségekben folytassák. Május 21-én kisebb-nagyobb csoportokban beszélgető emberek foglalták el Győr barokk főterét, a Széchenyi teret. Jedlik és Czuczor szobra mellett harmincasok, a bencés rendház előtt öltönyös hatvanasok gyülekeztek. Időközben megteltek a felszentelése 375. évfordulóját ünneplő Loyolai Szent Ignác bencés templom feldíszített padjai is, ünnepélyes a hangulat. Megszólal Bárdos Lajos és Békés Gellért Szent Benedek-himnusza, már zsúfolásig telve a templom, kezdődik a szentmise. A szentélyben ott áll a főcelebráns, Veres András püspök, egykori győri bencés diák, körülötte a bencés atyák és a gimnáziumhoz kötődő paptestvérek. A szombathelyi főpásztori szolgálatból Győrbe kinevezett Veres András püspök bencés diákmúltja emlékeivel átszőtt beszéde feladat elé állítja az öregdiákokat: „Az irgalmasság éve az újjászületés nagy lehetőségét kínálja, amelyre mindannyiunknak szükségünk van. Találjuk meg az alkalmat, hogy letérdeljünk az oltár elé, felidézzük egykori elhatározásainkat, ígéreteinket, őszintén szembenézzünk magunkkal. Vannak dolgok, amelyeket meg kell bánnunk, s olyanok is, amelyekért hálát kell adnunk. Ne halogassuk ezt a pillanatot, ne hitegessük magunkat azzal, hogy még ráérünk" - fogalmazott a főpásztor. A szentmise ünnepélyes pillanata, amikor az egyes évfolyamok képviselői elhunyt társaik, tanáraik emlékére mécsest helyeznek el a szentélyben. A szövetségnek szívügye az elhunyt társak emlékének ápolása - ezt már Péter Tamás mondja, a Bencés Diákok Győri Egyesületének főtitkára. Minden évben elhelyezik koszorúikat a bencés tanársíroknál, a Batthyány Lajos miniszterelnöknek emléket állító örökmécsesnél és a Szentlélek téren újraállított emlékkeresztnél. Az 1993-ban alakult szövetség missziójának tekinti a bencés diákok közötti kölcsönös segítségnyújtást. A szervezet segélyalapot hozott létre a bajbajutottak támogatására, és ösztöndíjat ad a kiválóan tanuló diákoknak. A szövetség tagjai tudnak egymásról, figyelemmel kísérik társaik életét. Ahogyan az 1981-ben érettségizett Tarnóczi Lajos fogalmaz: „Lelki közösség van közöttünk. Nem telefonálunk naponta, nem küldözgetünk egymásnak Facebook-üzeneteket, de ha az éjszaka közepén felhívna egy volt osztálytársam, és segítséget kérne, azonnal mennék." Az 1976-ban érettségizett Ripszám János számára a találkozók a szeretetről, a közösség erejéről szólnak, még akkor is, ha az egyes alkalmak között olykor sok idő telik el. „A közösséghez tartozás, a barátság nem azon múlik, hogy milyen sűrűn látjuk egymást" - mondja az építész öregdiák. Tarnóczi még hozzáteszi: „Bár öt év telik el két találkozó között, a beszélgetés minden alkalommal ott folytatódik, ahol öt évvel korábban abbamaradt." Az öregdiákoknak sok a mondanivalójuk egymás számára. Míg a díszteremben ülők az ötven éve érettségizett Gyurácz-Németh Ferenc diakónust és Lázár Ádám újságírót hallgatják, az előtérből behallatszik az élénk beszélgetés moraja. A közgyűlés után mindenki az osztályokba siet, ahol „osztályfőnöki órán" folytatódik a találkozó. Dékány Ferenc, ma ásványrárói plébános 2001-ben érettségizett osztályához igyekszik: „Három évet töltöttünk együtt, erősen összekötnek bennünket az élmények. Örömmel és kíváncsian jövök vissza. Érdekel, kinek hogyan alakult a sorsa, milyen irányt vett az élete. A mostani, a tizenöt éves találkozó is sokat elárul már, de az igazi eredmények huszonöt év után mutatkoznak meg. Egy bizonyos higgadtság már érzékelhető az egykori diákok körében, sokan megtalálták a helyüket az életben, és az osztály fele már meg is házasodott." Az érettségi találkozó a tanárok számára is izgalmas, hiszen ilyenkor derül ki, beérett-e a gyümölcs. Ahogy a diákszövetség alapításkori elnöke írta: át tudták-e adni Szent Benedek Regulájának minden emberhez szóló eligazítását arról, miként lehet és érdemes értelmes módon kereszténynek lenni. Veres András püspök így fogalmaz: „Egész életem gondolkodásmódját, a kultúrámat, emberi mivoltomat meghatározta a bencéseknél eltöltött négy év. A szülői házból és a falumból hozott hit Győrben tudományos alátámasztást nyert. A bencés atyák mindannyiunknak példát adtak, megmutatták, hogyan lehet egy életen át odaadóan szolgálni." Ripszám János a hitet, a tudást, a belső biztonságot jelentő életszemléletet, a szorgalmat és a kitartást köszöni a bencéseknek, és hálás azért is, hogy tanáraitól megtanult mindig felfelé tekinteni. A gimnáziumi évek során megtapasztalt értékek, a bencés tanároktól kapott példa ébren tartására vállalkozik a győri diákszövetség szerteágazó programjaival: szabadegyetemmel, Mária-zarándoklattal, a mai és a korábbi években végzett bencés diákok támogatásával, kegyeletápolással. És az ötévenkénti összejövetelekről minden egykori gimnazista abban a meggyőződésben tér haza, hogy nem utoljára találkozott egykori diáktársaival, tanáraival. Trauttwein Éva Fotó: Lambert Attila Férfias, határozott, tiszta tekintet. Az öröm lehetősége mindig ott ül az arcán. És még valami. Pillantása - olykor előszeretettel húzza össze szemöldökét - a távolban összpontosul: a tárgyak, a látható világ valósága, s azon túl még valami. Képzőművész, restaurátor, üveg- és festőművész. „A művészi alkotások megrajzolják alkotójuk portréját", mondja. Pontos, sűrített mondat, mint a mással föl nem cserélhető vonás vagy szín a festményen. Szigorúság a művel és önmagával szemben. A művész egyben a művészettörténet doktora. S elválaszthatatlan az iméntiektől, mégis több, a legtöbb. „Borsa Antal, művészmesterem a kezdet kezdetén föltette nekem a kérdést: hogyan lehet teljes értékű lelkipásztorkodást művelni, ugyanakkor a festészetet művészi módon - profi módon - gyakorolni? Az idő adott választ a kérdésre. Hiszen Isten, aki a két hivatást adta, erőt, energiát is mellékelt hozzá. S hogy az isteni koreográfia milyen zseniálisan, mennyire túláradóan határozta meg és nyújtotta ajándékait, mi sem bizonyítja jobban, mint rendhagyó hitoktatói tevékenységem a kilencedik kerület szakközépiskoláiban tíz éven át. Erre is jutott időm és energiám." Így vall Szabó Zoltán, ma már nyugdíjas győri egyházmegyés lelkipásztor, aki évtizedek óta Budapesten él. Ülünk a műteremben. Balról kifeszített, hatalmas rajzfelület, odébb a szekszárdi templom beltéri festményeinek vázlata, a velem szemközti teljes falfelületen gyönyörű Szentlélek-ábrázolás. Érezni, a művész otthon van ebben a világban, s azonnal otthon érzem magam én is. Régebben jártam már Szabó Zoltán atyábra, s bár időről időre találkozunk, ez mégis más. Hallgatom őt, s feldúsul bennem - körülöttünk - az idő. „Teológuskoromban kaptam először lehetőséget arra, hogy lourdes-i hátteret fessek két templomban Szűz Mária és Bernadett posztamensen álló szobrai mögé. Amikor elkészültem a színes panorámaképekkel, akkor lepődtem meg igazán, látván, milyen sok szemlélő hívő arcára derűt, örömet varázsolt a látvány. Ekkor éltem át annak a küldetésnek a nagyszerűségét, hogy a templomi művészi alkotásoknak missziós kisugárzásuk lehet - pontosabban: mekkora missziós kisugárzásuk van." Hit, vallás és művészet. Szépen ölelkeznek. A művészet az értelmen túl a mindenséghez - Istenhez nyújtott kézmozdulat. Olyan életmozdulat, mint amelyet Michelangelo festett meg a Sixtus-kápolna manapság hemzsegő turistaáradata fölött: ahogy Ádám teremtetett, s ujjával visszanyúl Teremtőjéhez. „Aki alkotói tehetséget kapott, azt kötelezi a képesség. Ez az elragadó kötelezettség vagy inkább adomány természetesen fonódott papi hivatásom aranyfonalához. Erről beszélnek megvalósult templomi műveim, egyházművészeti tudományos munkám, kiállításaim és ide sorolom pasztorációs működésemet." Nem volt könnyű papként és művészként élni az 1960-as évek Magyarországán. „Csepregi káplánként kezdtem papi szolgálatomat. A művészet, a festészet akkor sem hagyott nyugodni. Plébánosom, aki hagyományos fölfogású ember volt, azt mondta nekem egy alkalommal: Káplán úr, minket a Szentlélek azért szentelt pappá, hogy lelkipásztorkodjunk, és ne művészkedjünk. De nehogy azt gondolja, hogy én lebeszélem a festészetről, keresse föl a környékbeli papok közül azt, akinek tekintélye van ön előtt, s kérdezze meg őt, szabad-e papként a művészettel foglalkoznia. (Közbevetem: Szabó Ferenc atya mesélte egyszer: novíciusmestere, az áldott emlékű Pálos Antal atya intette őt: fiam, ne írj verseket, ötvenéves korodig semmi esetre sem. - De miért ne? - kérdezte a fiatalember. - Mert aki verseket ír, előbb-utóbb szerelmes lesz, s aki szerelmes lesz, az nem válik jezsuitává. Jót nevetünk a történeten.) Szabó Zoltán, a fiatal káplán fölült motorjára, és elindultam Sajtoskálba, Lányi János kanonok-plébánoshoz. Az állami hatalom által félretett lelkipásztor éppen permetezett a kertben. Folyt róla a víz. Bementünk a plébániára, leültünk egy hatalmas nagy asztalhoz, s azonnal a lényegre tértem: szabad-e nekem papként művészettel foglalkoznom? Nagydarab ember volt Lányi kanonok, behunyta a szemét, fölemelte a kezét. Mint egy aktatáska, akkora tenyerei voltak. Rácsapott velük az asztalra: nemcsak hogy szabad, hanem kell! Ezzel eldöntötte bennem a dolgot. Ettől kezdve lelkiismeretem szerint tudtam: nemcsak szabad, hanem kell a művészettel foglalkoznom." A Hernád felső folyásától, Hejcétől indulva, Szekszárdon át a Mura-parti Molnári községig az ország harminchárom templomában dolgozott. Ólmozott színes üvegablakok tervezése, részben kivitelezése, táblaképek, szobrok restaurálása, szekkók és freskók restaurálása, újak készítése, liturgikus terek tervezése, ravatalozók díszítése sorakozik. „Ezek közül külön említeném a ferencvárosi Szent Kereszt-templomban készített munkáimat. (Zoltán atya évtizedekben mérhető ideig szolgált itt Kerényi Lajos atya mellett.) A templomszentélyben lévő hatalmazott, kompozíciós színes üvegablak a napszaknak megfelelően ragyogja be a templomot, s megváltásunk titkainak megjelenítésével az istenháza lelket emelő hangulatának meghatározója. A templom bal oldali hajójában a kánai menyegzőt megjelenítő hatalmas oltárkép Légrády Sándor műve, melyet igen leromlott állapotából kellett újjávarázsolnom. Ez a kép restaurátori munkáim egyik jeles darabja, a kereszthajó három körképével együtt." Annak idején Lékai László bíboros hívta-hozta Budapestre a tehetséges művész papot (vagy pap művészt). Zoltán atya megható történeteket mesél a mester és tanítvány, az atyai barát és fiú kapcsolatáról, amikor Borsa Antalt említi. Egyetlen epizódnak adódik itt hely: „A plébánián, ahol káplán voltam, művészethez vonzódásom miatt konfliktusaim adódtak. Akkoriban még nem voltam olyan nyugodt természetű, mint manapság. Arra gondoltam, a konfliktushelyzetet keményen kell megoldanom. Erre Borsa Antal azt mondta: fiam, ha olyat mondasz vagy cselekszel, ami túllépi az udvariasság határait, elveszíted a játékot. A plébániai, egyházi konfliktusokat, amelyek úgyis jelentkeznek, csak úgy lehet megoldani, ha idegileg jobban bírod a játékot, mint a másik fél. S még egy félmondat, amelynek befejezését rám bízta: - Fiam, majd ha önérzeted odáig fejlődik..." Az ELTE művészettörténet szakán diplomamunkáját, majd doktori értekezését A magyar egyházművészet 1945-től napjainkig címmel védte meg. A „napjaink" 1985-öt jelentette. „Ez a dolgozat az első tudományos feldolgozása volt az említett időszaknak." Kiállítások idehaza és Ausztriában is, „kiváló művészek, zenészek, énekesek fellépésével. Szeghalmi Elemér barátom konferansziéként közreműködött, Kohut Magda, Raksányi Gellért és mások... micsoda nagy nevek..." Zoltán atya eltűnődik, a részleteket diszkréten magába zárja: több nagyszerű művész őt kérte meg lelki kísérőjének... Magam is kértem valaki érdekében, s ő szolidan, egyáltalán nem hivalkodóan szolgált a szentség erejével, mert akkor erre volt szükség. Azt a kezet nyújtotta, amely máskor az ecset után nyúlt, hogy az örömhírt látvánnyal közvetítse. Állandó kiállításának tekinti szülőfaluja, Zsira templomát. Magam is jártam ott vele, mennyire szereti, menynyire ragaszkodik az osztrák határra simuló kis faluhoz! 1984-ben tervezte a templom liturgikus terét. 1996-ban munkája nyomán elkészült a templomot körbeövező hét ólmozott színes üvegablak. „2001-ben, a millennium alkalmából Nemeskürty István kormánybiztos, jó barátom támogatásával a templom egész belső terét kifesthettem; itt együtt van a képzőművészet három műfaja: a belsőépítészet, a színes üvegablakok és a festészet." Mindez megragadó egységet alkot szín- és formavilágában, harmonikusan illeszkedik a templom jelentős művészi értékű késő barokk alkotásaihoz, s ezek együttes látványa a színek orgonáját szólaltatja meg. Odakint borús, esős idő. Zoltán atya társaságában egészen más a „belső" időjárás. „A papság és a művészi hivatás rokon számomra. A kettő együtt olyan természetes nekem, mint ahogyan levegőt veszek." Oly szívesen maradnék még... Elmer István Fotó: Cser István Villanófényben: Szabó Zoltán Istenhez nyújtott kézmozdulat