Új Európa, 1977 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1977-05-01 / 3. szám
bevezetőkkel és részletes magyarázó jegyzetekkel. Bogyay a kiadói előszóban röviden ismerteti a magyar történetírás fő problémáit, megindokolja, hogy a sorozat azért kapta az „Ungarns Geschichtsschreiber” — Magyarország történetírói — és nem Magyar történetírók címet, mert a szerzők egy része kétségtelenül nem volt magyar. Az első kötetet Ivánka Endre emlékének ajánlja, aki már nem érhette meg eszméje megvalósulását. A kötet lényegében a Szent Istvánnal kezdődő és Szent Lászlóval végződő kor, all. század magyar történetét és egyúttal a magyar történetírás kezdeteit mutatja be. A kiadó-szerkesztő műve a Szent István legendák bevezetése és magyarázatai. Gabriel Silagi, a Monumenta Germanica Historica munkatársa fordította a Szent István legendákat és a Szent Gellért legendákat, az utóbbiakhoz ő írta a bevezetést és a magyarázatokat is. Bak M. János, Vancouver-i professzor műve a Szent László legenda fordítása, bevezetése és magyarázata. A bevezetők és a magyarázó jegyzetek mind a hazai, mind a külföldi legújabb kutatások figyelembevételével készültek, ezért sok olyan megállapítást tartalmaznak, amelyek még egyáltalában nem mentek át a köztudatba sem Magyarországon, sem külföldön. A kötet munkatársai arra törekedtek, hogy a szakembereknek is segítséget és alapot nyújtsanak a további kutatásokhoz. Egyéb megemlítendő tudnivaló: a három ránk maradt Szent István legendából kettőnek, Hartvik püspök legendájának és az ún. Kis legendának a szövege van teljesen közölve, a Hartvik legendában azonban megtalálható — dőlt betűvel szedve — majdnem az egész Nagyobb legenda, amely a legrégibb. A jegyzetek felhívják a figyelmet a változtatásokra, amelyeket Hartvik végzett az előtte levő legrégibb legendán. Hasonlóképp a Szent László legendában is jelezve vannak a részek, amelyek a Nagyobb legendának és a Kisebb legendának nevezett változatokból valók. Akit érdekel, megkaphatja a magyar forrásokat: Verlag Styria, Pf. 511029, D-5000 Köln, vagy: Verlag Styria, Pf. 435, A-8011 Graz. III. A dunavölgyi Cato vallomásai Szitnyai Zoltán: „Még ég a láng”. — 287 oldal. — Minerva Books, Los Angeles. — 1976. Szitnyai Zoltán minden új könyve külön élmény, egyben dokumentum, a szellem könnyed játéka vagy mélyreható vizsgálódása, ugyanakkor az általa megélt kor ábrázolása. Kordokumentum, mert lángoló lélekkel és kutató elmével átéli évtizedeink minden politikai vagy kulturális eseményét, mindegyikhez hozzászól, egy európai kultúrájú ember ítéletével és egy nagy magyar hazafi lelkesedésével és aggodalmával. E megállapításokba sűríthető az immáron több mint három évtizede emigrációban élő Szitnyai Zoltán „opus”-a, annak szellemisége és értéke. A több kötetre rúgó egyetemes opus jelen darabja, a „Még ég a láng” biztos kézzel fogja egybe az író külföldi közírói alkotásait, rövidebb-hosszabb írásokat, tárcákat, tanulmányokat és elégikus hangú emlékezéseket. Szinte azt a címet adhatnánk a műnek, hogy „Selmeci elégia”, mert legtöbbször szülővárosába viszi vissza az emlékezés, ez jut eszébe egy „salzburgi csapszék”-ben éppúgy, mint dolgozószobájában, régi iratok fölé hajolva. Gyermekkori emlékei közül kimagaslik a selmeci óvárt pusztító tűzvész, más írásai pedig a Felvidék tájaira kalandoznak. Szitnyai Zoltánra valaki egyszer azt mondta: lángoló magyar. Helyesebb ez a meghatározás: európai magyar. Persze, van benne szenvedély, tápláló tűz, hisz ezt igazolja címadó írása is, mely tanúsítja, hogy valaki három évtized és többezer kilométer távolságra kerülhet hazájától a visszatérés reménye nélkül, mégis a hazaszeretet nem alszik el egy pillanatra sem, idő és távolság nem hamvaszt el semmit — még ég a láng. Van tehát szenvedély ezekben az írásokban, tán olyan elragadtatás is, amelyet sokan elfogultságnak mondanak egy-egy politikai kérdéssel kapcsolatban. De az író európaisága éppúgy átitatja minden írását, mint magyar patriotizmusa. Ahogy például a magyar—szlovák együttélést, vitát, azonos sorsot tárgyalja, az a humánus szellem megnyilatkozása, a dunavölgyi örökséggel való hű és okos sáfárkodás. Petőfi Sándort hívja fel példának, akit a szláv vér adott a magyarságnak és Hviezdoszláv Országh Pált, aki „élete végéig büszkén viselte magyarvérű ősei címeres pecsétgyűrűjét”. „A kölcsönös asszimilálódás e két példája is igazolja — mondja Szitnyai —, hogy Magyarországon a nemzethez való tartozást nem az öröklött anyanyelv határozta meg. Magyar volt mindenki, aki magyarnak vallotta magát.” Tárgyilagosan és rokonszenvesen ír a független Szlovákiáról, amely „példásan rendtartó közigazgatással, kulturális meg szociális alkotásokkal, nehéz körülmények között kiválóan biztos közellátással tanúsította államalkotó képességét”. Kevesen ismerik annyira és tárgyalták oly együttérzéssel, ugyanakkor kritikus szemmel a Nyugat vagy a népi írók irodalmi törekvéseit, teljesítményeit, érdemét vagy tévedéseit, mint Szitnyai. Különös odaadással merül el Illyés Gyula vizsgálatában, akinek érdemül ismeri el, hogy a háború után igyekezett menteni az üldözött írókat, de akinek felrója, hogy „elismerő megbecsüléssel emlékezik meg történelmünk véreskezű despotájáról, Kun Béláról”. Szitnyai könyve dicsér, elítél, perlekedik, megért, megbocsát és nem bocsát meg. A magyar sors fejezeteit és drámáit aggódó atya és gyógyító orvos attitűdejével veszi sorra és catoi szigorral, catoi emelkedettséggel mond véleményt. Ha valaki, Szitnyai, a salzburgi remete megteheti ezt, mert talán voltak gondolatai, melyeket nem mindenki oszt, de viszont mióta megjelent a magyar irodalomban, útban a Parnasszus felé, egyetlen hamis szót le nem írt, egyetlen álnok gondolatot meg nem szólaltatott. (Megrendelhető a szerző címén: Zoltán Szitnyai, Ford. Raimundstr. 18, A-5026 Salzburg, Österreich.)