Új Európa, 1983 (22. évfolyam, 1. szám)

1983-01-01 / 1. szám

nem estek ebbe a kategóriába. 1945 és 56 között aztán, a „normális” exportimport keretében, a kereskedelmi kap­csolatok során Moszkva olyan valutaátváltási kurzust sza­bott, amely eleve biztosította a kizsákmányolást. Ha ő vásárolt magyar árut, azt mondta: egy dollár — ötven fo­rintot ér, ha tőle kellett vennünk orosz árut, azt mondta: egy dollár csak 11 forintot ér. Vagyis: egy 5000 forint ér­tékű magyar tételért a Szovjetunió csak 100 dollárt fize­tett, de egy tőle vásárolt 5000 forint értékű tételért a ma­gyaroknak kb. 454 dollárt kellett fizetniök. Ugyanilyen önkényes, kiszipolyozó volt az árszabás: amit a Szovjet­unió tőlünk vásárolt, azt a világpiaci ár alatt vette meg, amit nekünk eladott, azt a világpiaci ár felett adta el. Azt sem engedte meg, hogy máshol olcsóbban szerezzük be a szükségletünket. Mindezeket összevetve s egy kalkulációs középarányost véve alapul, azt mondhatjuk, hogy az 56-os forradalomig a Szovjetunió 30—31 milliárd forint érték­ben zsákmányolta ki Magyarországot. Emiatt, ezek miatt is hangzott fel oly ellenállhatatlan erővel azokban az ok­tóberi napokban, hogy „Ruszki haza!” Dac volt ebben a forradalomban és áhítat, az alkotó kockázat elszántsága és a szabadság örök szépsége. És a barikádokon, a rádió ostrománál vagy a zsarnok szobrá­nak ledöntésénél ott volt mindenki, diákok és tanárok, fiatalok és öregek, egy egész ország kéz a kézben, ott volt az egykori rab, de ott volt a pártember is, aki már maga is azt mondta, legyen vége a párt uralmának; ott volt a munkás, aki saját kezébe akarta venni a sorsát; a paraszt, aki élelmet hozott a harcolóknak; a katona, aki azt mond­ta, most, igen, most végre a hazámért harcolok; az egye­temi tanár, akiben forrongott az erkölcsi háborgás egy év­tizedes hazugság miatt. Szép volt ez a forradalom, mert egy nemzet lelki ösz­­szefonódásából született, a nemzeti egység megnyilvánu­lása volt, egy nemzeté, és­­ az emberiségé! Ezer magyar év és több ezer esztendő legnemesebb eszméi idézték fel ezt a forradalmat. Volt okunk, de volt bátorságunk is megten­ni mindazt, amit 1956-ban tettünk. Budapesten és magyar földön ebben az évszázadban újra felhangzott az „Allons enfants”, a 20. században mi emeltük magasba, mi magya­rok a Duna-partján, azt a zászlót, amelyre három szó van írva ősidők óta: szabadság, egyenlőség, testvériség! Azt hiszem, erre a magyar októberre minden gőg és fennhéjázás nélkül, egyszerűen­­ büszkék lehetünk. A vallásüldözések, az elnyomó irodalom- és kultúrpolitika, majd pedig a forradalom kirobbanásának drámai megjelenítése után, Csonka Emil így fejezte be a SMIKK Tanulmányi Napokon tartott luganói elő­adását: Előadásom végéhez értem. Visszatekintve a forrada­lomra, felelevenítve a lelket, amely benne lüktetett, arra a következtetésre kell jutnom és jutnunk: nem volt igaza Engelsnek, aki azt mondotta, hogy „az igazi forradalom­nak le kell mondania a szépségről”. Nem, nincsen igaza! Mert 1956, a magyar október szép, véghetetlen szép és nagy történelmi cselekedet volt. Benne volt Tiborc lázadása, az elnyomottak keserű­sége, az öreg paraszt panaszai, a feljajdulás a hatalommal szemben, hogy „ő csordaszámra tartja gyülevész szolgáit s mi egy rossz csőszt alig tudunk heten fogadni...” A láza­dó panasz az igazságtalanság ellen, az erkölcsileg kifordí­tott világ ellen, az ellen, hogy „ki száz meg százezert ra­bol, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kény­szerít.” Benne volt ebben a forradalomban az ősi dac, az „eb ura fakó” keménysége, s benne volt a nagyságos fejedelem lengő zászlainak buzdítása, a cél: „Pro Patria et libertate!” S benne volt, hiszen ott kezdődött — a költő szobrá­nál —, benne volt Petőfi Sándor lángoló szava, világos meglátása, hogy ez többé így nem maradhat, hogy „itt az idő, most vagy soha”, s benne a költő kristálytiszta prog­ramja: „Rabok legyünk, vagy szabadok...” A gyász szavai „... Amint tudjátok, Emil bácsi olyan része volt gyer­mekkoromnak és felnőtt életemnek is, hogy úgy érzem, nemcsak jó barátot, hanem családtagot vesztettem el.. .” Mikó Ferenc „. . . Emil nagy űrt hagyott maga után. Nagy tehetség és fáradhatatlan energia volt, amit Teremtőjétől kapott. Legyen áldott emléke...” Hajdu-Németh Lajos „. . . Jó ügy szolgálatára áldozta erőit; munkás életé­ért Isten irgalmas szeretete legyen örök jutalma...” P. Békés Gellért „. . . Dr. Csonka Emil elhunyta súlyos veszteség ne­künk, akik egy szabad Magyarországért és Egyesült Euró­páért küzdünk...” Csonka Mária, főszerkesztőnk özvegye és az Új Európa szerkesztősége több száz részvéttáviratot és levelet kapott. Valamennyit nem tudjuk közölni, de az alábbi összeállítás képet ad a gyászról, amellyel Csonka Emil halálát fogadták barátai és olvasói. „.. . Nehéz szavakba tenni az együttérzést — Maga, a család a legtöbbet vesztett —, de mi is vesztettünk egy ba­rátot és a magyar írás, újságírás egy kiváló tehetségét. ..” Mára­ Sándor és Lola „.. . Ihr Mann war ein treuer Ungar, ein überzeugter Christ, ein hervorragender Historiker und Schriftsteller, ein kluger Ratgeber, dabei mutig und hilfsbereit mit einem ausgesprochenen ,sense of humour’...” Erzherzog Rudolph v. Österreich „...Emilnek köszönhetem összes magyar irodalmi és történelmi tudásomat. Amióta mint kislány Münchenbe kerültem, ellátott magyar könyvekkel. . . Pontosan tudom: ilyen férfiaknak köszönhetjük, hogy mi itt külföldön is magyarok maradtunk.. Szende Károly költő 26

Next