Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)
1897-06-20 / 26. szám - Csák Károly: Beteg vagyok / Költemények - Tutsek Anna: Egy éjszakán / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
- 56ß — Klára valamiért kinyit egy szekrényt, nyomban megakad szeme az ott gondosan elhelyezett két ezüst gyertyatartón. Rögtön fölkel, kezébe veszi s műértőleg vizsgálja meg. — Nem sok, nem sok, — mormogja magában, legföljebb ha tíz forintot adnak érte. — Hogy került ez hozzátok? — kérdi aztán hangosan. — Még édes anyánkról maradt, — felel Terka, — mindig megőriztük, sajnáltuk eladni. — És egyéb eséle nincs? — De van, — felel Klára — még maradt egy pár szép darab. Készséggel hozza elő egész kincseket: hat ezüst kanál, egy cukortartó, s egy kis ezüst pohár, melyet még hajdan Terka kapott a keresztanyjától. — Ez mind a tied lesz, ha megházasodol. Azért tartogatjuk! Hej, pedig de sokszor szükség lett volna rá! . . . Miklós fölvillanó szemmel, mohón húzza magához a szegényes kis kincseket. Valamit mondani akar, de csak elhagyja. — Majd holnap, — mormogja s visszahúzza kezét. Aztán erőltetve ásít egyet és nagyot nyújtózkodik. — Álmos vagyok nagyon és fáradt. Szeretnék lefeküdni. Klára homlokára üt és haragosan kiált föl: — Hogy is lehetünk ilyen gondatlanok! Miklós hosszú útról jött, ki van merülve s mi még fárasztjuk őt, kérdésekkel faggatjuk, mintha nem lenne holnap is nap! Jer, fektessünk le drágám,— tudod, úgy mint régen! Gondoskodó, aggódó, anyai szeretettel veszik körül, oly édesen, oly gyöngéden, hogy Miklósnak egy percre ismét úgy tetszik, mintha elsötétülne a a szoba s az a sötétség mind az ő lelkére nehezednék ... * Az oldalszobából, hol Miklósnak ágyat vetettek, a három öreg testvér nagyon komoly és gondolkodó arccal jött ki. Mindegyik hozott valamit a kezében. Ismét leültek az asztal köré és sokáig némán vizsgálták az ölükben tartott holmit. — Nézetek, — töri meg végre Terka a csendet, — nézzétek, ezt még észre sem vettük! Szomorú arccal terít ki az asztalra egy kopott, szürke kabátot, ugyanazt, a mely Miklóson volt. Bélése elrongyolva csüggött ki, a gombok le voltak szakadozva s a könyökén egy nagy repedés. — Hát ez? — szól elfojtott hangon Klára, s magasan föltart kezében egy kétes fehérségű inget, melynek fél ujja a vállától kezdve ketté volt szakítva. Szegény Ágnes nem tud szólni. Némán hajtja le fejét s kényei sűrűn hullanak az ölében tartott, félretaposott sarkú, rongyos cipőbe, mely itt-ott tintával volt befeketítve. — És az útitáskájában sincs egyéb, mint egy szivarszipka, két zsebkendő és egy játékkártya. — tördelé Terka. — Látjátok, — szól Klára szemrehányó hangon, — ugye mindig mondtam, hogy ne költsünk annyit magunkra. Nekünk egy kis nélkülözéssel több meg nem ártott volna! De persze, nekünk urasan kellett élni, még cselédet is tartani, s a szegény fiu azalatt rongyosan Pesten jár, talán éhezik is !... derék testvérek vagyunk mi, mondhatom! — De nyolcvan forint havonként . . . szól Terka bátortalanul. — Azt hiszitek, hogy van nyolcvan forintja havonként? Hogy nem csak azért írta, mert minket akart kímélni, minket akart megnyugtatni? Ha kért is tőlünk néha pénzt, nem mindig kevesebbet küldtünk-e neki, mint amennyire szüksége lett volna? Drága a budapesti élet nagyon és szegény Miklós nyomorgott, míg mi itthon bőségben éltünk! . . . A szeretettől elvakítva, a három testvér kényein keresztül — mint egy sűrű fátyolon át — nem látott egyebet, mint amit a szeretet hatalma láttatott velük. Oh, ha a valót látták volna . . . Látták volna a könnyelmű fiatal embert, a mint kicsapongó, víg cimborái társaságában halad lefelé egy lejtős úton ... a nappalokat és hosszú éjszakákat korcsmákban és kártyaasztal mellett dorbézolva át, míg a bűn, nyomor és az eltévesztett élet ezer kísértése lassan közeledik felé . . . £,s látták volna, a mint pajtásaival újabb segítőforrásokon gondolkodva, egyszerre eszébe jutnak a jó öreg nénék otthon, s kurjongató éljenzések és szerencsekívánatok között útnak indul, hogy fenékig kimerítse a gazdagnak ígérkező forrást . . . A szeretet sűrű fátyola gondosan eltakar mindent. Ők csak azt a göndörfürtű, fekete szemű, élénk kis fiút ismerték, a kit mint parányi, tehetetlen jószágot bízott reájuk haldokló anyjuk s a kit délceg, derék ifjúvá fölnevelve, ezer áldással és könyhullatással bocsátottak útnak, hogy kívánsága szerint idegenbe menjen . . . Mindene lett ez a gyermek a három leánynak, mikor apjuk, anyjuk olyan hirtelen meghalt s ők egészen magukra maradtak. Még akkor fiatalok voltak. Miklós még nem volt egyéves, — dolgozni fogunk, — mondták a Lányok egymásnak, és fölneveljük a gyermeket! Hamar kaptak munkát, mert a városban ismerték őket. Aztán varrtak. Ágnes, a legidősebb, jámbor lélek volt. Még a légynek sem vétett. Hallgatagon ült egész nap egy helyen és varrt. Fájós lábával nehezére esett a járás. Biccegett és háta is ki volt nőve egy kissé. A világon a legjobb szívű teremtés volt. Ha a gyerek valamit vétett s meg akarták büntetni, hozzá jutott védelmet keresni. Ha Klára a konyhában volt elfoglalva, Terka meg elment a kis fiúval sétálni, Ágnes türelmesen dolgozott helyettük is. Éjjel gyakran fölkelt, figyelt a gyermek lélegzésére s odahajtotta fejét melléje a párnára. Terka a család szépsége volt. Testvérei bámulták sűrű, hollófekete haját s patyolat-fehér bőrét. Kissé kacér is volt s szerette a szalagot meg a csipkét. Persze most már sok a fehér szál fekete hajában s szeme, szája szöglete tele apró, sűrű redővel. Mikor még fiatal volt, sok kérője akadt, de ő válogatott. Egyszer végre talált valakit, akit nagyon megszeretett. Már a mátkaság is megvolt. De a vőlegény aztán meggondolta a dolgot, keresett egy gazdagabb leányt s valami siralmas mentséget hazudva, visszaküldte a jegygyűrűt. Soha máshoz Terka nem akart menni. Valami néma egyetértés következtében soha annak a férfinak a nevét többet ki nem mondták egymás között. Lassanként megöregedett, de a fiókja mélyén elrejtve most is őrzi a visszaküldött jeggyűrűt. A Klára esete egészen más volt. Mulatságosabb. Még most is nevet rajta, ha elbeszéli néha. Dolgos, életrevaló leány volt mindig, nagyon tevékeny és serény. A ház körül minden dolgot ő végzett és szerette a tisztaságot. Szombaton délután mindig maga sikálta föl a két kis szobát. Egyszer a vőlegénye, — egy derék hivatalnok — épen akkor lépett be sáros csizmával, mikor a sikálást elvégezte s a szoba szép tiszta volt. Klára mód nélkül felbőszült. — Hát én ilyen emberhez menjek? — kiáltott haraggal, — a ki még meg sem törli a sáros csizmáját, ha a szobába belép?! Most kezdhetem újra a takarítást! Menjen innen és a szemem elé ne kerüljön többet! A vőlegénye is megneheztelt, hogy ilyen csekélység miatt patáliát csinál, ő is megharagudott, szóval