Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 1-27. szám)
1897-02-21 / 9. szám - Jászai Mari: A divatról / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
A divatról. írta: JÁSZAI MARI. Csak egy szó van még, amit a divatnál is inkább gyűlölök: a politika. Ez a két szó takarja a legtöbb hazugságot. Jó még az a ruha, édes feleségem, nem kopott, nem rongyos. — De nem divat, duzzogja vissza a szegény asszonyka, akinek nincs erkölcsi bátorsága föltűnni a harmadéves téli felöltőjével, mert annak nincsenek a késhordó ujjai. Mindjárt két hazugság: hogy ruha kell és hogy 013-an ruha kell. Hát a karra van szabva az az ujj ? Olyan a kar formája ? Kitölti a kar azt a ballont, mint a kéz a keztyüt ? Isten őrizz ! Vagy talán szép ? Isten ments ! Egy nagy hazugság, mert az emberi test semmiféle formájának nem felel meg. Nem hasznos, nem szép, tehát nem jogos. Pedig ha jóízlésű emberek volnánk, csak ennek a két szempontnak szabadna vezetni bennünket öltözködésünkben. Nincs jogunk lenézni fekete és rézbőrű nővéreinket öltözködési különbségek miatt. Népviseletünk is határozottan a mienk fölött áll okosság dolgában. Hát még a japániak és kínaiak kényelmes öltözetei ! Nem a tétlenségre kárhoztatott főurnők japánjait értem, ámbár kínai cipők mindenütt vannak, ha nem is mindenütt viselik a lábon. De azok a kedves, kényelmes, okos ruhák, amelyeken alig van szabás, hanem amennnyivel bővebb, mint kell, azt az ember elől átcsapja egymáson és átköti egy-két arasznyi széles övvel. Ezekben az években fejtenek ki a japáni nők pompát és ízlést. Ezt gyakran változtatják. Ezeket ajándékozzák egymásnak. Előttünk jóformán ismeretlen fejedelmi selyemszövetek ezek, a középosztálynál is, mesteri hímzésekkel. Pierre Lotti, a francia akadémia tagja, elragadtatással ír ezekről az övekről, miket a fiatal japáni hölgyek baráti szolgálatul kötnek meg egymásnak a hátán kecses, röpke óriás-pillangó alakokra, amint nálunk a parasztlányok különféle formákra fonják be egymás haját ünnepek előtt. De hadd kezdem az elején ezt a Divatot, azaz a fejen. Ámbár édesapám mindig azt mondja : a láb az első ! Akinek a lábbelije nincs rendben, azon hiába van drága meg szép ruha, az rendetlen lelkű ember. Ezt tartja az én édesapám, és még ma sem tud neki senki elég fényesre lubickolni csizmát, csak ő maga, de azt aztán meg is nézheti akárki, mert meg is látja magát benne. De én mégis csak fölülről kezdem most, a kalapnál. Úristen ! Milyennek is kell lenni annak a kalapnak, amelyben az embert, már az asszonyt, meg nem csodálják ?! Bármilyen formájú lehet a kalap, csak a fej formájához ne hasonlítson. Szaladhat az a fejtől jobbra, balra, lefelé, hátra vagy az égnek, nem lesz föltűnő senkinek, hanem téged föl egy okos, sima, fejedhez illő kalapot — ha kapsz — hát minden ember megfordul utánad, mosolyog és azt mondja: különc. Télen a fülünk lefagyhat, nyáron a szemünk kisülhet, de a divatnak engedelmeskedni — hazudni kell. Azt kell viselnünk, amit egypár bolond, agyafúrt vagy hisztérikus tétlen milliomosné vagy milliókra éhes szabó ott kétszáz mértföldnyire tőlünk kitalál. Hallatlan, lealázó dolog ez ! Nem szégyeljük magunkat felhajtva, kritika nélkül elfogadni minden párisi divatot, akár illik az egyéniségünkhöz, akár nem. Az egyéniségnek, az eredetiségnek semmi szabadság sincs meghagyva. Büszkélkedünk abban, hogy a párisiak divatját ő utánuk harmad évre viselhetjük. Mert minálunk ő utánuk éppen három esztendőre tör ki teljes együgyűségében minden divat; nos — és akkorra adnak túl az ottani boltosok is a megmaradt divatcikkeiken, akkor jön hozzánk, a pénzünk meg folyik ki érte özönnel. De gyerünk lejjebb. Nézzük meg csak a modern, művelt európai asszony — bocsánat, azért kell így körülírnom, mert sem a műveletlen, sem a nem-európai, sem a nem-modern asszony nem oly oktalan, hogy olyan bolond ruhákat fölszedjen, mint mi. — Tehát a szegény, művelt, modern európai asszony derekát lássuk hát. E fölött is természetesen az a francia divat, fűző. A fűző ezekkel a szavakkal veszi birtokába a női derekat : ...... Je contiens les fortes (es contiens les faibles Je remplace les absens Je raménes les égarées. Es ezt a zsarnokot viseli ifjú és vén, vékony és vastag. Emlékezzenek csak kedves olvasóim, amikor egy-egy kedélyes vacsora után éjfél tájban haza indulnak, kedves feleségeik, ugye, a zsebredugandó keztyü, zsebkendő, egypár kulcs, pénztárca, stb. egyszóval a megszokott zsebredugandókon kívül, még egy ujságpapirosba csavart, szokatlanul nagy csomagot is nyomnak a kezükbe nagy titkolódzva ? Ugye igen — nos az az, az a minder. Mindenütt ott van, pedig sehol sem kell. A vékonynak fölösleges, a vastagnak mártíromság. Hány szegény jó tyúk, aki a csibét viszi a bálokba, hány szegény anya ájuldozik az ülőhelyén — mert éppen ülni kínos benne — míg a leánykája ugrál nevet, nem is képzelve hogy a szegény anyja kéket-zöldet játszik a kíntól, mert fűzőben van az illendőség kedvéért. A vastagot szebbé nem teszi, mert »valahol csak ki kell jönnie« annak a soknak ugyebár és szebbé, ha természetellenes helyen szorítjuk ki, vagy fölfelé, hogy az állunk érje vagy lefelé, hogy lépni ne tudjunk, szebbé nem tesz — bennünket. Az ifjúnak, a karcsúnak még fölöslegesebb és bűn is használnia mert teste legbájosabb vonalát rútítja el vele. A leggyöngédebb, a legkecsesebb vonal a női testen a csípőtől a karöltőig, oly gyöngéd, oly finom az a hajlás, mint a friss zöld vetés hullámzása a kedves tavaszi szellő játéka alatt. A fűző durva, mondhatnám brutális kiugrásra kényszeríti a csípőt, amely természettelen, szemérmetlen, hazug, mert helyén kívül való. A görög nők, ha kellett nekik, pólyát használtak a mellükre. A szoknya nem kevésbbé gyakorlatlan, oktalan ruhadarab; nem ajánlok azért nadrágot, ne mosolyogjanak előre, kérem, de százszor okosabb viselet a mi szélföllebegtető szoknyánknál a török bugyogó. Nem olyan, amilyent az operettekben tetszik látni, mert az nem az igazi, hanem éppen olyan bő, mint a mi legbővebb szoknyánk, csakhogy alul össze van varrva és a két bokához megerősítve. Ez decens és praktikus. Hisz' láthatták a bosnyák pavillonban a kiállításon! Hogy irigyeltem azt az okos ruházkodást azoktól a barbároktól. A szoknya már maga szerencsétlenség , mi csapássá tesszük a városainkra nézve ! Húzzuk, vonszoljuk az utcán, fölverjük vele a port, fölszedjük a hosszú szoknyáinkkal, behordjuk a lakásokba, ahol a szegény kis angyalok, a csipet gyermekek beszívják tüdejükbe és kész a szerencsétlenség. Kivált az undok katatást cipeljük így mindenüvé. És ne higyjük, hogy otthon a szőnyeges szobákban nem veszélyes a hosszú szoknya. A szőnyegből folyton verünk föl vele láthatatlan apró szőrpihéket, melyek orrba, szembe, tüdőbe szállnak és esetleg mételyeznek. A hosszú szoknya éppen olyan durvaság embertársunk iránt, akinek megmérgezzük vele a levegőjét, mint a dohányzás nyilvános helyeken, ahol bepiszkolják a tüdőmbe szívott levegőmet fojtó dohányfüsttel és azt mondják, hogy affektálok, ha kérem őket, hogy nem bírom el. Ha a lábam ujjára lép egy úr, bocsánatot kér, hanem ha óraszámra fojtogatja a torkomat és csípi a szememet a pipa, a szivar füstjével, hát azt kötelességem tűrni tőle és zúg, morog, ha nagy félve megkérem, hogy kíméljen meg tőle. Oh, csúf, hazug formái az illemnek! Ami még hátra van, a topán, arról beszéltessen magának kedves szerkesztőm az orvos urak által. Mondják el Önnek azok az okos emberek, hogy hogyan undorítja el a magas sarkú cipő a lábszár formáját, hogyan gyöngíti meg az inakat és hogyan adja meg az árát az ilyen oktalan hóbortnak a szegény ártatlan újszülött, mert a magas sarok minden inra káros hatással van. A tömérdek rosszkedv és keserves arckifejezésről, félénk, félszegjárásról, melyet a szűk cipő okoz, minek beszélni, azt mindenki tudja és a szenvedőt mindenki neveti. A szűk cipő is hazugság akar lenni, de oly ostoba, hogy magán kívül senkit sem szed rá, aki él vele.