Uj Idők, 1905 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-23 / 17. szám - Abonyi Lajos: Jókai Mórról / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

* képzőművészeti viszonyaink s teendőink (erről legköze­lebb külön cikkben szólunk);­­ jogi szakoktatás reformja, nemzeti kultúrpolitikánk igazolása, művelődésünk némely hiánya és veszélye, a testi nevelés kérdése, társadalmi munkásság és nemzeti közművelés, egységes nemzeti közoktatás, Rákóczi és kora, nemzeti irodalmunk a múlt­ban és jelenben; — emlékbeszédek s visszaemlékezések: Eötvös, Szinyei Merse Felix, Pulszky Ferenc, Petőfi, Munkácsy, Vörösmarty (és a magyar nemzeti politika), Tompa, Horváth Boldizsár, Horánszky Nándor, Jókai; tanulmányok s értekezések: nyilvános felolvasásokról és közművelődési egyesületekről, a dzsentriről, Mignet és Thiers emlékezete Trefort Ágostontól, egy német diplo­mata a forradalom alatt, Witzthum gróf emlékiratai, tár­sadalom és iskola, közművelődésünk és a harmadik egyetem, az ismeretterjesztés eszközei az iskolán kívül, gróf Széchenyi István. Ez a két kötet tartalma, s nem röptiben fogalmazott újságcikkekből van összemarkolva. A stílus méltóságosan gondos. Itt-ott, a közvetet­lenség rovására óvatos a kifejezések megválasztásában; érezzük a felelősségterhes vagy hivatalban lévő szónokot, aki tudja, hogy minden kis igéjének mekkora súlya van. A felületességtől irtózik, annyira, hogy inkább féken tartja ötleteit, semhogy elmésnek lássék az alaposság, az adatmegbízhatóság rovására. Tanulmányait, beszédeit fegyelmezett logikai rend jellemzi a megszerkesztésben, szépérzése mindig a tömörség keretében nyilvánul, s tanítva iparkodik olvasóit gyönyörködtetni. Bitáló meg­jegyzéseiben udvariasan előkelő­ gorombaság, szenve­délyes kifakadás nincs a könyvében, így ugyan hűvösebb, de meggyőzőbb, nem annyira színes, mint amilyen tar­talmas. Lelkesedését, érzésének lobogását is féken tartja, meggyőződéseinek gazdag megokolása vall arra, hogy mennyire lelkesedik valamiért. Költői hajlandóságait jel­lemzik hasonlatai, s hasonlatainak megválasztásában nyil­vánul klasszikus műveltsége. Egy példát erre, a Kisfaludy -Társaságban mondott elnöki megnyitó beszédéből: az irodalom tiszta nemzeti jellegének meg­őrzésére fordított gondunkkal és igyekezetünkkel nem szabad a fajmagyar elem bizonyos kizárólagosságának látszatát keltenünk föl. Nem szabad nem magyar fajbeli honfitársainktól azt kívánnunk, hogy nemzeti kultúr­életünkbe való beolvadásuk föltétele minden külön faji sajátosságuk levetése legyen; irodalmunkat is gazdagab­ban és változatosabban színezheti ezeknek a faji sajá­tosságoknak, mint árnyalatoknak, a tárgyban, a gondol­kodásban, a stílben a közös nemzeti alapszínbe való belevegyülése, mint ahogy a márványban szétfutó erek fokozzák színpompáját anélkül, hogy tömör egységének benyomását gyöngítenék." MAI­ONYAY DEZSŐ Abonyi Lajos Jókairól Április harmincadikán nagy ünnep lesz Nagyabonyban. Egy kiváló írónak, a magyar népélet kitűnő ismerőjének, egy melegszívű poétának, Abonyi Lajosnak leplezik le az emlék­szobrát. Sokat irt életében, csaknem mindig olyant, ami dicsőséget szerzett neki — s ő megmaradt mégis a legszerényebb írónak, a legönzetlenebb embernek. Hagyott is hátra íróasztala fiókjá­ban ki nem adott kincseket . . . Azok közül való ez a meg­emlékezés Jókairól, amely akkor készülhetett, amikor az egész ország ünnepelte ötvenéves jubileuma alkalmából a legnagyobb magyar regényírót. De ki nem adta, mert restelte, hogy az ő hangja beleszóljon az országos ünneplésbe. Még dicsekvésnek vehetik, hogy elmondom, mennyire szeretett ő engem, mondta azoknak, akik nógatták. . . . Most már senki sem veszi dicsekvésnek! Mind a ketten bevonultak a halhatatlanságba. De szebb emlékkel nem ünne­pelhetjük mi Abonyi Lajost, mint ha elmondatjuk vele a sírontúlról, hogyan szerette ő Jókait . . . Szegény felejthetlen boldog emlékű szüleimen, jó apámon és édes jó anyámon kívül senkinek sem köszönhetek az életben annyit, mint Jókai Mórnak. Nagyon hitvány kis­gyermek voltam én még akkor, amikor ö'­et ezelőtt ötven évvel először láttam. Szüleim nagyon korán adtak iskolába Kecskemétre, tízéves koromban már a harma­dik latin osztályt jártam a kollégiumban. Akkor midőn Jókai Pápáról odajött joghallgatónak. Remek egy város volt az a Kecskemét, még most is szívem oly boldog elteltségével emlékezem vissza reá, hogy nem is tudom másként elképzelni, minthogy örökké a verőfény ragyogja be, mindig ünnepe van, örökké szólnak a széphangú harangok: minden asszony, minden lány szép, csinos és megy a tem­plomba. Minden ember mosolyog, még az öreg szenátorok, öreg professzorok is ; a hosszútógás diákok szépen énekeltek, de amellett mindennap valami hóbortos nevetséges csínyt követtek el — s mindezek mellé, mint egy óriás, soktornyú palota, egy pompás remek kert közepén áll, amelynek fáiról kora májustól késő októberig a legszebb gyümölcsök pirulnak, mosolyganak, cseresznyét, almát, körtét, szőlőt eszik a legszegényebb szurkos árvagyerek. A jó Buriánné néni szüretjén láttam először Jókait. A házi fiú, helyesebben : unoka, minden joghallgató — azon időben turista — iskolatársát meghívta oda. A néninek nagy és szép szelei voltak, víg szüretek estek nála, a turista uraknak pedig volt olyan kedvök, hogy nem bírtak azzal: nekivetemed­tek még a gyermekjátékoknak is, — hiszen jóformán még azok is voltak, — nemcsak lapdáztak, hanem ott volt egy nagy gar­m­ada burgonya — azon időben krumpli, annak estek neki, kapkodták, dobálták, azokkal hajigálták egymást. . . mintha két csoportra osztva valóságos ős parittya-csatát vívtak volna egymással. Az ilyen mulatságot szereti a gyerek, de azért a nagyobbak között, mert hát a bőrét is félti, tisztességesen háttérben tartózkodik s csak a készletet — azon időben muní­ció — hordja a viaskodó hadseregnek. Hanem szomorú vége lett a nagy gyerekek ezen pajkos játékának. Egy nagyobb harcigolyóval úgy szemöldökön ütöttek egyet, hogy nyomban hatalmasabb daganat támadt ott a helyén, mint maga volt a sebző golyó. Vízért kiáltottak, a néni engem küldött oda egy tányér vízzel és törülközővel . . . Én csak azt hallottam : szerencse, hogy a szemét ki nem ütötték, a női rész pedig olyan formát is suttogat, hogy kár lett volna olyan szép szemért . . . Nem azért, mintha ezen mondásokkal már arra figyel­messé lettem volna téve, de valóban szabadabban lélekzettem s örültem, midőn a borogató vizeskendő alól szabadon előtűnt a szeme s látszott, hogy a sértés csak a homlokon van . . . S a szem mosolygott, még a kék ibolya sem szebben. Soha­sem láttam még férfiúnál ilyen szép kék szemeket. Az­az még soha sem tűnt föl az előtt nekem, hogy vannak szép, vagy nem szép szemek. Bizon­nyal a lélek beszélt hozzám a szemek mögül. Megbámultam a szép selyemszőke fürtöket is. Meg­szerettem. Vagy azért, hogy megvesztegetett az a szőke jogász azzal, hogy amiért a tál vizet vittem, megsimogatta az arcomat. Meg volt kötve az ösmeretség, meg volt kötve a szeretet, meg volt kötve a barátság Jókai bácsival. Attól az időtől, attól a pillanattól fogva érdekelt minden tette és minden 399

Next