Uj Idők, 1915 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-23 / 22. szám - Howard Bronson: A rejtelmes sziget / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A REJTELMES SZIGET Regény 22. folytatás írta G. BRONSON HOWARD. — Fordította KÉMESDYNÉ NOVELLY RIZA Az üldözök közül nem egy csodálattal tekintett föl a magányos emberre, kinek alakja az átázott öltönyben világosan rajzolódott a hajóroncs fekete hátterére. Ötszáz üldöző karmai közül siklott ki s a legnagyobb veszedelemben sem veszítette el bátorságát. Mikor Brent ismét a part felé tekintett, a tömeg lassan széjjeloszlott s az emberek kettesével, hármasával visszatértek a barakkok és a bungalow felé. Nemsokára ismét néma csönd borult az öbölre, csupán egy sirály keringett élesen rikoltva a hajóroncs fölött. A madár panaszos kiáltása eszébe juttatta a szegény üldözöttnek minden szenvedését. Dideregve dőlt le a fedélzet deszkáira, sebét az erős sósvíz oly rettenetesen marta és égette, hogy kínjában hangosan felnyögött. Keze minduntalan a kötés után nyúlt, hogy letépje s megvakarja a sebet, de görcsösen összeharapta fogát s pupillái természetellenesen kitágultak. A sebláz már éreztette hatását; érzékei megzavarodtak s mindenféle rémképek üldözték. A bizonytalan félhomályban polypszerű szörnyeket látott a hajóroncs körül ólálkodni s ezeket folyton szemmel kellett tartania, mert a fedélzetre akartak mászni, hogy őt megfojtsák. Olykor ismét eszébe jutott a vízbefúlt matróz, ott az elárasztott kajütben s azon tűnődött, hogy vájjon nem él-e mégis az az ember. — Hallod-e, öcsém, jöj föl ide hozzám! — kiáltotta rekedt nevetéssel le a nyíláson, míg kiszáradt torka belefásult. Oh, hogy szomjazott a vízre, mely olyan pazar bőségben hullámzott a szirt körül. Az öntudatnak egy szemernyi maradéka ugyan óva intette őt ilyen balga cselekedet elmaradhatatlan következményeitől, de a láz csakhamar ismét elhatalmasodott fölötte — fejest ugrott bele a csalogatóan ringó hűvös hullámokba s mohón itta a sós nedűt. Fogvacogva kúszott azután megint föl a fedélzetre és — ugye, hogy igaza volt? — most fölbukkant előtte a holt matróz kísérteties alakja. Víztől csöpögő tengeri moszat lógott rajta, vállán pedig kicsiny, vörösszemü vízi patkányok kuporogtak. Brent irtózattal taszította vissza a borzalmas alakot s ekkor a vizipatkányok dühösen megmarták ujjait... Valóságban csupán egy szög sértette föl a kezét. A sós italtól erősbödő láz mindinkább fokozódott. A tenger szörnyei fölkúsztak a hajó oldalán, a levegőből vámpírokhoz hasonló denevér szárnyú démonok csaptak le reá s vértől csöpögő fogukat csattogtatták. Brent hangosan fölkiáltott, hogy elriassza őket, de azok kinyújtották jéghideg karmaikat s úgy simogatták. Ekkor kacagva megtöltötte revolverét, mely időközben megszáradt. Majd elűzte ezeket a rémes szellemeket, akik úgy látszik, nem gyanítják, hogy milyen erő rejlik ilyen fegyverben. Játszva fölhúzta a kakast s oly nagy volt a fegyverébe helyezett bizalma, hogy legyőzte az agyrémeket; a gonosz szellemek eltűntek s a lázbeteg gúnyos ujjongása fölhangzott az éjszakában. A hold fényénél, mely ezüstös útján haladt a nyugati égbolton, Brent egy emberekkel megrakott csónakot látott elindulni a parttól. Habár a láz már rég megfosztotta őt a gondolkodóképességétől, sőt a legújabban lezajlott események emlékét is kitörölte agyából, az általános bizalmatlanság, mely úrrá lett rajta, mégis rögtön ellenséget sejtetett vele a husángokkal fölfegyverkezett alakokban. Kirakta töltényeit a fedélzeten és ismét megszámolta, mint a gyermek, az ólomkatonáit. Mintha mágikus fluidum áradt volna a kicsi gömbölyű fejű töltényekből, mely elfeledtette az üldözöttel, hogy azok csak akkor lehetnek hasznára, hogyha a revolver hengerében pihennek, azt képzelte, hogy varázsló, aki bűvös köröket von maga körül s így védekezik üldözői ellen. Minél közelebb ért a csónak a hajóroncshoz, annál vadabbul s annál gyorsabban mormogta varázsigéit, annál gyorsabban vonta keze a titokzatos jeleket a töltények fölött. Mikor azonban egy embernek feje és válla megjelent a fedélzet korlátjai fölött, akkor észrevette, hogy a varázs nem hatott. Most a hit és bizalom legutolsó szikrája is kialudt lelkében, nem volt többé más, mint egy megsebzett farkas, amely fogait vicsorgatva védekezik. A támadó, aki ezalatt a fedélzetre kúszott, gasra emelt husánggal rohant Brentre s szorosan masebe mellé sújtott le reá. Tajtékzó hab tolult a rettenetesen fölingerelt lázbeteg ajkára; hosszan kinyújtott nyelvvel rontott a kínzójára s oly rettenetes ütést mért öklével az arcába, hogy az hanyatt zuhant le a hajóról. Ezzel a heves mozdulattal Brent kikerülte Pfefferkorn kardcsapását, mely épp a feje fölött szelte át a levegőt. A svájci egy újabb ütésre készült, mikor az őrjöngő megragadta s magával rántotta. Brent mohón kapott a fénylő kard után s habár az éles penge csontig vágta az ujjait s a vér patakokban ömlött kezéből, mégis kicsavarta Pfefferkorn markából a fegyvert, föltápászkodott s egyetlen csapással leütötte legközelebbi támadójának fejét, úgy, hogy az mint az érett kókuszdió, végiggördült a fedélzet deszkáin, míg az élettelen törzsből vastag vérsugár áradt szét. A többi üldözők habozva bújtak össze a korlátnál. Babonás félelem fogta el őket az őrjöngő láttára, kinek összecsapzott haja kócosan lógott a szemébe, míg fogsora úgy fehérlett, mint egy vadállaté. Ketten vissza is ugrottak a tengerbe s belekapaszkodtak a csónak párkányába. — A pokolba veletek! A pokolba veletek! — lihegte a félelmetes lény, akit azelőtt John Bauldwin Brentnek hívták s kardja tüzes köröket írt le feje fölött. Ellenségei szinte megdermedten várták támadását, csak egyik emelte föl ösztönszerű védekezéssel a husángját, melyre a kard oly erővel sújtott le, hogy megrepedt. Brent ekkor a hangtalanul összeeső ellenfélnek nyitott szájába döfte a letört darabot s a megrövidült karddal egyenesen Stormson arca felé szúrt, aki rémült ordítással keresztül ugrott a hajó korlátján s Pfefferkornt is magával rántotta. — Megőrült! Megőrült! — kiáltotta, mikor prüszkölve és nyögve ismét felszínre került. A csónakban maradtak is ugyanezt gondolhatták, mert gyorsan besegítették Stormsont és a tábornokot, s azután teljes erejükből evezni kezdtek. Brent azonban elhajította az összetört kardot s más nehezebb fegyver után látott. Ekkor megpillantotta a szélről letört kormánykereket. Az őrület erejével magasra fölemelte a nehéz kereket s a csónak közepére hajította. A bentülők közül néhányan számítottak erre a rettenetes támadásra s még idejekorán kiugrottak, de legtöbbjük fölismerhetetlenségig összezúzva elmerült a léket kapott csónakkal együtt. Brent megint fölkapta az eltört kardot s vigyorogva intett az életbenmaradottaknak, akik borzalomtól űzve, sietve úsztak a part felé. A támadás ezzel visszavezetett. Brent most a diadalát szilaj matróztánccal íinne- 507