Uj Idők, 1918 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1918-07-07 / 27. szám - Kosáryné Réz Lola: A János / Költemények

I. A János háza olyan volt egészen ,— Piros tetejű, hófehér falu — Mint a cukorház a tündérmesében. Elől bámulón nyilt a száj: a kapu. Körül apró kertudvar, keskeny út. Oldalt a falu kis patakja fut.­­Mint süppedt sírok: pár zöldséges ágy , a kertsarokban görbe szilvafák. Halkan nézték, hogy hogy jő a nyárra tól Az ablakból jószagú virágok. Az udvaron egy kékszemű, kövér, Nagyfejű, szőke kis fiúcska játszott. Bent ifjú asszony dalolgatva járt , a János ütötte a kaptafát. Arcuk mosolygós, nézésük derült: A boldogság is ott lakott velük. Ide a világjáró szél se tévedt, Nem hallottak vésztjósló semmi b­ajt, Szép csöndesen csak éltek-éldegéltek. Míg a világ forgott, a­hogy­ akart, üstökös sem járt. Nem mutatta semmi , megjött a parancs: háborúba menni. Sírt az asszony, hogy beteg lett belé — János csak állt, mintha nem értené. Készülnek immár. Friss ruha, szalonna.— Este megy a gőzös. Indulni kell. A János, mintha álomban mozogna. Még kint, a csöppnyi udvaron seper. Aztán öltözteti a kisfiát, Reáadja az új cipőt, ruhát , két nehéz könny a pillája alatt: — Hozz vissza. Isten, mire elszakad! Szerszámot, holmit a műhelysarokba. Háromlábú székét az ágy alá. Vajon lesz-e, hogy újra kézbefogja? Víg munkakedvvel ül-e még reá?... Végsőt pillant a kis lakásba szerte. Könnyes csókkal borul a feszületre , az ágyra, hott a fiával aludt . Aztán hátára veszi a batyut. Az országúton itt-ott egy szekér, Zörgése, nyikorgása mind panasz. Közbül néhány kis csapat mendegél . Az útja mindeniknek ugyanaz. Egy-egy duhaj legényke énekel, De meglett férfi könnyezve megy el. Oh, nehéz út! Sír asszony és gyerek , a halál hajtja a porfelleget. Ott megy a János meg a felesége, Közbül nyeli a port a kisfiú. Majd felkéredzik az apja ölébe. Tetszik neki a kékcsíkos batyu. Aztán álomra billen a feje . S János egy szó nélkül megy vele. Mintha részeg volna. Utat se lát. Csak nézi, nézi, nézi a fiát... Az erdőszélen tétován megáll. Körültekint, — s most az asszonyra néz. A pillantása rajta remegve jár, — Sírni nem szabad. Beszélni nehéz. ..Este van már... A gyerek elaludt És visszafelé hegynek visz az út. Ne találjon itt künn az éjszaka, — Már mostan, Julcsám, menjetek... haza...'1 Búcsúzó csókkal János most lehajlik. — Az asszony búgó jajjal fogja át — A szája némán, fájón megvonaglik. Nyújtja a fiát, édes egy fiát. A vonat már közel. Zihálva fut S a János fordul . . . fogja a batyut. Lehajtott fejjel megy.. . Már szót se szól. Vissza az asszony sírva bandukol. KOSÁBYINÉ RÉZ LOLA A nap lehull. £ s elsápad az ég. Gyászos fátyolban állnak a hegyek. Az est elhagyja titkos rejtekét , lassan lopózik egyre közelebb. A tó csak hallgat néma szédülettel. Hűvös lehelletű árnyék terjeng el Bágyadt kerteken, porló utakon , a holt mezőn... nehéz árnyék nagyon! Mint édesanyja óvó, lágy ölében Sok inges, álmos apró gyermek ül,­­­í­gy meghúzódik a hegyek tövében A sok kis fehér ház köröskörül. Elhalt az útnak harsány éneke. Csak messzi hang kél. Édes, halk zene. Csengő, gyémántos gyöngy peregve hull. Zongorázik a kastélyban az úr. Leemeli a kalapját a János. Bach-fuga-e, vagy bús Chopin-darab?... Nem tudja, de a halk melódiához Lelkéből nőnek az imás szavak: ,,— Jó Isten, ha már baj van a világban, Viseljem én. Elég erős a vállam. Csak az asszony s a gyermek ne legyen Részes a bajban, édes Istenem!" . . . János lassan, levett kalappal ballag, — Előtte már a nyüzsgő állomás. Selymes nagyságai? szivart osztogatnak. Ablakokban zászlók, Szemekbe' láz. ..— Fel, fel vitézek!"... Harsog messzire S csillogni kezd a János kék szeme. Már nótáz. Felejt gyötrő g­ondokat — S megindul véle lassan a vonat. . . II. „— Már mi, pajtás, örökre itt ülünk. Közeledik a második karácsony." ..— Csak le ne fagyjon addig a fülünk." „— Hagyd el. Én nékem jobb itt «elet­t látnom, Máskor a lelkem, hej, csak hazajár: A földdel hogy mi van. Vetnek-e már? Aztán hogy nő-e? Szép-e a vetés? Szökken-e magba?... Az nagyon nehéz!" ..— Mindegy az, pajtás! Még Isten neki, Ha egy kis dolgunk néhanap akad. Míg az ember a muszkát kergeti, Gondolja, segít, aztán hamarabb Vége a háborúnak, — és mehet. De így, pajtás, így soká nem lehet! Na, mit szólsz hozzá, testvér? Frátter úr? Hallja-e kend?... Beszéljen! Mit búsul?..." A többiek pipázva üldögélnek. —• Piros vaskályha mérges lángja ég — A János külön. Maga elé réved, Homlokán tartja két nehéz kezét. Pipa a földön, étel a padon, Bámul egy papírra hallgatagon. Megszólal végre és a hangja reszket: „— Nincsen cipője télre a gyereknek." Földre néz s hallgat percre mindenik, Rájuk nehézkedik a sorsnak súlya. Ám egyikük vidám dudát kerít. Szomorú szívvel víg ütemre fújja. A bánat egy sóhajjal elrepül S már mindeniknek arca földerül. Elszáll az otthon délibábos álma ... Csak a Jánosnak muzsikál hiába. Hajh, mert mióta jött az a levél, Ha kérdik is, csak sóhajt vagy morog. Ha egyedül van, magában beszél. Hallgatja őt a fedezéksarok. Ott,'s sötétben, halvány árnyak kelnek. Szomorú asszony, mezitláb,is gyermek... Almában száz pár cipőt varr neki. Fázni a hóban, jaj, nem engedi! Kínzó vágyból száz gondolat ered. ..— Lám itt ülök csak, semmit sem­­ csinálok." S János másnap reggel rapportra megy. ..Adjon valami rövid szabadságot, főhadnagy urnak alásan jelentem. A többiek majd vigyáznak helyettem. Pihen a muszka. S visszajövök, ha kéne: — Nincsen a fiamnak cipője télre!" Főhadnagy úr aranyos jó gyerek. De hiába, min­dig nagyúr marad­t a bakához, akit szívből szeret. Nem talál szívhez simuló szavat. ,,Jól van, János, de várni kell kicsit. Hazautazni... Az nem megy csak így." — Tárcáját veszi, válogat belőle — „Addig is, fogja, jó lesz a cipőre!" János haptákban áll és tiszteleg. Nem mozdul. De a szemén könny ragyog , az orcáján lassan végigpereg. „Főhadnagy úr, én koldus nem vagyok! Köszönöm szépen." Mást is mondana. De reszketősen súl el a szava. Csak később szól még, mert a tiszt is­­ hallgat: „Minden cipőt én varrtam a fiamnak!..." Főhadnagy úr bólint. „Jól van, mehet. Beszélünk róla nemsokára. Várjon." S a János vár. Napokat. Heteket. Közeledik a második karácsony. Már hó esik. A fedezékbe hull. A János nézi, nézi szótlanul.. . Egyszer parancs jön. Utazik a század! „— Na, frátter úr! Most fuccs a szabad­ságnak . .." III. . . . És János újra a vonatra ül. Két nap, két éjjel — zúz már a feje — Ott gubbaszt egy sarokban egyedül. A többi nézi. Tréfálnak vele. Kedves szó éri és durva beszéd. Ő nem szól. Ki se nyitja a szemét. Beteg talán. Az arca sárga, ráncos . . . „— Esik a hó. Fázik a fiad, János!" Fut a vonat. Ki gondol rája, merre?... Mindegy az nekik, csak halál elébe. Négy világtájra, nagy csataterekre ömlik az ember. Oh, mikor lesz vége! Kis állomás. Körül komoly hegyek. Füttyszó. János bágyadtan nyit­ szemet. Jézus!... Kirántja azt az ablakot!... Hegyek közt falu ... Az övé az ott! . . . Szédült fejjel hanyatlik percre hátra. Aztán csikorgó foggal ugrik... lódul... Utána kapnak mind... De már hiába! Prüszkölve mászik ki a magas hóból. Mint űzött állat, néz körül — s neki! — „Szökik! Szökik!" — Száz ember kergeti. Törpe bokrok közt feketül a bánya . . . Eltűnt. Szülőföldje rejti magába. Lélekzetfojtva ül meg a melegben. A lárma elhal. „Nincs itt. Hova lett?" Csönd. Majd füttyszó. És János össze­[rezzen. Vonat zakatol a feje felett. Mintha halott volna, fölötte járnak... S jobbról-balról jönnek megint az árnyak. Szomorú asszony, mezítlábas gyermek . . . .,— Ne sírjatok! Közel vagyok már. [Jertek." Futnának már. De János int nekik. „— Csitt csendesen! Katonák lépte­k dobban . .." S a kedves két arc nyomban eltűnik. Kék éji fényben, az ároksarokban. A János A S­z­éh­er Árpád-díjjal jutalmazott elbeszélő költemény Ki

Next