Uj Idők, 1918 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1918-07-07 / 27. szám - Kosáryné Réz Lola: A János / Költemények
I. A János háza olyan volt egészen ,— Piros tetejű, hófehér falu — Mint a cukorház a tündérmesében. Elől bámulón nyilt a száj: a kapu. Körül apró kertudvar, keskeny út. Oldalt a falu kis patakja fut.Mint süppedt sírok: pár zöldséges ágy , a kertsarokban görbe szilvafák. Halkan nézték, hogy hogy jő a nyárra tól Az ablakból jószagú virágok. Az udvaron egy kékszemű, kövér, Nagyfejű, szőke kis fiúcska játszott. Bent ifjú asszony dalolgatva járt , a János ütötte a kaptafát. Arcuk mosolygós, nézésük derült: A boldogság is ott lakott velük. Ide a világjáró szél se tévedt, Nem hallottak vésztjósló semmi bajt, Szép csöndesen csak éltek-éldegéltek. Míg a világ forgott, ahogy akart, üstökös sem járt. Nem mutatta semmi , megjött a parancs: háborúba menni. Sírt az asszony, hogy beteg lett belé — János csak állt, mintha nem értené. Készülnek immár. Friss ruha, szalonna.— Este megy a gőzös. Indulni kell. A János, mintha álomban mozogna. Még kint, a csöppnyi udvaron seper. Aztán öltözteti a kisfiát, Reáadja az új cipőt, ruhát , két nehéz könny a pillája alatt: — Hozz vissza. Isten, mire elszakad! Szerszámot, holmit a műhelysarokba. Háromlábú székét az ágy alá. Vajon lesz-e, hogy újra kézbefogja? Víg munkakedvvel ül-e még reá?... Végsőt pillant a kis lakásba szerte. Könnyes csókkal borul a feszületre , az ágyra, hott a fiával aludt . Aztán hátára veszi a batyut. Az országúton itt-ott egy szekér, Zörgése, nyikorgása mind panasz. Közbül néhány kis csapat mendegél . Az útja mindeniknek ugyanaz. Egy-egy duhaj legényke énekel, De meglett férfi könnyezve megy el. Oh, nehéz út! Sír asszony és gyerek , a halál hajtja a porfelleget. Ott megy a János meg a felesége, Közbül nyeli a port a kisfiú. Majd felkéredzik az apja ölébe. Tetszik neki a kékcsíkos batyu. Aztán álomra billen a feje . S János egy szó nélkül megy vele. Mintha részeg volna. Utat se lát. Csak nézi, nézi, nézi a fiát... Az erdőszélen tétován megáll. Körültekint, — s most az asszonyra néz. A pillantása rajta remegve jár, — Sírni nem szabad. Beszélni nehéz. ..Este van már... A gyerek elaludt És visszafelé hegynek visz az út. Ne találjon itt künn az éjszaka, — Már mostan, Julcsám, menjetek... haza...'1 Búcsúzó csókkal János most lehajlik. — Az asszony búgó jajjal fogja át — A szája némán, fájón megvonaglik. Nyújtja a fiát, édes egy fiát. A vonat már közel. Zihálva fut S a János fordul . . . fogja a batyut. Lehajtott fejjel megy.. . Már szót se szól. Vissza az asszony sírva bandukol. KOSÁBYINÉ RÉZ LOLA A nap lehull. £ s elsápad az ég. Gyászos fátyolban állnak a hegyek. Az est elhagyja titkos rejtekét , lassan lopózik egyre közelebb. A tó csak hallgat néma szédülettel. Hűvös lehelletű árnyék terjeng el Bágyadt kerteken, porló utakon , a holt mezőn... nehéz árnyék nagyon! Mint édesanyja óvó, lágy ölében Sok inges, álmos apró gyermek ül,így meghúzódik a hegyek tövében A sok kis fehér ház köröskörül. Elhalt az útnak harsány éneke. Csak messzi hang kél. Édes, halk zene. Csengő, gyémántos gyöngy peregve hull. Zongorázik a kastélyban az úr. Leemeli a kalapját a János. Bach-fuga-e, vagy bús Chopin-darab?... Nem tudja, de a halk melódiához Lelkéből nőnek az imás szavak: ,,— Jó Isten, ha már baj van a világban, Viseljem én. Elég erős a vállam. Csak az asszony s a gyermek ne legyen Részes a bajban, édes Istenem!" . . . János lassan, levett kalappal ballag, — Előtte már a nyüzsgő állomás. Selymes nagyságai? szivart osztogatnak. Ablakokban zászlók, Szemekbe' láz. ..— Fel, fel vitézek!"... Harsog messzire S csillogni kezd a János kék szeme. Már nótáz. Felejt gyötrő gondokat — S megindul véle lassan a vonat. . . II. „— Már mi, pajtás, örökre itt ülünk. Közeledik a második karácsony." ..— Csak le ne fagyjon addig a fülünk." „— Hagyd el. Én nékem jobb itt «elett látnom, Máskor a lelkem, hej, csak hazajár: A földdel hogy mi van. Vetnek-e már? Aztán hogy nő-e? Szép-e a vetés? Szökken-e magba?... Az nagyon nehéz!" ..— Mindegy az, pajtás! Még Isten neki, Ha egy kis dolgunk néhanap akad. Míg az ember a muszkát kergeti, Gondolja, segít, aztán hamarabb Vége a háborúnak, — és mehet. De így, pajtás, így soká nem lehet! Na, mit szólsz hozzá, testvér? Frátter úr? Hallja-e kend?... Beszéljen! Mit búsul?..." A többiek pipázva üldögélnek. —• Piros vaskályha mérges lángja ég — A János külön. Maga elé réved, Homlokán tartja két nehéz kezét. Pipa a földön, étel a padon, Bámul egy papírra hallgatagon. Megszólal végre és a hangja reszket: „— Nincsen cipője télre a gyereknek." Földre néz s hallgat percre mindenik, Rájuk nehézkedik a sorsnak súlya. Ám egyikük vidám dudát kerít. Szomorú szívvel víg ütemre fújja. A bánat egy sóhajjal elrepül S már mindeniknek arca földerül. Elszáll az otthon délibábos álma ... Csak a Jánosnak muzsikál hiába. Hajh, mert mióta jött az a levél, Ha kérdik is, csak sóhajt vagy morog. Ha egyedül van, magában beszél. Hallgatja őt a fedezéksarok. Ott,'s sötétben, halvány árnyak kelnek. Szomorú asszony, mezitláb,is gyermek... Almában száz pár cipőt varr neki. Fázni a hóban, jaj, nem engedi! Kínzó vágyból száz gondolat ered. ..— Lám itt ülök csak, semmit sem csinálok." S János másnap reggel rapportra megy. ..Adjon valami rövid szabadságot, főhadnagy urnak alásan jelentem. A többiek majd vigyáznak helyettem. Pihen a muszka. S visszajövök, ha kéne: — Nincsen a fiamnak cipője télre!" Főhadnagy úr aranyos jó gyerek. De hiába, mindig nagyúr maradt a bakához, akit szívből szeret. Nem talál szívhez simuló szavat. ,,Jól van, János, de várni kell kicsit. Hazautazni... Az nem megy csak így." — Tárcáját veszi, válogat belőle — „Addig is, fogja, jó lesz a cipőre!" János haptákban áll és tiszteleg. Nem mozdul. De a szemén könny ragyog , az orcáján lassan végigpereg. „Főhadnagy úr, én koldus nem vagyok! Köszönöm szépen." Mást is mondana. De reszketősen súl el a szava. Csak később szól még, mert a tiszt is hallgat: „Minden cipőt én varrtam a fiamnak!..." Főhadnagy úr bólint. „Jól van, mehet. Beszélünk róla nemsokára. Várjon." S a János vár. Napokat. Heteket. Közeledik a második karácsony. Már hó esik. A fedezékbe hull. A János nézi, nézi szótlanul.. . Egyszer parancs jön. Utazik a század! „— Na, frátter úr! Most fuccs a szabadságnak . .." III. . . . És János újra a vonatra ül. Két nap, két éjjel — zúz már a feje — Ott gubbaszt egy sarokban egyedül. A többi nézi. Tréfálnak vele. Kedves szó éri és durva beszéd. Ő nem szól. Ki se nyitja a szemét. Beteg talán. Az arca sárga, ráncos . . . „— Esik a hó. Fázik a fiad, János!" Fut a vonat. Ki gondol rája, merre?... Mindegy az nekik, csak halál elébe. Négy világtájra, nagy csataterekre ömlik az ember. Oh, mikor lesz vége! Kis állomás. Körül komoly hegyek. Füttyszó. János bágyadtan nyit szemet. Jézus!... Kirántja azt az ablakot!... Hegyek közt falu ... Az övé az ott! . . . Szédült fejjel hanyatlik percre hátra. Aztán csikorgó foggal ugrik... lódul... Utána kapnak mind... De már hiába! Prüszkölve mászik ki a magas hóból. Mint űzött állat, néz körül — s neki! — „Szökik! Szökik!" — Száz ember kergeti. Törpe bokrok közt feketül a bánya . . . Eltűnt. Szülőföldje rejti magába. Lélekzetfojtva ül meg a melegben. A lárma elhal. „Nincs itt. Hova lett?" Csönd. Majd füttyszó. És János össze[rezzen. Vonat zakatol a feje felett. Mintha halott volna, fölötte járnak... S jobbról-balról jönnek megint az árnyak. Szomorú asszony, mezítlábas gyermek . . . .,— Ne sírjatok! Közel vagyok már. [Jertek." Futnának már. De János int nekik. „— Csitt csendesen! Katonák léptek dobban . .." S a kedves két arc nyomban eltűnik. Kék éji fényben, az ároksarokban. A János A Széher Árpád-díjjal jutalmazott elbeszélő költemény Ki