Uj Idők, 1919 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1919-04-13 / 14. szám - Csathó Kálmán: Pókháló / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— Ó dehogy! Üljön le! . . . — felelte Irén, de olyan hangon, mintha azt mondta volna: — De még mennyire! Balogot azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen vissza lehetett volna riasztani holmi udvariaskodási formaságokkal. Ha szükségesnek látta, hajlandó volt az egész hadjáratot elölről kezdeni: — Mit olvas? Irén egy pillantást vetett a könyvre, mert nem is tudta jóformán, mi az, amit a kezében szorongat. — Nem olvasok. Tanultam! — mondta. — Irodalomtörténet . .". — Érdekli? A leány vállat vont. — Ahogy vesszük. Tulajdonképpen csak az írók életrajzára vagyok kíváncsi . . . De nem ezekre a száraz adatokra, hogy ki mikor született, mikor halt meg, és mit írt. . . Az aprólékos körülményeket szeretném tudni! Ki milyen ember volt? Mik voltak a szokásai? Mit, vagy kit szeretett vagy gyűlölt? Szerelmes volt-e, vagy nem? Boldog volt-e, vagy boldogtalan? Szegény volt-e, vagy gazdag? Hogy lett író? Micsoda vívódásokon ment át? Mit olvasott? . . . Igen, igen ... ez sokkal jobban izgat, hogy egy érdekes ember miket olvasott, mint az, hogy mit írt. . . De ilyesmit nagyon keveset árul el ez a száraz iskolakönyv... Balog bólintott. — Ezt értem! Magát nem az irodalom érdekli, hanem az írók. Azt szeretné tudni, hogy mi volt az, ami erre a pályára vitte őket . . . Irén mosolygott. — Lehet. . . Lehet, hogy igaza van. Én ugyan azt hittem eddig, hogy az emberi sors az, ami érdekel. Balog azonban nem akart tágítani attól a tervétől, hogy ma egy lépéssel közelebb férkőzzék az Irén titkához és úgy vélte, ezen a nyomon rá fog találni az elzárt kert sövényén a résre, amelyen át bebújhat. Megrázta a fejét és ő is mosolygott. Bizalmasan és kissé fölényesen, de egyetértőleg, mintha azt mondaná: — Mit bújócskázunk, mikor úgyis tisztában vagyunk már egymással!..." — Én pedig, — szólott — meg vagyok győződve, hogy magát az érdekli, amit mondtam. Mindenki, akit egy ilyen pálya vonz, lázasan kutat az illető és a vele rokon pályák nagyjainak az életében momentumokat, amelyek a saját életében is előfordulnak és ezekből próbál önmagára kedvező következtetéseket levonni. Persze, az ilyen dolgok meglehetősen megbízhatatlanok, mert ha valaki abból, hogy, teszem azt, Schiller szerette a tejfeles krumplit, amit ő is szeret, azt következteti, hogy költői hivatás vár rá, az alighanem csalódik. Viszont azonban, aki tehetséget érez magában bármely művészi pályára, amit a szülei elleneznek, annak nagy biztatás a Virgilius példája, akit az apja eltángált, amért verseket írt... Irénnek dobogni kezdett a szíve. Ez az ember nyomában van a titkának! — És maga azt hiszi, hogy én is verseket írok titokban? — kérdezte ösztönszerű védekezéssel. Balog komolyan rázta a fejét. — Azt nem! De azt igen, hogy maga annyira szereti azt a barátnőjét, akiről a minap beszéltünk, hogy az ő érdekében kíváncsi egyes írók életének olyan mozzanataira, amelyekből a művészi pályára általános következtetéseket lehet levonni . . . Olyan fölényes nyugalommal beszélt, mint aki egészen biztos a dolgában, s megint azzal a bizalmas, egyetértő mosollyal. Irén egy pillanatig merőn nézett a szemébe. Ha ez egy nappal előbb történik . . . Tegnap még nem volt senkije, akivel beszélhetett volna legrejtettebb, legtitkosabb ábrándjáról, tegnap még vágyódott valaki után, akihez bizalmas lehessen. Tegnap még boldog lett volna, ha az övével rokon felfogású lélekre talál, akinek elpanaszolhatja kétségeit s akinél támogatást kereshet elhagyatottságában. Ma azonban . . . Ma megnyílt számára az ígéret Földjéhez vezető út sorompója. Ma már nem érezte magát elhagyatottnak, mert kiönthette szíve minden eltitkolt álmát annak az egyetlennek, aki a leghivatottabb volt arra is, hogy ilyen álmokat meghallgasson és arra is, hogy éppen az ő álmait meghallgassa. Tegnap még — lehet — talán gondolt is Balogra, a múltkor való beszélgetésük hatása alatt. Ma — bántó tolakodásnak és nevetséges erőlködésnek érezte ennek az embernek minden szavát, amivel a bizalmába akart férkőzni. Balog nem sejtett, nem is sejthetett ebből semmit. Meg volt győződve, hogy szavainak csak egyféle hatása lehet s nyugodt biztonsággal várt ennek a bekövetkezésére. De úgy járt, mint akinek az órája késik és utazni akar. Kényelmesen kimegy az állomásra. Bokányi Dezső, munkaügyi és népjóléti népbiztos, A forradalmi kormányzótanács tagjai Kalmár Henrik, német népbiztos Stefán Ágoston, ruszin népbiztos Vajda Manó fényképei '257