Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)
1920-06-01 / 15. szám - Zilahy Lajos: Pipafüst / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
villog a színe a lámpa felé tartva, mint a megolvadt rubint. Másnapra nem jó eltenni, mert megnyúlósodik és csúnya, lila-fakó lesz a színe. — Ne menjetek még, igyuk ki ezt a kicsit, ami benne van, — mondja apám a vendégeknek, — fölemeli és meglötyögteti a kancsót. Lötyög még a fenekén vagy másfél liter. —• ez a kancsó valamelyik ősapám kisebbfajta ivószerszámai közé tartozott. No maradnak hát, — azt a kicsit úgy sem lehet visszatölteni a hordóba. A négy öreg szopogatja az ürmöst és betakaródzik a pipafüstbe. A pipafüst! Ki látott már igazi pipafüstöt? Mert nem minden pipafüst igazi. Ahhoz a lélek nyugalma, a kedély derűje, boldog órák csöndje kell, hogy pipafüst a maga tiszta valóságában emelkedjen, föl és a öltsön alakot a levegőben. Nagy füstmadarak, álombeli kék és szürkesárga flammingók, amik halk szárnyakkal úszkálnak a lámpafényben, lassankint kerengenek mindig magasabbra és magasabbra, mint távozó gólyák, aztán végképpen elenyésznek az égboltban, a plafonban, amit a végtelenbe mélyít homály. Néha egy-egy mohóbb szippantás után háramasával, négyesével fürgén röppennek föl a pipa vörösen parázsló fészkből. Gyönyörű szép vonalakban keringenek, kóvályognak, úsznak, egyik úgy néz ki a levegőben, mint két lusta, kéjesen nyújtózkodó fehér asszonykar, a másik egy nádszál-karcsú tündér, sejtelmesen elfátyolozva.Órákig el lehet nézni a pipafüstöt, aki olvasni és látni tud bennük. A négy öreg ott ül az asztal mellett, pipáznak és diskurálnak. Ilyenkor hallja az ember a legszebb vadászkalandok elmesélését. Szerencsére az apám mindig megírta, hány nyulat, foglyot és fácánt lőttek az őszi körvadászatokon, ebből mennyit lőtt ő és mennyi osztalék jutott rá. Ez megvigasztalt egy kicsit. Nagyon szerettem az apámat és főleg az imponált, hogy a fürjet nagyszerűen lőtte röptében. Pedig a fürj cikázva surrog a kukoricás fölött. Karácsony előtt két héttel bejött latin órára Kis Bálint, a pedellus, hogy azonnal menjek, az igazgató úr hivat. Mármint engem. Nagyon elsápadva támolyogtam ki a padból. Az igazgató hívása mindig jelent valamit, a diák-lelkiismeretet mindig terheli valami. Az üres folyosón a latin puskát kivettem a belső zsebemből, kihajítottam az ablakon, a manzsettámról pedig útközben izgatottan leradíroztam a tangens és kotangens képletét. Az igazgató az asztalnál ült és szigorúan nézett rám, mikor beléptem. — Sürgöny jött hazulról, hogy menj haza azonnal, mert az apád nagyon beteg. Itt a pénz. Aztán lehajolt az írása fölé az öreg és többet nem is akart a szemembe nézni. Elvettem a tizenöt forintot az asztal párkányáról, — a sürgönyt nem adta ide. Némán meghajoltam és kifelé indultam. Nagyon feszült bennem minden, az ajtóban nagyot nyeltem és megfordultam. Nem ismertem a saját hangomra. — Igazgató úr, kérem, jigyi meghalt az apám? Az öreg egy kicsit nem felelt, úgy tett, mintha nagyon sok lenne a dolga és fel sem nézett az írásából. — Nem fiam, csak nagyon beteg. Mégegyszer mélyen meghajoltam és kiléptem a szobából. A folyosón neki támaszkodtam a falnak és merőn néztem a földre. Éppen akkor lépett ki a tanárszobából Klopecky, a számtantanár, egy csomó füzettel a hóna alatt. — Te mit ácsorogsz itt? — reccsent rám keményen. Hebegtem valamit, hogy kérem ... én nem ... az igazgató úr ... hivatott. . . — Mars ,i>e az órára, ne lopd itt az időt! Klopecky szigorú szemmel végigmért, aztán otthagyott. Miért nem adta ide az öreg a sürgönyt? Éreztem, valami homályos sejtelem éreztette velem, hogy meghalt az apám. Mohón és kétségbeesve kapkodtam elő az emlékeimet, hogy a halottat életre rázzam, ha csak egy pillanatra is ... .. . A sínek között állott, a vonat már indult, a jobb karjáról egy szürke, színe vesztett napernyő csüngött le, ,a balkezével pedig integetett: — Szervusz, kisfiam, isten áldjon meg! Éjszaka utaztam haza. Kiültem a kalauz kis ülőkéjére, az ablakon keresztül bevillogtak az elsuhanó, havas hegyoldalak és a homályos folyosón egyszerre rámrohant és fojtogatni kezdett a fájdalom. Hangosan zokogni kezdtem, de nem hangosabban, mint a vonat zakatolása. Egyszerre azon vettem észre magam, hogy valaki mellettem áll és a keze szelíden a vállamra ereszkedik. Egy öreg, bekecses, prémsipkás úriember volt. — Miért sír, kisöcsém? Félbehagytam a zokogást és az öklömre támasztottam az államat. — Meghalt az apám, — feleltem tompán. — Hm, hm ... — dünnyögött az öreg. Tán neki is volt egy ilyen diákfia és arra gondolt, hogy az is így fogja majd siratni őt, éjjel a vonatban, mikor hazasürgönyözik. — Mibe halt meg? — A vaddisznó ... — mondtam komoran. Vadászni voltak a tenkei erdőben, az irtásban rálőtt egy kanra, nem találta jól, a kan rárohant és föltépte a mellét... A hajtók zöld gallyakra fektették és úgy vitték haza, alkonyat után, fáklyafénynél. . . Nem is tudom, hogy miért hazudtam. Jól esett, hogy az öreg bekecses elképedés álmélkodik. De magam is így képzeltem el az apám halálát. Akkortájt sokszor elolvastam Bethlen leírását Zrínyinek, a költőnek haláláról. — Három honvéd-generáció Mühlbeck Károly rajza 294