Uj Idők, 1924 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1924-08-31 / 36. szám - Terescsényi György: A pipiske / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A pipiske — Elbeszélés — írta Terescsényi György Az utolsó renden történt, hogy János megvágta a pipiskét. A kaszával vágta meg, a barázdaparton, ahol a rozsvetés szélében selyemszálú asszonyhajfüvek kezdődtek. Parányi fészek kis kosárkájában üldögélt a pipiske a tojásokon, amikor elcsapott fölötte a szé­les kaszapenge. A sűrű kalászerdőben hirtelen fölsi­koltott a rémült madár. A kasza megállott, fokával ledobbant a tarlóra és a nyél szabad végén két öklére hajtotta fejét János, a zsellér. A pipiske ott vergődött a konkolytorzsák és a zabszálak között. Szürke kis mellénykéjén hatolt be a penge. Emberen csekély karcolás lett volna ez a seb, de a pipiskének nagy volt és halálos. A tojások barna pöttyös, kis golyóit szétszórta körülötte a suhin­tás ereje és a kis szürke szárnyas úgy haldokolt kö­zöttük, mintha helyettük is, a tojásokba fúló életek helyett is el kellene szenvednie az elmúlás szörnyű tragédiáját. — Ejnye ... — mosolyogta János, a kasza­nyélre hajolva . . — szegények . . . A madár homályosuló személytel a föléje óriá­sodó embert nézte a földről. Rémület ült a parányi fe­kete gyöngyszemekben, kiáltó és könyörgő rémület. — Segítség ... — kiáltották a szemek és az elgyöngült szárnyak parányi legyezői lankadtan terül­tek szét. Néhány görcsös rándulás még és a szemhéj pergamentje lassan lecsukódott, a lábak kinyúltak és előremeredtek. A pipiske meghalt. János elkomorult orcával állott fölötte. — Pipiske ... — suttogta magában és torkán a gyilkosság émelyítő íze csordult végig. Nem bírta nézni a madarat és fölemelte pillantá­sát a szőke táblák fölé, fel egészen a rózsaszínű fel­legekig, amelyek enyhe fodrozással csipkézték az al­konyodó eget. Szelíden és véghetetlen lágy megbo­csájtással nyúltak alá a felhőrojtok, szép lila fátyolok­kal takarták be a távoli akácerdőket és jegenyesoro­kat az elpihenő földeken. — Nem akartam ... — suttogta János és této­ván nézett körü­l. Háta mögött szabályos glédákban hevert a levágott zab, az egész délutáni munka. — Elég is lesz, — tette hozzá a fáradtság meg­újuló lankadtságával és indulni készült visszafelé, a bodzabokorhoz, ahová délután az elemózsiás tarisz­nyáját tette. Ekkor vékonyan, alig hallható, halk csipogással megszólalt a pipiske . . . Tétova és különös volt a hang. Úgy tetszett, mintha nagyon, nagyon messziről jönne, az ég kár­pitja alól, vagy nagyon közelről, egészen a füle mel­lől. Iránya és fölismerhetősége nem volt a hangnak, talán a réti prücsök pittyegéséhez hasonlított, amely éles, vékony és átható, mint éjfélkor, száraz avarban a lidércek surrogása. János szíve földobogott a kopott lajbi alatt. — Na mehetünk, — mondta aztán félhangon, mintha bátorította volna magát. Köhintett néhányat, száraz és kényszeredett torokreszeléssel, kelletlenül és csak azért, hogy épen csináljon valamit. Vállára ka­nyarította a tarisznyát, a kaszát is fölcsapta utána, hegyével fölfelé, nehogy megvágja magát valaki benne, ha mellette elhalad. Teremtett emberi lélek sem volt a széles határ­ban. Elcsöndesült, álmos lomhasággal nyúlt el a dűlő­út a mesgyék között, az akáclevelek mind aludtak már, egymás hátára hajolva a karcsú levélszárakon. Nem volt senki a földeken és János most nagyon egyedül érezte magát a mérhetetlen nagy világban, a széles táblák között, a távolba kígyózó út porában. Kósza gondolatok jegyezgették lüktető halántékát, té­tován kergetőző sejtések, mint az alkonyi szellő len­gése künn, a tömérdek széles pusztaságon. Előrefu­tottak, majd visszalibbentek a gondolatok, kóvályog­tak és imbolyogtak János feje körül. — Hess te . . . — csapott feléjük János, a kéré­szek felé, amelyek ott táncoltak és vihorásztak a le­vegőben, a feje körül, mióta elindult. Nem tudni, honnét jöttek, talán a juharfa csipkés levelei alól, ami­kor átbújt alattuk János az útra, azóta követték az eleven, mozgó tornyot, egyhangú és fáradhatatlan zü­m­mögésük­kel, amely, úgy tetszett, betöltötte és túlárasz­totta az egész világot. Az útkanyarodónál­ szétcsapott két karjával, ke­ményen és parancsoló határozottsággal meredt eléje a feszület. Jézus pléhre festett képét fakóra mosta rajta az eső és a lyukak nyomán kicsorduló vér élénk­piros színét halovány­ szürkére szívta a pusztai nap­sugár. János lehajolt fejjel, meggörnyedve haladt el mel­lette. Mint mindig szokta, most is megbillentette ka­lapja karimáját jobbkeze mutatóujjával, mintha kö­szönne. Szája motyogott is valamit, de a köszönést egészen belül mondta el, a szíve legbelsejében, nem is szavakkal, hanem valami langyos áradással, amely fölszállott melléből és szétfutott az egész testén. Ekkor vékony és éles kiáltással ismét fölsikoltott a pipiske . . . Éles és átható volt a sikoltás és János úgy érezte, mintha hosszú és nagyon hegyes tű hatolna be hátul a tarkóján. — Oh ... — sóhajtotta és meg is akart állani, nem is. Jó darabot haladt így tovább a poros úton, ami­kor ismét fölcsipogott belül a furcsa hang. Visszanézett. A kereszt fölmagasodva hőkölt rá az alkonyi égen, a lebukó nap vérvörös golyója meg­növesztette és haragosra élezte ki, olyan volt, mint Kodály Zoltán zeneszerző, akinek hegedűre és gordonkára írt köttőse rendkívüli sikert aratott a salzburgi Kamarazene ünnepen. Werner Irén fényképe ?0* 185

Next