Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-04-24 / 17. szám - Temple-Thurston Ernest: Az álmok városa (Regény) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A szavak lassan hagyták el ajkát. Boldog is volt és szomorú is egyszerre. Az élet legnagyobb tragédiája a határozatlanság. Jill végre John felé fordította a fejét és ránézett. A kezébe, amely John kezét fogta, élet áradt. John érezte, hogy a finom ujjak szorosabban fogják körül a kezét. — Ezt miattam mondtál? — kérdezte. — Engem félt? — Kell, hogy gondoljak magára. — Azért tartja kötelességének, mert egyedül vagyok itt? John a fejét rázta. — Kötelességről itt nincs szó. — felelte. — Az ember azt teszi, amit akar. Ha kellemetlen, amit tenni akar, akkor elnevezi kötelességnek. De mindazt, amit teszünk, szeretetből tesszük. Vagy önmagunk, vagy mások iránt való szeretetből. A kötelesség csak üres szó. Nincs mögötte semmi. Semmi, ami igazán emberi volna. Én nem érzem úgy a kötelesség kényszerítő erejét, mint mások és épp ezért én nem is teszek semmi olyat, ami kellemetlen. Most válaszúton állok. Nem tudom, melyik a helyes út. A kis fehérhajú asszony átölel és érzem, hogy nem tudok megválni tőle. Maga pedig fogja a kezemet és érzem, hogy földet és eget megmozgatnék, csakhogy magát pillanatnyi szenvedés se érje. Elengedte Jill kezét és kiegyenesedett. — Megérkeztünk. Most el kell válnunk. Gondolja meg jól, mielőtt megírja azt a levelet. — Mondja neki, hogy menjünk a maga szállójába. Hazakísérem. Sok mondanivalóm van. John hitetlenül mosolygott. A Jóisten most nem küldhetett neki ennél nagyobb ajándékot. A szíve beteg volt. Az életben, úgy érezte, csak csalódás vár reá. A maga csalódását még csak elviselte valahogy. De hogy az édesanyjának is csalódnia kelljen, az több volt annál, mint amennyit megbírt. Mint kísérteties árny, fenyegetően meredt eléje az a szörnyű nap, amelyen majd meg kell neki mondani az igazat, amelyen — talán egy év múlva, amikor majd Jill nélkül érkezik meg Velencébe, — meg kell neki magyaráznia, hogy Jill miért nem jött el. Az, hogy most még itt van mellette Jill, ha csak rövid időre is, az több volt, mint amennyit remélni mert.— Komolyan mondja? — kérdezte mohón. — Komolyan. John parancsot adott a gondolásnak és visszaült Jill mellé. — Ez jó. — mondta félig hangosan, félig magában. — Mi jó? — suttogta Jill. — Az, hogy még egy kicsit magával lehetek. Úgy féltem ettől a mai naptól. Félek a legközelebbi éjszakáktól. Mindig hallani fogom az édesapám hangját, amint utoljára az édesanyámhoz szólt. Látni fogom azt a bátor tekintetet az édesanyám arcán és hallani fogom a szavait, amelyekkel elbúcsúzott tőlünk. Édes, jó Istenem! Milyen csodálatosak is az asszonyok, ha szeretnek. — Milyen gyönge ő és mégis milyen erős és bátor. — mondta Jill. — Erős és bátor! — visszhangozta John. — Gondolja meg, hogy most egyedül van. Rajtunk kívül nincs senkije és semmije a világon. És mégis, még rólunk is lemond. Mosolygó szemmel adta oda azt a keveset, amije volt. És nekem el kell fogadnom az áldozatot. Ó, milyen borzasztó ostoba voltam! Emlékszem arra a napra, — Mrs. Morell sárga macskája épp besompolygott a szobába, — amelyen megkaptam a levelét. Azt írta abban a levélben, hogy nem fog többé írni magáról. A macskának keseregtem. Elmondtam neki, hogy a kis fehérhajú asszony, úgy látszik, szerelmes történetet kíván, én tehát majd elmesélem neki azt a történetet, amelyet örömmel fog hallgatni. És a macska úgy nézett rám, mintha helyeselné, amit mondok. És én elkezdtem. Milyen könnyelmű voltam! Nem gondoltam a következményekre. Egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy ez lehet a vége. Micsoda gyerekesség! Az édesapám is gyermek volt, az édesanyám is az. Én is az vagyok. Mindhárman gyermekek vagyunk. Nem születtünk arra, hogy az élet súlyát viseljük. — Maga azt hiszi, hogy rosszat cselekedett? — kérdezte Jill gyöngéden. John vállat vont. — Nem tudom. De meglehet. A felnőttek világában, amelyben mindenki adót fizet és lakbért és takarékba teszi a megmaradt pénzét, szörnyű bűn gyereknek lenni. — De csak azok szemében, akik nem értik ... — mondta Jill. — De hát ki érti az ilyet? — Én értem. — Maga? Hiszen tudom. De maga nem segíthet rajtam. Maga már eddig is többet tett, mint amennyit ezer meg ezer asszony tett volna. Maga segítségemre jött, hogy édesapám boldogan halhasson meg. Ennél többet igazán nem tehetett. És azt is megteszi, hogy még néhány napig velem marad. Ez valóban azt bizonyítja, hogy megért. A Jóisten áldja meg érte. Kétségbeesetten omlott össze megint. Kezét hevesen a szemére szorította és mintha testileg is szenvedett volna a fájdalom súlya alatt. Egyszerre érezte, hogy Jill megmozdult. Levette kezét a szeméről és látta, hogy a leány ott térdel a lába előtt. Elefántcsontarcát feléje fordította és szemét elfátyolozta a könny. A nagyvilágból. Newyork legújabb szenzációja: Krokodilus mint pincsikutya 463. Következő számunkban kezdjük el közölni Csathó Kálmán új regényét.