Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 1-27. szám)
1931-02-08 / 7. szám - Justh Zsigmond: A gazda-asszony / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
másikra. A napfény enyhe volt, csak simogatta, de belül, a talentuma égette, hajtotta, ösztökélte. Betegen is írt, írt, egyre. Tudta, hogy kevés az ideje és rengeteg mondanivalója volt még. Meg akarta mutatni nemzetének „a kiválás útját". Nem sikerült. Özvegy Balla Gergelyné már harmadik napja, hogy haldoklott. Eljött megtekinteni a nagy beteget Mari néni, a kopogi bába, el Rétesné, a pusztaszenttornyai javasasszony; hiába volt minden, csak nem tudtak a bajáról semmit. A két asszony fejét csóválta s lassú léptekkel hazament. Másnap fiai: István és János, meg azok feleségei fel is pakolták az öreg asszonyt és bevitték nagynehezen az orosházi doktorhoz. Az se tudott a bajáról egyebet mondani, mint hogy nagy beteg és meg fog mihamarabb halni. Azt tanácsolta a két embernek, hogy kíméljék a költséget. Nincs az Úristennek olyan orvossága, amelytől meggyógyulhatna. És özvegy Balla Gergelyné az egész úton annyira csendes volt, hogy hittek a gazdák a doktornak s elvégezték egymás közt, hogyha hazaérnek, megcsináltatják a koporsót. Tudvalevőleg édesanyjuk a legszószátyárabb vénasszony volt az egész szabadszenttornyai határban s mégse ejtett, már három napja, de egy árva szót se. Így hát bizonyos, meghal. A kuruzslóknak, sőt még a felcsernek is igaza volt. Hazaérve, a két ember legurigállta édesanyját a szekér saroglyájából. Az odaütötte aszott derekát az egyik kerék küllőjéhez s csak nem szólt Már bizonyos, a Szent-Mihály lovára jut. Matracát — most már, hogy nem tud szólni, úgyis mindegy, — kivitték a konyha melletti kamarába. Leterítették a nedves földre, az öregasszonyt meg reá. Le volt ragadva a szeme s petyhüdt ajkai nem mozdultak. Édesanyjuk tetemére meg ráborítottak egy cselédlepedőt — nagy gazdák voltak, tartottak cselédet, hármat, — ők maguk meg bementek a házba, pipára gyújtottak, behívták a ház elől feleségeiket s egykedvűen beszélgetni kezdtek. Az ajtót nyitva hagyták, úgyse lát, hall már anyánk mit se. A két menyecske ott ült a kemence oldalán, a padkán, a két ember a két ablak közötti festett kanapén, amelyet tavaly vettek a hódmezővásárhelyi vásáron ,tizennyolc forintért. rét? Te Anyánk hogy meghal, ki süt már most kenyekérdezte István, az idősebbik, a tapasztaltabb. A két menyecske hallgatott. Nagygazdalány volt mind a kettő, nem szerette a kenyérsütést. — Anyánk már fiatalságában tudott hozzá, yólalt meg végre János felesége, Lidi asszony, ki fiatalabb, de nyelvesebb is volt. A tizenkét regényt nem tudta megírni. Bár képzelete tele volt regényalakokkal, nem tudott már nekik életet adni. Nagyon hamar találkozott a halállal, belőle magából lett regényhős. — Apánk, — felelt rá István gazda, — maga szerezte ezt a százhúsz holdat. Szegénysorsból vette magához anyánkat. — Szolgalány volt, mikor elvette, — tette hozzá Lidi asszony halkam. — Hogy meghal s megosztakozunk, hatvan hold jut egyikünkre, jut ennek a kamarából szolgálóra is. — Jut arra, a három kéres elfér a padláson. A két ember belenyugodott az okoskodásba. — Csak —mondta János fejét vakarva. — sok lesz az illeték. — Anyánk, hogy,az öreg ráíratott mindent, nem akarta a jusst életében kiadni kezéből. Ha vissza, ránk íratta volna, nem fizetnénk semmit. — Nem ám. — Majd kifutja tán abból, amit a halotti társaság kifizet érte. Ketten biztosítottuk be. — Nem lesz elég. Horváthék is a múltkor hatvan forintnál többet fizettek el az ángyikánk hagyatékában. — Nekem pedig nagy fekete kendő is kéne a gyászruhán kívül, — vágott szavába Lidi asszony. — Tán nekem nem? — tette hozzá az István felesége, Mónus Zsuzsánna, a vásárhelyi parasztkirály lánya.— Csak nem gyászoljuk kartonban, mint ahogy a gányók szokták! — Selyembe se lehet, — vetette oda néki János. — Jó nektek a karton is! — Hát a baloldali ráta lesz a tiétek, úgy-e? — Igen, a házzal. Rossz vásár. Én a jobbikat szeretném, ház nélkül, — mondta élesen Lidi asszony. Te mind a két rátát szeretnéd egyben, — vágta ki Zsuzsanna hangos nevetéssel. — De elég lesz a szóbeszédből, nézd meg, János, hogy van. — mondta István komoly arccal, kiverve pipáját. János átment a kamarába, kihúzta a lepedő alól az öreg asszony egyik kezét, majd a másikat. Mind a kettő hideg volt. Lehúzta a lepedőt ábrázaljáról. sárga volt és élettelen. — Te István, anyánk meghalt. — Meg-e? — Meg az. Átmentek mind a kamrába. Körülfogták az öreget. Tapogatták testét, húzták-vonták karjait. István szólalt meg legelőbb. — Meghalt. A gazdaasszony — Elbeszélés — Irta: Justh Zsigmond Államosítják a debreceni törzsménest. Mühlbeck Károly rajza 206>