Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)
1936-11-15 / 47. szám - Ladányi László: Őszi vers / Versek
drámaíró a legvegyesebb közönség tetszésére volt kénytelen pályázni s ebből a helyzetből mégis a világ legnagyobb drámai remekei születtek világra. Igaz, hogy a háttérben ekkor is ott leselkedett a gyilkos konkurrencia: a táncoló medve, a birkózó kakas és a bolondos majom, — viszont kétségtelen az is, hogy az Erzsébet-korabeli Anglia a színháznak és üzletnek, a művészi követelménynek és anyagi érdeknek olyan egyensúlyát teremtette meg, aminőt azóta is alig látott a világ. Hasonló volt ehhez Moliére színháza is, amely szintén üzleti vállalkozás volt, de ugyanakkor magas színvonalon álló művészi intézmény, akár Moliére vígjátékait nézzük, akár azokra a mintaszerű színielőadásokra gondolunk, amelyeket az akkori párizsi közönség Moliérenek, a színpadi rendezőnek és nagyszerű színésznek köszönhetett. Valaki könnyen azt kérdezhetné ezzel kapcsolatban, mire való a közpénzekből fenntartott színház, ha a múltban ilyen fényes példák igazolják, hogy a nagy közönség számára s az üzleti érdek megóvása mellett is lehet a színház művészi intézmény. Erre először azt kell felelnünk, hogy a mi korunk más és Shakespeare Londonjának vagy Moliére Párizsának színházrajongását ma már szinte elképzelni is nehéz. A színház akkor a társadalmi élet gyújtópontjában állott, minden érdeklődés a színház körül forgott, holott a mi korunkban a színház legfeljebb primus inter pares, — a színháznak ma sok tényezővel kell számolnia, sok más intézménnyel kell osztoznia: a láthatatlan színházzal, vagyis a rádióval, a különböző sportokkal, a hangosfilmmel, a fillérekért vásárolható könyvekkel stb. úgy, hogy régi kivételes és kiváltságos helyzetének visszatérésére már alig számíthat. A szubvencionált színház jelentése és jelentősége ma egészen más, mint volt a múltban, bár nem szabad azt hinnünk, hogy az üzleti szempont az ilyen színházaknál teljesen kikapcsolható. Goethe, aki évtizedeken keresztül állott egy fejedelmi szubvencióval fenntartott színház élén, szinte örök időkre leszögezte azt az egyetlen helyes álláspontot, hogy a szubvenció ne legyen túl nagy és ne legyen túl kicsi. Ha egy színház annyi segélyt kap, hogy teljesen függetlenítheti, sőt elszigetelheti magát a nagyközönségtől, tehát az üzleti érdektől, akkor sohasem válhozik belőle egészséges közintézmény, akkor csak néhány ember magánügye lesz, rosszabb esetben múmiák gyülekezete. Viszont, ha egy ily módon fenntartott színháznak nincs meg az a lehetősége, hogy bizonyos nagy nemzeti és művészi értékekért áldozatokat is hozhasson, sőt kockázatot is vállalhasson, akkor könnyen merő üzleti vállalkozássá süllyedhet, amely csak a nagy tömegeket akarja kiszolgálni, akár a jó ízlés rovására és a művészet kárára. Goethe álláspontja ma még aktuálisabb, mint volt valaha. A mai nagy üzleti versenyben ugyanis a művészi hagyománynak csak egy őre lehet: szubvencionált színház. Persze, itt a hagyomány szónak igazi értelmére kell gondolnunk. Képzeljük el, hogy egy embernek van esze, értelme, képzelőereje, de nincs emlékezőtehetsége. Ez röviden annyit jelentene, hogy minden szellemi képessége csonka, mert hiszen mindennek a televénye és fundamentuma az emlékezés, ez adja meg egy embernek az egységét és konzisztenciáját. A hagyomány nem egyéb, mint egy egész nemzet emlékezőtehetsége, vagyis az a képessége, hogy a jelent össze tudja kapcsolni a múlttal s át tudja kapcsolni a jövőbe. Európának legrégibb és leghagyományosabb szubvencionált színháza a Comédie Francaise, amely egy idő óta igen nagy üzleti probléma is a franciák számára. A Comédie Francaise Európának az a színháza, melynek műsora több mint felerészben évszázados művekből adódik össze. Ebben a színházban a múltnak minden értéke aktuális erőnek mutatkozik s nem egyszer bebizonyosodott, hogy majdnem százéves darabok fölelevenítése jövedelmező üzlet is lehet egyúttal. A múltnak igazmondása e kérdésben egyszerűen és röviden az, hogy színház és üzlet nem ellentétek, amelyekről azt lehet mondani, hogy vagy-vagy. A művészi és üzleti szempontnak lehetséges egy egészséges egyensúlya, mint ezt Shakespeare óta Európában sok szubvencionált és nem szubvencionált színház példája igazolta. Meg kell engedni azonban, hogy a kérdés a drámai műfajok területéről nem vihető át ebben a formában az opera területére. Az opera mindig olyan drága műfaj volt, olyan luxusintézmény, amelyre fejedelmek, államok vagy mecénások múltban és jelenben vagyonokat költöttek s ezt a jövőben is meg fogják tenni, mert egy tökéletes operaelőadásból ezer meg ezer embernek van olyan lelki haszna és művészi gyönyörűsége, amiért nagy áldozatokat hozni is mindig érdemes. Már hűvösek az esték! A fákon sárga festék Cseréli fel a zöldet, Eső mossa a földet. A város lusta, ázott. Már jaj de régen fázott. Biz ennek is van ára. Köd száll a vén Dunára. Esőt gyűjt minden árok. És szállnak a sirályok. Múlnak a tarka színek, S fájnak a balga szívek. Színiházplakátok gyűlnek, A strandnak befütyülnek, S már levitézlett hősök A víg vadevezősök. Őszi vers Szőlőt, körtét, meg almát Őriznek hűvös kamrák. Elmúlt a lomha korszak. Pincékből száll a borszag: Az édes mustot mérik, Bor lesz, ha majd megérik, Épp igy lett ősz a nyárból, S szőlő a napsugárból. Vége a vékony blúznak. Többé nem randevúznak A ködlepett ligetben. Már ősz van a szívekben. Új álmokat keresnénk, Cr szerelmet szeretnénk. Mi eddig jó volt, fáj most, Unjuk a szürke várost. Finom most otthon ülni, A széken hátradűlni. Tudva már nem jön semmi, Igénytelen pihenni. Még azt se mondjuk, kár volt. Múljon el, ami nyár volt. A fény, a hő, az illat Nyűtt idegünkre nem hat. Kell hogy ősz legyen végre, Felhő a fényes égre, A léha, dús teríték Után a hűs veríték. Végzetünk már betellett, így lett, mert lenni kellett. Most csönd tanyáz a tájon , hosszú halálos álom. LADÁNYI LÁSZLÓ "728