Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-05-08 / 19. szám - Lyka Károly: Falujáró piktorok / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre . . 8.— pangő Félévre . . . 15.50 pengő Egyes számára 70 fillér Szerkeszti Herczeg Ferenc XLIX. évfolyam 1943 május 8 Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 19. szám Falu járó piktorok irta: Lyka Károly Fél évszázaddal ezelőtt művészet dolgában az volt a látszat, hogy sokkal több a festő, mint amennyit a közönség elbír. Ezek is majdnem mind a fővárosban szorongtak s ott igyekezték vásárlásra izgatni a közönséget, amely fáradozást nem nagyon jutalmazta siker. Főképp a még névtelenek körében a szükség akkor kitermelt egy típust, amely működése színhelyéül a falut szemelte ki. Ott is leginkább a plébániákat meg földesurakat, ahol legalább jó kosztot, jeles boritalt, esetleg egy viselt öltözetet lehetett pár garas melléklésével („finom festékre" stb.) tiszteletdíjként átvenni. A plébániákon kedvező esetben elpingálhatott egy népszerű szent képén a falujáró piktor egy hónapon át, amit a jó kosztolás okából „nem akart elsietni"! A földesúr és családja ábrázata vagy néhány vitéz ősének díszmagyar képe hasonlóképen alkalmas volt hosszabb-rövidebb vendégeskedésre, így vándoroltak Isten szegény verebei falurólfalura. Ebben megegyeztek mind, azonban kitűnt, hogy egyéb dolgokban nagyon kifejlett egyéniség volt bennük, no nem a művészetükben. Volt olyan, aki soha festeni nem tanult s mégis tisztességesen megélt a festészetből, még pedig családostul s volt olyan is, aki nem is egy akadémiát járt végig; akadt olyan, aki csak ,,pillanatnyi pénzzavarok" idején (amelyek olykor sok hónapig tartottak) faluzott, volt aki valamelyik faluvége árkában fejezte be piktori pályafutását. Az első kategóriába a derék Kegyes József tartozott. Ez szegény bölcskei parasztfiú volt, atyjának segített kapálni, rőzsét hordani s ha csak tehette, a keze ügyébe került apró szentképek nyomán próbálgatott Egy odavaló fiatal földbirtokos, alapi Salamon rajzolni. Géza, aki a müncheni akadémián tanult, pártját fogta s itt-ott útbaigazította, ezzel a nagyon szerény útravalóval bejárta az összes megyebeli falukat és buzgón mázolgatta az arcképeket, sőt oltárképeket is, el egészen Szekszárdig. Mindenütt szívesen fogadták a jámbor és szerény piktort, aki becsülettel megszolgálta a napszámot. A maga fogalmai szerint elég jól ment a dolga, meg is házasodott s végül szerény kiállító festővé fejlődött. Önarcképe még a Múzeumba is került, de csak a raktárba. Sokkal előkelőbb módon falazott egy francia nevű művész, aki azonban nem ecsettel, hanem egészen más módon hódított magának egy sokkal szélesebb körű közönséget. Mesébe illő bűvész-mutatványokkal járta be a falukat, mezővárosokat, kisebb városokat is le egészen Eszékig. Óvatosan kerülte azonban a Felvidéket, különösen annak keleti részét, mert ott kisült volna, hogy a „Párizsból éppen most megérkezett világhírű ezermester" nem más, mint Karvaly Mór, Budapesten jól ismert festő, aki különösen huszárképeivel és illusztrációival szerzett népszerűséget, jelenleg azonban pillanatnyi pénzzavarokkal küzködik s ezektől óhajt megszabadulni. Ami mindig sikerrel is járt. Akikről eddig szóltunk, sok baj ellenére mégis csak felvergődtek valamellyel tűrhető életszínvonalra. Voltak azonban a faluzók közt olyanok is, akikre egészen más sors várt. Két ilyen a müncheni művészeti akadémiából került ki: Billanics Ferenc és Cservenák Gusztáv, ezek ott 1882-ben kerültek barátságba. Mind a kettő délmagyarországi fiú volt, amannak atyja kereskedő, emező asztalosmester. Kevés tudással vármegyéről-vármegyére jártak, föl egészen Nyitráig, mindenütt a kocsmák és kávéházak közönsége körében keresve áldozatokat, akik egy-két forint ellenében lerajzoltatták ábrázatukat. Cservenák sorsa, oly sok faluzás után ismeretlen, Billanics azonban meg-megrekedt egyegy nyitrai falu kocsmájában, ahol elpálinkázta a kikoldult garasokat. Télvíz idején még valami felöltőt is juttatott neki valamely emberbarát, de a piktor ezt is pálinkára váltotta föl s inkább didergett a fagyban, semhogy lemondjon a szeszről. Ügy pusztult el. Sem ő, sem társa nem volt festészetre teremtett ember. Csak éppen a véletlen pottyantotta őket pályájukra, amelyen még az egyszerű mesterségig is alig jutottak. Sokkal tehetségesebb ember volt Szontágh Géza Diego. Ez egy sokágú, széltében tisztelt felvidéki családból származott, amely nemzedékeken át jeles tudósokat, írókat, lelkészeket, katonákat adott Magyarországnak Csak éppen Géza Diego ütött ki a díszes sorból. Mi hajtotta őt a hetvenes évek elején a piktúrához, bajosan deríthető ki. Valószínűleg a pálya nagy szabadsága és ő ezzel bőven élt. Hiába küldték a müncheni akadémiára, ott is csak ímmel-ámmal tanulgatott, a csavargást sokkal érdekesebbnek minősítette. Annyira mégis eljutott, hogy itt-ott egy arcképet festett, egy csendéletképet követett el, amelyek tanúbizonyságai egy elvetélt tehetségnek. Nem vette komolyan az életet. Talán önmagát sem. Még kevésbé az emberiség többi tagjait. Aggházy, ismert életképfestő, közelről ismerte s arra a kérdésre, hogy milyen ember volt, azt válaszolta, hogy jobb erről nem beszélni. Mednyánszky, a nagy művész, olykor juttatott neki pár forintot, de nem volt hajlandó róla nyilatkozni. Majdnem szó szerint azt mondta, amit Aggházy. Időnkint eltűnt Budapestről s falazni ment. Hol itt, hol ott tűnt fel, de aligha piktori munkálkodással, mert mindennemű munkát utált. Leginkább apró vándorló cirkuszokban bukkant fel és tapsokat aratott, amikor kardokat nyelt, csepüt rágott, égő gyertyákat falt föl. Aztán megint Budapesten látták, teljesen lerongyolva, pálinkától gőzölögve. Ilyen cifra élet után 1891-ben hagyta el ezt az árnyékvilágot. 541