Új írás, 1962. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)
1962-08-01 / 8. szám - VITA - Kultúra és életforma (A szerkesztőség zárszava)
kalmazás során, hanem az alkalmazás során előforduló egyes szubjektív torzításokból ítéli meg a politikai irányvonalat. Lehet, hogy akad olyan ktsz, amelynek tagsága úgy ítéli meg az országos politikát, hogy annak gazdasági rendszerébe mint burkolt kapitalista vállalkozás illeszkedhet bele szövetkezetük. S az ilyen tagságban nyilvánvalóan egyre növekszik a kispolgári, sőt polgári mentalitás. Igen ám, de az ilyen ktsz-ek nevével és ügyével a bírósági krónikákban szokott megismerkedni a nyilvánosság, félreismerhetetlen jeleként annak, hogy merre lakik Magyarországon az úristen. S az is lehetséges, hogy egy orvos, vagy egy művész, vagy akár egy bányász azt képzeli, hogy autójával kiemelkedik a társadalomból, s polgári illúziók országútjain száguldozza be a világot. Igen ám, de az ilyen autóúton beleütközik a közösség etikai vasfalába (többek között olyan autótulajdonosok vasfalába is, akik nem a szocializmus ellenében érzik a magukénak és használják autójukat), s ebben az összeütközésben csak egyetlen vesztes lehet... Nem félünk tehát a fridzsidertől, autótól, motorbiciklitől, magnetofontól, nem hisszük azt, hogy — például — a fridzsidernek „kispolgári” az előjele, a konfekció-ruháé pedig „szocialista”. Az ilyen szemléletet a szocializmustól idegen szemléletnek tartjuk. Hangsúlyozzuk azt, hogy a fridzsider, az autó stb. — a nagy számok törvényeinek értelmében — a szocialista élet formáját alakítja és szépíti, s a szocialista mentalitás erejét növeli, ha egy szocialista államban, a szocializmus gazdasági törvényeinek értelmében, szocialista szellemű közösségben jelenik meg. Ugyanakkor hangsúlyozzuk azt is, hogy 1. ma még jelentős rétegek élnek hazánkban, akiktől ez az egész probléma többé-kevésbé távol van; 2. mélységesen nem értünk egyet azokkal, akik vitáinkat kommentálva délceg korlátoltsággal jelentgették ki, hogy itt nincs semmiféle probléma, ez a vita álvita. A vitához hozzászólók tucatjai adták erre a legfrappánsabb cáfolatot. Gondolatsorunknak egy alapvetően fontos mozzanatához csak most érkeztünk el. Fentebb szóltunk már a politikai irányvonal különféle eltorzításairól. Ilyen torzítás például az is, ha valaki vagy valakik úgy értelmezik a jelenlegi helyzetet, hogy az felment a politizálás igénye alól, hogy az szükségtelenné teszi a politikai tájékozottságot, a közügyekkel való foglalkozást. Az ilyen apolitikus, deszocializáló magatartás merőben idegen a szocializmustól. Mért mondjuk el mindezt? Azért, mert az efféle, közügyektől elfordító értelmezése politikai helyzetünknek homlokegyenest szembenáll politikánk lényegével, s éppen ezért alkalmas arra, hogy kispolgári-polgári illúziókat szivárogtasson a korábbinál kedvezőbben alakuló életformába. Az ilyen antiszocialista mentalitás igenis alkalmas arra, hogy olyan életfelfogást termeljen, melynek hordozói elfogadnak minden anyagi javat a szocialista államtól, de képtelenek arra, hogy felismerjék ezeknek a javaknak — mondjuk így — politikai szféráját, hogy levonják életformájuk anyagi alapjainak ideológiai, etikai konzekvenciáit. Nincs okunk túlbecsülni ezt a veszélyt, de nincs okunk lebecsülni sem. Világosan kell azonban látnunk, hogy ez a veszély nem a fridzsiderben, nem politikánkban, hanem politikánk egyesek részéről előforduló liberális-kispolgári eltorzításában gyökerezik, s ez ellen küzdeni nincs biztosabb alap, mint a párt politikája. S itt érezzük mi rendkívül nagynak a kultúra, s ezen belül az irodalom felelősségét. Nincs szebb és méltóbb feladata a toll mestereinek, mint művészi alkotásokkal szétsugározni az alakuló élet (és életforma) szocialista feltételezettségét és szellemiségét. Nincs nagyobb feladat, mint a művészet eszközeivel és marxista szemlélettel ábrázolni ennek az életnek a dinamikáját, belső konfliktusait, teljesedő emberségét. Ne azon sopánkodjunk, hogy a hétvégi házát építő munkás kispolgári erődbe zárja magát, hanem a saját eszközeinkkel, a saját lehetőségeinkkel tegyünk azért, hogy a házat építő munkás egy szocialista világképbe építse bele a maga, személyi tulajdonú „dácsáját”, és ennek a művészi eszközökkel vállalandó feladatnak eleget is tehetünk, hacsak nem képzeljük falanszternek a kommunizmust. Nem azt kérjük az íróktól, hogy alkotási területükön kívül eső eszközökkel szolgáljanak egy nagy célt. De azt igenis kérjük, kérhetjük, hogy saját eszközeikkel segítsék szétáradni népünkben rendszerünk, világrendszerünk szocialista atmoszféráját, etikáját, emberi igényeit. Nem az harcol okosan és célszerűen a polgári befolyás ellen, akinek vérbe borul a szeme egy fridzsider vagy autó láttán, hanem az, aki — ha író, akkor művészete eszközeivel — képes a lelkekben és a fejekben világosságot teremteni, képes segíteni annak kikristályosodásában, hogy mi az, ami a miénk, ami értünk való, s mi az, ami ellenünkre él.