Új írás, 1965. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1965-12-01 / 12. szám - VITA - Kovács András: A szalagház és ami mögötte van
hozzá. De kérdés, vajon nem adott-e olyannak is észt, akinek hivatalt nem adott? Ez a céhszellem, ez az elkasztosodás, ami a magyar szellemi életre jellemző, azzal jár, hogy az irodalomtól kezdve az elvont elméleti fizikáig szinte ki vannak jelölve a területek, és igen nehéz azoknak, akik át mernek lépni a szomszéd határán. Képzeljük el, hol állna ma a társadalomtudomány, ha Marx arra vár, hogy a korabeli „illetékesek’ engedélyt adjanak gondolatai végiggondolására, vagy Lenin státusra vár ahhoz, vagy akár a marxizmus akkori tekintélyeinek jóváhagyására, hogy az új helyzetre alkalmazza a marxizmust. Mintha ki volna jelölve, kinek van joga újat kimondani. Annyi energia megy el arra, hogy az új gondolatok keresői bebizonyítsák, ők semmi újat nem vetettek fel, minden benne van már a klasszikusokban is! Ezért nem értik sokan, mi értelme van ennek a szalagház vitának, ha az illetékes hivatalok már letették a garast. Egy mániákus őrült makacs erőfeszítése! De gondoljunk a most hirtelen nagy tanítómesterünkké előlépett Le Corbusier-re (akinek életében — van-e ennél szégyelnivalóbb? — egyetlen könyve sem jelent meg magyar nyelven), mi történik, ha koncepcióit az első kudarcok, gúnykacajok, legyintések után feladja, és elmegy kommersz építésznek? Az emberiség ma szegényebb lenne, és azoknak sem lett lett volna módja „megtérni’’, akik ma már elismerik igazságát. Kötelességünk terveink és a jövő nemzedék érdekében tovább hadakozni. Nem lehet tudni, nem olvassa-e ezt a vitát valahol, esetleg egy vidéki középiskola padjaiban valaki, aki majd húsz év múlva előáll egy olyan koncepcióval, amely még jobb, de aki anélkül a szellemi izgalom nélkül, amelyet a ma még nem szembeötlően reális végiggondolások keltettek, el se indult volna. Ez a nagy jelentősége a gondolatok szabad mozgásának. A Zalotay-féle koncepciónak ezt a szerepét nem lehet túlbecsülni, különösen ha a fiatalságra gondolunk. Ez nem építészeti kérdés, ez szemlélet, életforma, világnézet kérdése. Hogyan élünk holnap, erről gondolkoztat el sokezer fiatalt, s van-e hasznosabb lépés a cinizmus, a perspektívátlanság ellen, mint ez? Lenin jó 40 éve már erőteljesen megfogalmazta az új életforma igényét. Nem hiszem, hogy azóta okunk lenne ennek az álláspontnak a megváltoztatására. „A nő továbbra is házi rabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, elltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaszögezi a konyhához, gyermekszobához, és munkaerejét a barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, eltompító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők valódi felszabadítása, a valódi kommunizmus csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (amelyet az államhatalmat gyakorló proletariátus vezet) a kis háztartás ellen, vagyis helyesebben, amikor kezdetét veszi a kis háztartás tömeges átépítése nagy, szocialista háztartássá. Vajon elég figyelmet fordítunk-e a gyakorlatban erre a kérdésre, amely elméletileg minden kommunista számára vitán felül áll?” (A nagy kezdeményezés című cikkből.) — Nem állítom persze, hogy a szalagház az egyetlen megoldás, mert a lakásigények is különbözőek, de miért vonjuk kétségbe egy ilyen elgondolás létjogosultságát? Az építésügyi miniszter a kortárs „lakás és életforma" vitáját a következőkkel zárta le 1961 augusztusában: „Az ankét nemcsak igazolta létjogosultságát, hanem már ebben a szakaszában is szétfeszítette eredetileg elképzelt kereteit, felülmúlta önmagát. Ez pedig már több, mint öröm kötelezettség... Befejezésül felteszem ankétünk pillanatnyilag legaktuálisabb kérdését: folytassuk? S a magam válaszát is ideírom: igen, folytassuk, méghozzá egy ideig itt, bárhol, mindenütt, később majd a folyóiratban. Címéül ezt ajánlom: Otthon és Társadalom.” Nos, ha a miniszter valóban fontosnak tartotta, miért nem gondoskodott ennek a vitának a folytatásáról az azóta eltelt 4 év alatt? Miért nem indították meg azt a folyóiratot, amelynek a miniszter sok sikert kívánt? Az ÉM által rendelt filmekben miért nincs nyoma sem ezeknek a problémáknak, miért elégednek meg a jelenlegi helyzet kritikátlan, ömlengő dicséretével? Ha az ÉM elvben egyetért a kortárs vitája lényegével, csak a szalagházzal szemben vannak negatív ellenérvei, miért nem szorgalmazza más ilyen irányú reálisabb, vagy kevésbé utópikus tervek kidolgozását? A családi házépítés gazdasági meggondolások miatt történő támogatása kizárja-e annak lehetőségét, hogy ideológiai munkánkban bíráljuk ennek negatív vonatkozásait, hiszen azért, mert anyagilag támogatjuk az egyházak működését, nem adtuk fel materialista álláspontunkat. Ha nincs mód a kollektív ház elképzelésének megismertetésére és egy új életforma igényének nyilvános vitatására, milyen koncepciót állítunk a fiatalok elé? Talán egy kis családi ház legyen az álmuk?