Uj Kelet, 1956. június (37. évfolyam, 2382-2406. szám)
1956-06-22 / 2400. szám
Ben Gurion és Sárét Mose Sárét lemondása — vagy lemondatása — és főleg távozásának kisérőjelenségei különféle értelmezést kaptak úgy az izraeli közvéleményben, mint a világsajtóban. Egyesek a közte és Ben Gurion közötti konfliktus személyes jellegét állítják előtérbe. Mások a Mápát belső válságának jellegzetes tünetét látják az eseményekben. A legtöbben természetesen két egymástól eltérő politikai felfogás drámai összeütközését vélik a történtekben felismerni és azt hangoztatják, hogy Izrael kritikus nemzetközi helyzete új merész utak keresését és igénybevételét követeli meg, amelyek a látnoki Ben Gurion és a prózai, konzervatív Sárét együttműködését nem teszik lehetővé. A dráma két főszereplője a minap lezajlott Kneszetvita során nem sokban járult hozzá e tájékozatlanság és tanácstalanság eloszlatásához. A Ben Gurion által nyújtott magyarázat, ha lehet, még zavarosabbá tette a képet. A miniszterelnök elismerte ugyan, hogy közte és Sárét között gyakoriak voltak a nézeteltérések, de hangsúlyozta ugyanakkor, hogy Izrael külpolitikája változatlan marad. Ez a két tétel nem bírja ki a legegyszerűbb logikai analízist sem. Mert vagy nem kell változtatni Izrael külpolitikáján és akkor miért és honnan a nézeteltérések és főleg miért kell egy beváltnak minősített külpolitika szószólóját és megtestesítőjét eltávolítani a kormányból? Talán azért, mert Sárét nem értett volna egyet ezzel a külpolitikával . . . ? Vagy pedig Ben Gurion valóban Izrael külpolitikai vonalvezetésének megváltoztatására gondol és ebben az esetben miért ne volna Sárétnek ugyanannyi joga, az új politikát vállaló kormány tagjának maradni, mint a többi miniszternek? A közeljövő meg fogja mutatni, hogy Sárét kiválása múló személyi epizódot jelent-e, vagy pedig komoly alapvető fordulat beköszöntését jelzi a zsidó állam külpolitikai magatartásában. — Tény az, hogy a Ben Gurion és Sárét közötti dialógus már idestova húsz év óta folyik, vagyis azóta, hogy az 1936- ban kirobbant arab zavargások először állították a palesztinai jisuv vezetőit a politikai harc eszközei megválasztásának alapvető kérdése elé. Akkor sem volt vita akörül, hogy a Hágánál meg kell erősíteni és fegyverre, a kézben kell védekezni az arab terrorizmussal szemben. De felvetődött a kérdés hogy ezen túlmenően milyen lépé■ seket kell tenni az angol mandatárius hatalom ellen, amely az arab terrorizmust elnézte, vagy éppen atyai jóindulattal istápolta? Ma sincs nézeteltérés akörül, hogy mit kell tennie Izraelnek, ha az arab államok támadásra indulnának. A kérdés — a döntő kérdés az — mitévő legyen Izrael az UNO-val szemben, amelyhez a fegyverszüneti szerződések kötik? Hogyan reagáljon a washingtoni „tanácsokkal” szemben, midőn Amerikából kapja Izrael fennmaradásának és fejlődésének anyagi eszközeit? És milyen hangot használjon Moszkvával szemben, amely kenetteljes békeszólamok közepette fegyverzi fel az Izrael kiirtására készülő arab világot? Az eszközök megválasztásának dillomája különösen bonyolulttá és tragikussá vált a második világháború alatt és az azt követő esztendők során. Nagybritannia egyrészről Hitler elsőszámú ellensége volt, másrészről könyörtelenül lezárta Palesztina kapuit az Európából menekülő zsidó tömegek elől. Mitévő legyen a Szochnut? Ha fellép az angolok ellen, gyengíti ezeknek háborús erejét. Ha eltűri a bevándorlás és földvásárlás betiltását, hozzájárul az európai zsidóság katasztrófájának növeléséhez. Ben Gurion, akiben a próféta víziója és a politikus ravaszsága sajátos szintézisben egyesül, a következő választ adta erre a kérdésre: ״ Harcolunk Anglia oldalán, mintha nem volna Fehér Könyv és harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem volna háború.” Ám a világháború véres tapasztalatai és keserű csalódásai kitörölhetetlen nyomokat hagytak Ben Gurion és társainak lelkében és alapvetően átformálták világszemléletüket. A cionizmus, eredetében nemcsak a pogromok és a megaláztatástól való félelem jegyében fogant meg, nemcsak egy földönfutóvá tett nép hazájába való sóvárgását fejezte ki, de egy mélységes humanista ideál kifejezése is volt, egy új, igazságos társadalom megteremtésére való törekvés az emberiség általános szellemi és erkölcsi fejlődése keretében. Miért is ne érthette volna meg az emberiség és miért ne támogathatta volna a tiszta idealizmust, az áldozatkészséget, a célnak és eszközöknek azt a páratlan nemességét, amely a zsidó nemzeti otthon építésében jutott kifejezésre? Hát nem értette meg. És nem méltányolta. Mialatt Európában hatmillió zsidó pusztult el és a brigád az angolok oldalán harcolt — az Arab Liga megalapozásán fáradozott és árusította ki nekik a zsidó nemzeti függetlenség álmát. Akkor mint most — a stratégiai és olajérdekek súlyosabban nyomtak a latba minden nemzeti tragédiánál, vagy emberi ideálnál. Meg kellett tanulni az atomkorszak keserű, de nélkülözhetetlen leckéjét, hogy a politikában az erőé és gyakran az erőszaké az utolsó szó s hogy egy nép, még egy kis nép is jobban teszi, ha erkölcsi és eszmei értékek helyett a saját erejére támaszkodik. S megtanultak meg valamit. Hogy a, ,reálpolitika” útjai bonyolultak. Ha valaki 1945—48-ban arra gondolt, hogy 40 millió arab áll 600 ezer palesztinai zsidóval szemben, akinek még az angol mandatárius hatalom hadseregét is ellenségként kellett számításba venni, úgy az ezek ellen való küzdelem felvétele a papírforma és egyszerű logika szerint elveszett és reménytelen ügy, amelyet nem szabad kiprovokálni. A küzdelem feladása, a megváltoztathatatlanba való beletörődés azonban a zsidó állami függetlenségről való lemondással, tehát a zsidó nép történelmi aspirációjának eltemetésével lett volna egyértelmű. A vita ezekben az években különös élességgel dúlt azok között, akik a kockázatok vállalásában látták a reálpolitikát és azok között, akik féltve a már meglévőt, önmérsékletre, józanságra intettek s a világ közvéleményének támogatásába helyezték reményeiket. Az idő a múltban az „aktivistáknak” adott igazat. Izrael megszületett. Igaz, nem élvezhette sokáig diadala gyümölcseit, mert a zsidó hadsereg győzelme nem tudta megszüntetni azokat a néprajzi, stratégiai és gazdasági adottságokat, amelyek a nagyhatalmakat az elmúlt évtizedekben . Három évvel ezelőtt az izraeli sajtó jóformán naponta foglalkozott a szövetkezeti falvak életével és részletesen tárgyalta az új mosárok jelentőségét. Ma, amikor már fel lehetne mérni ennek a munkának az eredményeit, jóformán semmit sem lehet hallani az új településekről. Három év nem nagy idő különösen egy falu életében, de mindenesetre már támpont, amelynél érdemes kissé időzni és megvizsgálni az elért eredményeket — gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt — amelyek némi alapot nyújtanak a távolabbi jövő kiértékelése szempontjából is. „ Részünkre a legjobb példa és vizsgálódásunk legkézenfekvőbb ״ alanya” Jád Nátán, a HOH által szervezett falu, amely a jövő hónapban ünnepli harmadik születésnapját. Három évvel ezelőtt, június elején ott jártunk a falu kijelölt területén, Negba kibuc végeláthatatlannak tűnő búzatengerében. Bar- Leváv, a mosárszervezet vezetője térképpel a kezében mutogatta, hogy ott fog felépülni a kultúrház, amott lesz az óvoda és az iskola, arra, meg erre fognak állni a házak. ötven család az ország minden részéből — elhitte. Hitt benne és a tervben. Egy hónappal később telepedtek le, apró kis fénylő bádogházakba. A „leggazdagabbnak” lehetett ezer fontja, de a többségüknek nem volt semmije sem. Délelőtt érkeztek meg a fellobogózott teherautók és autóbuszok, délután avatták a falut, estére magukra maradtak gondjaikkal és reményeikkel Három-négy nap múlva már kezdtek beleszokni, beletörődni az új életformába. Hozzáfogtak a házépítéshez, a földek megtisztításához, a vízcsövek lefektetéséhez. Nehezen dolgoztak, de viszonylagosan (még városi mértékkel mérve is) jól kerestek. De bármennyire is igyekeztek, bármennyire is szerették volna, az építkezést nem tudták befejezni még a tél beállta előtt. A bádogházakban teleltek át. (Akkor azt hittem, tavaszra nem fog több, mint harminc család maradni. De tévedtem, egy־■ két kivételével, mindnyájan kitartottak.) Tavasszal új év, új élet ״ Cionista kísérlet" ellen fordították. Eljött a ״ megtorlások” — Kibie, Nicáná, Kineret stb. — ideje és kiújult a régi vita, az eszközök megválasztásának régi dilemmája új kiadásban, ezúttal állami keretek között. Ezekben a vitákban Ben- Gurion gyakran igenelte az erőszakot, míg Sárét soha nem veszítette szem elől az izraeli visszaütések várható nemzetközi visszhangját és politikai következményeit. Nem bizonyos, hogy az adott nemzetközi helyzetben sok választás állna Izrael külpolitikája előtt. Következésképpen Sárét lemondó dása nem kell hogy szükségszerűen forradalmi változásokat idézzen elő a külvilághoz való kapcsolatainkban. Az sem állítható, hogy Sárét minden esetben ellenezte volna az erő demonstrálását az arabokkal szemben, legfeljebb az időpont megválasztását, vagy az ütés méreteit illetően voltak nézeteltérések. Éppen ezért voltak sokan a kormányon belül és kívül, akik Sárét kiválását nem tartották elkerülhetetlen politikai szükségszerűségnek és abban inkább annak kifejezését látták, hogy Ben Gurion 23 év után szubjektív szükségét érezte egy dialógus megszakításának, amelyben nem feltétlenül mindig neki volt igaza, kezdődött Jád Nátánban. Az építkezést gyorsan befejezték és ezután már a földből kellett megélniök. Ezzel kezdődtek a nehézségek. Kapálás és újból kapálás, gyomirtás, kézzel, kapával, traktorral, mire az egyik oldalon végeztek, elölről kezdhették az előző héten befejezett résszel. (Több, mint egy évig tartott, amíg végre le tudták győzni a jabitot, ezt a gyorsan növő és több méteres gyökérrel rendelkező gazt, amely minden termést, minden megmunkált földet, szinte napok alatt elborított.) De úgy ahogy, előkészítették termelésre és ültetésre a földeket. Az első termés, legyünk őszinték, nem túl jól sikerült. Hol sok vizet adtak, hol keveset, néhány helyen fölös mennyiségben págyáztak, másutt keveset kapáltak, legtöbbnyire nem fogadták meg a madridi tanácsát — és mindig veszekedtek, mindig vitatkoztak. Hol a „mazkir chuccal”, hol a könyvelővel, hol vááddal, a Szochnuttal és a Tnuvával. Ketten-hárman újból elmentek, egyet-kettőt közös elhatározással eltávolítottak a faluból — és lassan, szinte észrevétlenül, helyreállt a belső béke. Mire letelt egy — másfél év, már „ismerték a dörgést” a Szochnut, a Tnuva és az intézmények felé, már kezdték pontosan tudni, mit és hogyan akarnak. Lassan-lassan izmosodtak gazdaságilag (fizikailag is), csirke, pulyka, liba, néhány gyümölcsfa került a ház köré, valami már volt a csűrben is és néhány helyen már kezdtek a házhoz is hozzáépíteni (pedig eredeleg sem voltak kis házak, két szoba mindegyikében), de még erősen panaszkodtak, de végülis megéltek. Aztán egy év telt el, míg újból, tavaly nyáron, Jád Nátánra kerültem. Este kilenc felé járt, mire odaértem. A falu a munka lázában égett. Apraja-nagyja az uborkaválogatóban dolgozott. A férfiak hordták a teli ládákat, az asszonyok válogatták — a még az éjjel a városba induló — uborkahegyeket. Gondoltam elbeszélgethetek egy kicsit, de Weinstein gyorsan leintett:— Most nem érünk rá beszélgetni — majd egy hónap múlva, nálunk későn érő uborka s paradicsom terem. Ezért 25—40 piasztert fizet a Tiuva kilónként. Csak győznénk annyit termelni, amennyit el tudunk adni. Látja, ezért érdemes dolgozni. Ez az uborka jelenthet családonként 800—1000 fontot is. — Milyen lesz a botnim és a többi termés? — próbálkoztam még egy kérdéssel. — Reméljük az is jó lesz. Amennyire már látni lehet, egy-két család kivételével, mindenkinek sikerült, de ezek nem is művelték meg eléggé a földet. Másnap reggel Glattstein, a váád elnöke vitt el kis öszvér vontatta kocsiján. Lassan, tempósan magyarázott: ״ Kezdünk egyénileg is, meg mint falu is, rendbejönni. Nehéz volt az első két év, sokat dolgoztunk, néha feleslegesen is. De még nem tudtuk, hogyan kell. Most már kezdünk gyarapodni. Már mindenkinek vannak kecskéi, juhai, némelyiknek tehenei is vannak, méghozzá nem Szochnát, hanem saját tehenek! Gépekkel is rendben vagyunk. A villanyt már rövidesen szerelik, lassanlassan kilábalunk a nehézségekből. Hogy mit keresünk? Ki tudná kiszámolni! A földjeink mind megvannak művelve. Reméljük, jövőre is jó termés lesz mindenből. Nehéz volna kiszámolni, ki mennyit fektetett be a földjébe. Aztán meg mindenki szaporítja az állatállományát. A lulok teli vannak, a juhok hasasok, na meg sokat fektetünk be a házakba is. Majdnem mindenki pótolt bútort, háztartási felszerelést, a falut is szépítjük, fákat ültetünk. A Tinvával, meg a Hámásbirkádéval állandóan elszámolásban vagyunk. Elhallgatott, gondolkozott egy kicsit, aztán folytatta: ״ Egy biztos, fejlődünk anyagilag. Ezt mindenki érzi, még az is, akinek a leggyengébben megy. Eltartjuk a családunkat és még fejleszteni is tudjuk a gazdaságot. Ezt kétkezi munkával sohasem tudtuk volna a városban elérni. Tudom magamról. Mikor kijöttünk ide, semmivel kezdtük. Persze pénzem ma sincs, de nem tudnám hirtelenében megmondani, mennyim van földben, állatban, terményben. — Mi a helyzet az emberekkel? Hogy jönnek ki egymással? — Azzal már nincs baj. Mi jól összekovácsolódtunk. Jövőre, 1956-ban már hozzánk csatlakozhat újból 10— 15 család. Már be fogjuk tudni olvasztani őket minden megrázkódtatás nélkül. A múlt héten újból Jád Nátánban jártam. Glattstein barátom jó jósnak bizonyult. Büszke is, amikor mondja és mutatja: — Látja, most már igazán érdemes körülnézni. Minden centiméter földművelés alatt áll. És még hogyan. Az új láphisi körzetben — mert most mi is odatartozunk — állítólag nekünk vannak a legjobban megdolgozott földjeink. A zöldség, úgy néz ki, jobb lesz, mint tavaly volt, a botnim-mag — ha nem jön közbe semmi — rekordtermést fog adni. Látta az új catterpillar traktort? — kérdezi nagy büszkén —, ezt már nem a Szochnut adta, ezt mi vettük a saját pénzünkből — na jó, adott kölcsön a mosáv-szervezet is, de az öszszeg háromnegyed részét a saját pénzünkből vettük és a kölcsönt már törlesztjük. — Mikor lesz villany? — A harmadik születésnapunkra szeretnénk, ha bekapcsolnák, így ígérték.— És hogy állunk a beígért fejlesztéssel? Megmaradunk az ötven családnál? — kérdeztem. — Azt már nem! Jöjjön, nézze meg, tizenhat gyönyörű kétszobás házat építettünk az elmúlt év alatt. Most lettek csak készen Azokból már csak a lakók hiányoznak. De gondolom — tette hozzá — azok is fognak jelentkezni. Még utol, érhetnek bennünket anyagilag, csak szorgalom, ügyesség, na meg egy kis szerencse is kell. Tudja, néha a föld szeszélyes, de ki lehet ismerni. Mi már — remélem — ismerjük. Orosz György Egy magyar-zsidó falu három esztendeje A jólöltözött nő tudja... hogy SHAFIRNÁL, TEL-AVIV, ALLEN BY 62. fantasztikusan szép, exkluzív ruhákat talál, amelyek kizárólag SHAFIR számára készülnek. Ezenkívül árai is sokkal olcsóbbak, mint bárhol. • Ön is válasszon ott ki valamit magának. (*) HabmaH Tel-Aviv, juni 23., szombat MEDEA Érnek Chéfer, június 23., szombat KILÁTÁS A HÍDRÓL JIDDIS SZÍNHÁZ Ben-Cion Sifra Witler Lerer Kirját Motzkii, június 22., péntek, ״ Orota, 9 órakor: A BOHÓC Tel-Aviv, juni 23., szombat, Bét Hápoél Hediádás kert, este 9 órakor: A BOHÓC 4 Új Kelet 1956 VITI Budapesti zsidóházak, összes gettó, KZ-lágerek, munkaszolgálatosok kárigényeit, özvegyi és kártérítési igényét jelentse be a MAGYAR KÖLCSÖNPÉNZTÁR-nál, T. A., Agenby 120 (Bank Union helyiségében). Fenti igényeket személyes intervenció alapján intézzük el Németországban. Csodálni való frizurája és biztos sikere lesz, ha a párizsi dipl. SUZI fodrásznő speciális ondolálását kapja. T. A., Nachlat Benjamin 39. sz. (OBG passzázs) Küldjön MIKKA-csomagot Magyarországra MEGRENDELŐHELYEK : JERUZSÁLEMBEN: WEISS Mröndes (Vajda Mosa) Sióm Oloa Málká (Princess Mary)-6. csak délután 4-6 óráig. TEL-AVIVBAN: MEKKA/ BAALA MELACHA 3. (6-os, 13-as autóbusszal szemben) délelőtt 10—17 és délután 5-7 óra között. MAIFAN: GISZKALAY KIARI kölcsönkönsívtárában, Nordau u. 21. szám. Levélcím: Eng. G. KEMÉNY, JAFFA, FOB. 8118. EKKA az egyetlen vámmentes csomagküldési lehetőség Magyarországra. NE HALASSZA TOVÁBB ÁGYNEMŰJE (párna, paplan, dumna, stb.) rendbehozását. TOLL.TISZTÍTÓÜZEM ÁGYNEMŰ SZAKÜZLET L. SCHOTTEN Tel-Aviv, Slomo Hameled 3. Telefon 20296. :m=111=111=111=111=111=111=111=msr_ Esküvőjét mielőtt megrendelné, jöjjön el megnézni 450 személyt befogadó újjáépített helyiségünket. TUV-TAAM B N É - B R Á K RABBI AKIBA UTCA TU. (54, 56, 59, 61-es autóbuszállomásnál) miíMíi 1»ושנ ויודהמל E״l=IH=m=!H=!H5tfl=HI=m=lB3H