Uj Kelet, 1966. december (47. évfolyam, 5580-5605. szám)
1966-12-26 / 5601. szám
Kellér AlaiS@rs 1 RULETTIIBÁLY — Rossz hírt kell közölnöm önnel. A mai hamburgi jegyzés még rosszabb, mint a tegnapi volt. Körülbelül háromszáz koronával kap kevesebbet, mintha tegnap vette volna fel a pénzt. Gály elfehéredett. — Micsoda? Mit beszél? _ Zimmer igazgató megismételte azt, amit az előbb mondott. Háromszáz korona igazán nem nagy összeg, amikor hetvenezer dollár átvételéről van szó. Olyan hetvenezer dollárról, amelyre egy hét előtt Gály nem is mert volna számítani. Most azonban úgy érezte, hogy megrövidítették. Kapzsisága kitört és eget kért. .. Felkapta az igazgató íróasztaláról a tintatartót és a falhoz vágta. _ Schweinerei! — kiáltozta, -r- Becsaptak ... Gazság!... " A szomszéd termekből összecsődültek a tisztviselők, akik csak nagy nehezen tudták megfékezni a dühöngő Gály Lajost. Levezették a pénztárhoz, ahol felvette a pénzt. Minthogy Gálynak még ekkor sem csillapodott a dühe, rendőri segédlettel tuszkolták ki a bank egyik hátsó kijáratán. Több mint százezer koronáért tőzsdei papírokat vásárolt Bécsben, majd — minthogy halálosan unta magát az osztrák fővárosban — visszautazott Monte-Carlóba. Ott ismét minden este vesztett. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időben a hazárdjátékban soha nem volt szerencséje, écartot vagy pókert kellene játszani, igen ám, de kivel? Monte-Carlóban és Nizzában nem akadt olyan nagypénzű ismerőse, aki kommerszezett volna vele. Féltek Gálytól. Nem tétovázott, becsomagolt és el- utazott Párizsba, mert azt hallotta egy ismerősétől, hogy Rudini márkinak ismét van pénze. Újra lehet ját ן szani Rudinival... És talán behajtja régi követelését is. De elkésett. Amikor megérkezett Párizsba, Rudinit már nem találta ott. Az olasz márki elutazott Biarritziba. Gályt a hit elkedvetlenítette. Elhatározta, hogy nem üldözi Rudinit, talán a sors utja, hogy most nem találkozott vele. A Chaussee D’Antinen, finom kis hotelben bérelt szobát és szemlélődve, magányosan élt. Délutánonként eljárt a Szajna partjára és a bouquinisták könyvesládáiban turkált. Újabban megszerette a régi könyveket, rajongott a bibliofil példányokért, a szép könyveket áhítatosan, remegő ujjakkal lapozgatta, öröme telt abban, hogy órákig alkudozzék régi kiadásokért és boldog volt, ha valami értékes zsákmánnyal térhetett haza. Nem is olyan régen még a párizsi előkelőségek világában reprezentált, szalonok vendége volt, nevét a futtatáson mindenki ismerte. Most csak egyszerű turista, afféle Párizs-rajongó és mégis mennyivel boldogabban él, mint akkor, amikor Párizs egyik legnagyobb versenyistállójának társtulajdonosa volt. Kis kávéházakba járt reggelizni, élvezte a magány örömét és nem is gondolt arra, hogy rövidesen elutazzék. Valamelyik délután ott ült a belváros kis kávéházának teraszán, amikor a szomszéd asztalnál Ellent pillantotta meg. A nő — mintha Gály szeméből elektromos sugár áramlott volna ki — a hátán érezte meg, hogy figyelik és megfordult. Amikor meglátta Gályt, elpirult, de erőt vett magán, felállt és odatelepedett Gály asztalához. — Miért ült ide? — kérdezte ridegen Gály. — Mert valamit meg kell magyaráznom ... Gály elhárítóan intett. — Nincs szükségem magyarázatra. Mindent tudok. Maga bűntársa volt annak a csirkefogónak. Kelepcébe ejtett engem. Maga közönséges szélhámosnő. Ellen ingerülten nézett a férfira. — Talán át akar adni a rendőrségnek? — Megérdemelné! Hallgattak. A nő arcán könnycseppek gördültek végig. — Kérem, bocsásson meg... Aljas voltam. Szerettem magát, de az az ember delejes hatalmában tartott. Azt tehette velem, amit akart. Rászoktatott a morfiúmra és ezzel zsarolt. Ha nem követtem vakon a parancsait, megvonta tőlem a napi adagot. Ilyenkor kimondhatatlanul szenvedtem. Tikkadtan vágyakoztam a méreg után és vakon követtem parancsait. Azt tehette velem, amit akart, így lettem eszköze gonoszságainak... Ellen fuldokolva folytatta: — Pedig higgye el, hogy szerettem magát. Hiszen teljesen önzetlenül követtem, bárhova ment. Soha még csak apró figyelmességekkel sem lepett meg, mégis híven kitartottam maga mellett. De akkor jött az a gazember és fenyegetőzött. Eltakarta az arcát. — Nem bírok rá gondolni. Ha álmaimban látom az arcát, sikoltozom. Irtózatos ember volt. — Mi történt vele? — Meghalt. Gálynak eszébe villant a fogadalma, amelyet a nizzai kápolnában tett. Nem szabad hinni neki, el kell küldeni. De most oly édes volt ott a kávéházi teraszon és oly szép. És oly valószínű, hogy igazat beszélt... Kedvesen szólt Ellenhez és vigasztalni próbálta. A nő könynyes arccal rámosolygott. — Megbocsátana nekem? — Azt hiszem ... — Ó, milyen boldog lennék ... Szépen élnénk ... Órákig csatangoltak a párizsi utcákon, minden kirakatot megbámultak, sokat nevettek. Gály úgy érezte, hogy végre boldog. A nő csacsogott, de ő nem is figyelt a szavak értelmére, csak Ellen hangjának zenéje muzsikált benne. Felvitte kis szobájába. (Folytatása következik). 15. Ezekben az időkben Gály Lajos már megcsendesedik, megbékélt embernek látszik. Egy napon összeakad a kaszinóban régi barátjával, Georges Clemenceau-val. Az egykori rulettista most már világhírű politikus. Minden szavára felfigyelnek Európában. Most, politikai diadalainak éveiben alig ér rá a rulettel foglalkozni. De azért leszokik néhány napra Monte-Carlóba, hogy a szerencsét és főként szisztémáját kipróbálja. Clemenceau-nak hű kísérője a titkára, egy sima modorú, csendes, de rendkívül művelt, pallérozott agyú férfi, Georges Mandel. Gály néhányszor Clemenceau-ék társaságában tölti estéjét.— Azóta ön meghódította a világot, én még mindig itt vagyok — mondja Clemenceau-nak elégikusan. Clemenceau elutazik, ő pedig továbbra is ott marad. Lát nagy feltöréseket, óriási csatákat, új csillagokat. Megismerkedik Citroennel, az autókirállyal és az új nagy ,,cápákkal”, akik a bankkal csatáznak. Közben pedig azon gondolkozik, hogy haza kéne utazni. Az öregedéssel megérkezett a honvágya is. Kezdi tisztán látni, hogy az egyetlen életforma az otthoni ... Gyakran kifejti, hogy az ember az anyanyelvén beszéljen, ne éljen idegenek között, mert azok felfalják. Soha nem volt nyájas ember, de öregedésében egyenesen mogorvának látszik. Csak azzal törődik, hogy inkasszálja kinnlevőségeit. A tartozások nehezen folynak be. Rudini márki például csak olyankor fizet, amikor az édesapja Olaszországban kormányra jut. Minthogy gyakran van Itáliában kormányválság, Rudini pénzére csak ritkán lehet számítani. Egy délután odahaza ül nizzai hoteljében, amikor a postás keresi. Éppen valami öreg könyvet lapoz és a postás csak többszöri kopogtatás után tud bejutni szobájába. — Tegye le az asztalra, amit hozott — mondja a postásnak és tovább olvas. Aztán körülményesen felöltözik és még mindig nem nézi meg, mit hozott a postás. Régi álláspontja, hogy levél vagy egyéb küldemény után nem érdemes mohón kapkodni, mert a levél mindig annak fontos, aki küldi és nem annak, aki kapja. Komótos öltözködés után végre megnézi a levelet, amely a bécsi Osztrák-Magyar Bank főintézetének hivatalos átirata. A bank értesíti Gály Lajost, hogy Gold és Bancroft philadelphiai urak átutaltak számára hetvenezer dollárt, amelyet Gály úr bármikor átvehet. Az összeg rendelkezésére áll. Gály bámulja az átiratot és nem érti. Egy pillanatig sem hitt abban, hogy ezt a pénzt meg fogja kapni. Itt vannak előkelő adósai, hercegek és márkik, akik bánjaikat csak immel-ámmal, nagy időközökben váltják be. A két amerikai, a „vizesnyolcasok”, pontosan fizetnek. Pedig olyan messze laknak ... És senki nem kényszeríti őket .. . Eltűnődik az átiraton, nézegeti, forgatja ... Az égből pottyant le ez a hetvenezer dollár. Megvalósíthatja álmait. Hazautazik Budapestre, hatalmas bérházat vásárol és annak a jövedelméből szépen, csendesen eléldegél. Kicirkalmazza magában terveit. Egyelőre Bécsbe utazik, hogy pénzét felvegye. És a szíve meleg lesz, ahogyan Mr. Goldra és Mr. Bancroftra gondol. Nem hitt bennük. Gondolatban bocsánatot kér tőlük. Mégiscsak rendes emberek ... Gály nem titkolta ismerősei előtt, hogy milyen kolosszális szerencse érte. Monte-Carlóban ismét beszédtéma lett a magyar játékos. Megrögzött, öreg kártyarókák hitetlenkedve hallgatták a csodálatos tündérmesét, hogy a két amerikai esküdte azt a hetvenezer dollárt, amivel az écartéban adós maradt. Erre a summára Gály Lajos egyáltalán nem számított. Mostanában, ahányszor belépett a monte-carlói kaszinóba, körülállták és faggatták, hogy igaz-e a különös história? És amikor megerősítette a hírt, mindenki a fejét csóválta. Akadtak egyesek, akik azt hitték, hogy Gály az egész mesét csak kitalálta a hitelének erősítésére. Ezek nem tudták, hogy Gálynak van pénze, nincs szüksége hitelre és különben is kéznél volt nála az Osztrák-Magyar Bank bécsi főintézetének hivatalos átirata a hetvenezer dollár megérkezéséről és ez bizonyítéknak számított. Ebben az időben kérelmező levelekkel lepték el Gály Lajost. Letört játékosok, elszánt szerencsevadászok, reménykedő kokottok és képzelődő fantaszták ostromolták, hogy az égből pottyant pénzből adjon nekik is. Gály sorban eldobta a könyörgő leveleket, és részvét igazán nem volt benne egy parányi sem. Egyetlenegy levél találta meg az utat a szívéhez. Egy fiatal magyar művész írta le kálváriáját hosszú levélben. A festő elmondotta, hogy apai örökségével jött Monte-Carlóba, itt az úgynevezett szisztémajátékosok hálójába került, azok addig „menedzselték”, amíg a festő utolsó garasa is elfogyott a rulettasztal mellett. Ennek a fiatalembernek küldött pénzt Gály. Miért? Ki tudná?! Elutazott Bécsbe, felment az Osztrák-Magyar Bank főintézetébe, ahol rövid kérdezősködés után megtudta, hogy Zimmer igazgatónál kell jelentkeznie. Az igazgató rendkívül szívélyes, kellemes modorú, afféle jó kedélyű bécsi úr volt, aki történetesen ismerte Gályt C hirből. Olvasott róla kártyahistóriákat, és a beosztott életű ember csodálatával nézett fel rá. íme, egy olyan ember, aki C Uj Kelet 1866 XII 26 elsején nem kap fix fizetést, aki egyik nap gazdag, a másik nap nincs mit ennie ... Zimmer igazgatónak imponált a rulettkirály. Elmesélte neki, hogy már évek óta készül Monte-Carlóba, félre is tett erre a célra néhány ezer frankot, és talán az idén megvalósíthatja régi álmát. Ő is ott ül majd a zöld asztal mellett, és hátha neki is fog sikerülni. Ki tudja? — De miért fecsegek itt összevissza — szólt a bankigazgató — ön a pénzét óharja megkapni. Dollárban parancsolja, vagy koronában? Gály tűnődött. — Nem tudom. .. Mit gondol, igazgató úr? Mi a helyesebb? Zimmer igazgató habozott. — Hát magam is gondolkoznék . .. Sajnos, a mai hamburgi jegyzés szerint a dollár kurzusa nem a legjobb. Viszont mégis azt ajánlanám, hogy koronában vegye fel a pénzét, nem pedig dollárban. Jó lélekkel csak egyet ajánlhatok. Ma még ne vegye fel a pénzét. Inkább holnap. Pusztán érzésemre támaszkodom, amikor azt hiszem, hogy holnap kedvezőbb lesz a hamburgi kurzus. Gály Lajos elfogadta a tanácsot és eltávozott a bankból azzal, hogy majd holnap eljön. Hazament a „Sacher”-be, ahol a második emeleten bérelt fürdőszobás szobát. Délután unatkozott és leküldte névjegyét Szemere Miklóshoz, aki ebben az időben szintén a Sacher lakója volt. Valaha többször találkozott a magyar nagyúrral, de most már hosszú évek óta nem látta. Szemere felüzent, hogy szívesen elbeszélget vele. Gály körülbelül egy órát töltött a kamarásnál. Nem jól érezte magát. Az ablakok be voltak zárva, a szoba szellőzetlen volt és Gály úgy érezte, hogy menten megfullad. Mialatt Szemerénél tartózkodott, egy magyar úr jelentkezett, aki panaszkodott, hogy az utóbbi időben kedvezőtlenné fordult a sorsa. Szemere benyúlt a tarisznyájába és barátjának, a jobb napokat látott dzsentrinek néhány aranyat nyújtott át. Gály ezt csodálkozással nézte. Hasonló cselekedetre ő soha nem ragadtatta magát — gondolta. Másnap délelőtt ismét felment az Osztrák-Magyar Bank bécsi főintézetébe. Zimmer igazgató csüggedt arccal fogadta. LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ 000000000000000c 000000000000000000 oooooonooooooooooo 000000000000000000 gy olvasó különvéleménye . Becses engedelmükkel én is szeretném a magam különvéleményét az Új Kelet hasábjain leközölni. Remélem, hogy ez nem kizárólag Kármel Johhánán privilégiuma. Tudniillik éppen az ő különvéleményére akarok reagálni. Szeretném tudni, miért van úgy felfortyanva, mert kicsi országunk beavatkozott Németország belügyeibe? Ezenkívül muszáj feltegyem a kérdést: hogyan bátorkodik párhuzamot vonni, a püpám, a Vallásos Párt és a neonácik között? A neonácik németországi előretörésénél elsősorban a saját bőrünkről van szó, nem hiszem, hogy ezt K. J. nem tudná. Mellékesen megjegyzem: A németek belügyébe az egész világ beleszólt és beleszól állandóan. K. J. éppen nálunk kifogásolja ezt? Hát nem mi vagyunk a legjogosultabbak arra, hogy ebbe beleszóljunk? Vagy talán éppen ez sérti a jóérzését, hogy mi, éppen mi? . .. Nem mondhatom, hogy K. J. nagyon jó véleménnyel van rólunk. Ezt abból gondolom, mert volt szerencsém a Bné Herzl egy előadásán a hozzászólását hallani, ahol a zsidókat „tipikus zsidó mazochistáknak” nevezte. Ezt eddig nem tudtam. Nem tudtam , hogy önsanyargatók vagyunk, inkább úgy tudtam, hogy évszázadokon keresztül egy sanyargatott nép voltunk. N. F. Bné Brák (Teljes név és cím a szerkesztőségben). Kármel Jochánán megjegyzése Sajnálattal kell megállapítanom, hogy N. F. cikkemet nagy részben félre ér■ tette, és olyan mondanivaló, kát tulajdonít nekem, amelyeket nem volt szándékomban állítani, így pld. én is egyetértek azzal, hogy felháborító dolog a Mápámat, a Vallásos Nemzeti Pártot, vagy bármely más izraeli politikai pártot, a neonácikhoz hasonlítani. Én azonban, ilyen hasonlatot a cikkemben nem alkalmaztam, annál is kevésbé, mivel az egész cikkben a neonácik egyáltalán egyetlen szóval sincsenek megemlítve. Nem azért, mintha a neonácikról nem volna mondanivalóm, azonban ennek a cikkemnek más témája volt. A jelenlegi kormányban helyet foglaló személyekkel és Izraelhez való visszonyukkal kívántam foglalkozni. N. F.-nek joga van azon a véleményen lenni, hogy Németország belügyeibe a világon mindenkinek, joga van beleavatkoznia. Nekem viszont jogom van ezzel ellentétes véleményen lenni, így továbbra is fenntartom, hogy az a kérdés, melyik demokratikus német politikai párt, melyikkel lép koalícióba, nem tartozik izraeli társadalmi egyesületek felügyelete alá. Ilyenszerű beavatkozás a német belügyekbe nekünk árt és ellenségeinknek (pld. a neonáciknak) használ. N. F. egy Bné Herzl- beli előadásomból kirágódott fél mondat alapján, arra a következtetésre jut, hogy „nem lehetek valami jó véleménnyel rólunk”. Téved. A lehető legjobb véleménnyel vagyok ,,rólunk”. Vagyis bízok annyira a zsidó és az izraeli nép képességeiben, hogy egyes tulajdonságait és hibáit bírálni is merészeljem. Lehet, hogy vannak olyanok, akik szerint, nekünk zsidóknak, csak jó tulajdonságaink vannak és hibamentesek vagyunk. Én nem osztom ezt a felfogást. Szerintem népünk hibáit és rossz tulajdonságait bírálni, nemcsak jog, de kötelesség is Kármel Johhánán