Uj Kelet, 1977. december (58. évfolyam, 8937-8962. szám)
1977-12-01 / 8937. szám
Mose Báján Németországban Mose Dáján külügyminiszterünk ílulnereslt Németországba már Szadát izraeli látogatása előtt megtervezték, s most időszerűbb, mint valaha. Ahelyett, hogy most részletesen taglalnánk Izraelnek és a zsidó népnek a viszonyát a németekhez a kártérítési megegyezés óta, beszámolnánk e kapcsolat hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről, röviden annyit szögezünk le, hogy ezek a kapcsolatok sokban romlottak az utóbbi években, melyek során a bonni kormány változtatott eddigi alapelvein, vagyis Németország ama elkötelezettségén, hogy a vészkorszak rettenetei következtében minél szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatokat tartson fenn Izraellel. Ehelyett most Bonn áttért a normalizációra, amiből kiütközik az a szándéka, hogy elvesse a rettenetes hitleri korszak történelme diktálta önvádat, s azt jelentse ki, hogy Németország nagyjából már jóvátette a bűnt a tömérdek kártérítéssel, a diplomáciai kapcsolatok felvételével, a nekünk a Közöspiacban nyújtott különleges támogatással, végül azzal, hogy valahányszor a Közöspiac tagjai felvetették az izraeli-arab viszály kérdését, Németország tartózkodott elítélő vélemények , kifejezésre juttatásától, s hosszú ideig szembe is szállt azzal a francia kezdeményezéssel, hogy a közös piac a maga anyagi erejével kifejezetten Izrael-ellenes, arabbarát politikát diktáljon. Mint ismeretes, a francia terv mindig is a szélsőséges arab állásfoglalással való azonosulás volt és marad mind Izrael visszavonulását, mind pedig a PFSz-vezette palesztinai állam felállítását illetőleg. Franciaország vette fel elsőül a kapcsolatot ezzel a szervezettel, ellentétben a közös piac többi tagjával, amelyek, mint Németország is, tartózkodtak a féktelen és korláttalan francia kezdeményezésektől és gondolatoktól. Franciaország ugyanis úgy döntött, hogy gazdasági és kereskedelmi előnyök megszerzésére, az arab kőolaj és a petrodollárok minél nagyobb részének megkaparintására aknázza ki az izraeli-arab viszályt és hogy minél fürgébben megelőzze ezzel a közös piac többi tagját. Evégett vállvetve küzdött az ENSZ-ben és annak intézményeiben az arab gyűlölet kardhordóival és az arab államokat kiszolgálandó, követeléseikkel való tökéletes azonosulást követeli meg a Közöspiac tagjaitól, Izrael-ellenes küzdelmük odódó támogatását. Mindezt az általa az arabokkal kötött gazdasági egyezmények fejében ... Ugyanakkor Franciaország nyakasan követelte, hogy a Közöspiac tagjai elsőrendű tényezőkként gyakoroljanak közvetlen és közvetett nyomást Izraelre, s azzal igyekezett a többi európai állam teljes behódolását siettetni, hogy Izraelt vádolva a körzet problémái igazságos megoldásának a meghiúsításával. . ..... .. A súlyos francia nyomás alatt megtört a bonni kormány is. Támogatta ugyan egyre gyengülő kitartással,a 242. számi határozatot továbbra is, de lassanként átsiklott a palesztinaiak jogainak az ismétlésébe, míg végül odáig jutott, hogy elismerte a PFSz-t is a palesztinai nép képviselőjeként, mígnem Mose Dáján Bonnba érkezése előtti napon Genscher, a német külügyminiszter kijelentette egész világosan, hogy kifejezetten támogatni fogja a PFSz-t, amelyet Izrael is köteles elismerni, ez lévén az izraeli-arab viszály problémájának a magva. A bonni kormánynak ez a pálfordulása, amelyet ő alkalmasint „semleges politikának” tekint, súlyos megtagadása még mindig fennálló erkölcsi kötelezettségeinek, áruló csatlakozása az Izraelt felszámolni tervező terrorszervezet tanaihoz, elemi félreismerése annak, hogy Izráel szilárd kitartása a puszta létére törő ellenségnek szól. Izrael nem veheti tudomásul azt, hogy Németország belesodródik az Izrael-ellenes gyűlölet hullámába, hanem el kell ítélnie ezt az álláspontot, amely homlokegyenest ellentétben áll a bonni kormány által meghirdetett baráti kapcsolatokkal, el kell utasítania azokat a német érveket, amelyekkel Bonn enyhíteni akarja behódolását a francia nyomásnak, s amelyekkel végső maradékát is feladja Izraellel kiépített különleges kapcsolatainak. Párizs mintájára Bonn sem üdvözölte Szádát izraeli látogatását, nem fejezte ki megbecsülését a merész politikai lépés forradalmi volta felett, amellyel Szádát Izráelnek is szerepet kíván juttatni a gyűlölt falának áttörésében és az Izráel puszta létét is tagadó arab szélsőségesek visszaverésében. Amikor Dájánt a hamburgi városházán fogadták, felszólalt ott Klause főpolgármester, aki ugyanakkor a városállam kormányfője is, és elítélte a bonni kormányt, amely Európa többi államával együtt elmulasztotta az alkalmat, hogy kellő időben üdvözölje Szádát jeruzsálemi útját, még mielőtt a látogatás eredményei ismertté váltak volna. A mi miniszterelnökünk nem takarékoskodott kíváló szavakkal, amikor az európai államoknak a szádáni látogatáshoz való viszonyulásáról szólott, és hiányolta a közös piac e látogatást támogató nyilatkozatát, megjegyezve, hogy a magatartás nem járul hozzá a béke ügyéhez, s hogy az összefüggésben a bonni kormány felelőssége sokkal nagyobb annál, ami Európa többi országára hárul. " Igyekszünk baráti kapcsolatot fenntartani továbbra is Németországgal, megértést tanúsítani iránta, de kötelesek vagyunk szüntelenül rámutatni arra, hogy a német kormány egyes tettei sötét árnyat vetnek a két nép kapcsolataira. JONA KÉSZÉ ESEMÉNYEK- EMBEREK LE NOUVEL OBSERVATEUR: MI VÁLTOZOatT? Írta: JEAN DANIEL Az Egyesült Államok, mihelyt tudomást szerzett Szádát utazási tervéről, megijedt. Jimmy Carter és közvetlen munkatársai a Fehér Házban mindvégig reszkettek egy esetleges kudarctól és az arab államok valószínű magatartásától. Először mindent elkövettek, hogy csökkentsék a látogatás jelentőségét, ha már megakadályozni nem tudták. Végül pedig megnyugtatták a szovjeteket, és hasonló próbálkozásokat tettek a szírek és a palesztinek felé. Mindezt azért, mert Carter tanácsadói négy pontban összefoglalt politikát dolgoztak ki a Közel-Kelettel kapcsolatban s ezt szüntelenül hangoztatták, mielőtt a látogatásra sor került volna: 1. A genfi értekezlet előtt nem kerülhet sor kétoldali megbeszélésekre, még kevésbé egyezményre. 2. Nem lehet szó olyan külön békéről, amely nem kedvére való a szovjeteknek, vagy arab szövetségeseiknek. 3. Nem lehet kirekeszteni a palesztinaiakat a tárgyalásokból, legfeljebb odáig menni, hogy egyelőre nem nevezik nevén a PFSz-t. 4. Megkísérelni a szírek, a jordánok és a PFSz álláspontjainak az összegyeztetését a PFSz részvételéről a genfi konferencián. Ami a palesztin kérdést illeti, tudomásul kell venni, hogy Carter tanácsadóit ebben a kérdésben nem véletlenszerűen választották ki. Amerikában két évvel ezelőtt kiadtak egy rendkívül érdekes tanulmánysorozatot a palesztin kérdésről, amelyet azonban ritkán idéznek. Ezt a munkát jeles szerzők írják alá, köztük a columbiai egyetem egyik volt professzora, Zbigniew Brzezinski. A szerzők között szerepel a pennsylvaniai egyetem hajdani professzora is, William Quandt, aki ma Brezinski helyettese a Fehér Házban. Quandt 1973- ban könyvet közölt, amelynek címe: „A palesztin nacionalizmus politikai kilátá-■ sai”. Ez a könyv befolyásolta a már említett kiadványt, amely 1975-ben látott napvilágot. Mindkét munkában, legalábbis amerikai szemmel nézve, rendkívül bátor megközelítését találjuk a palesztin problémának. A szerzők az összes lehetőségeket megvizsgálják, egyetlenegyet kivéve: azt a lehetőséget, hogy a palesztin kérdést a PFSz kizárásával oldják meg. Kissingerrel ellentétben Carter és főleg Cyrus Vance úgy határoztak, hogy egyezményt kötnek a szovjetekkel s igy próbálják elejét venni annak, hogy a genfi értekezletre Szíria és a PFSz szélsőségessége nyomja rá a bélyegét. Kissinger annak idején sokáig habozott, míg munkatársa, Saunders híres jelentésével meggyőzte arról, hogy még sokáig kell várni, amíg a PFSz hivatalos elismerésére sor kerülhet. Carterék viszont siettetik az eseményeket. Igaz, hogy többízben kikérték Hery Kissinger véleményét ebben a kérdésben, aki minden alkalommal azt hangoztatta, hogy értelmetlen dolog bevonni a Szovjetuniót egy olyan tárgyalásba, ahol a felek nem látják szívesen, miközben Afrikában (két évvel ezelőtt Angolában, most pedig Etiópiában) az oroszok saját kezdeményezésükre léptek közbe, egymagukban, senkit meg nem kérdezve és igen veszélyes módon. Mikor már elkerülhetetlen volt Szádát útja, Carter váratlanul segíteni kezdte az egyiptomi elnököt. Egyesek szerint azért, hogy ellenőrizhesse. Felhívta a világot, az európaiakat különösen, hogy segítsék Szádátot. Ám a támogatásra irányuló felhívás sokkal inkább arabpárti perspektívából ihletődött, mint proizráeliből. A washingtoniak megértették, hogy az első pillanatban Franciaország miért értelmezte tévesen a felhívásukat. Azt hitte, hogy Izrael-párti nyilatkozatról van szó. Hamar kiderült, hogy Szádát nem fog könnyelműségeket elkövetni. Egyet kivéve. Az egyiptomi elnök Izraelben bírálta a szovjeteket, ezt az amerikaiak nem kívánták tőle. Carter viszont rájött arra, hogy hasznot húzhat Szádát utazásából. Ez a látogatás végre alkalmat szolgáltat neki arra, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre, mert az esemény teljesen lefegyverezte az amerikai zsidó közösséget. Szádát elnök sikere akkor vált nyivánvalóvá, amikor Kairóba hazatérve a nép hangulata igazolta a vakmerő tett létjogosultságát. Washingtonban erősen tartottak elsősorban az ifjúság és a hadsereg egy részének ellenséges magatartásáról. Fellélegzettek, amikor semmi sem történt. Ebben a pillanatban derült ki, hogy Szádát eléggé népszerű ahhoz, hogy elviselhesse szövetséges testvéreinek kedvezőtlen ítéletét. Mi több, a fenyegetéseiket is. Szádát nem csalódott a népében. Egy afrikai követ, aki őt jól ismeri, azt mondta az ENSZ folyosóin: rendkívül csodálkozik, hogy bárki is kétségbe vonhatta Szádát ösztönét. Hogyan lehetne elfelejteni, hogy nem ez az első meglepetés, amelyet okoz a világnak! Legalább ötre érdemes emlékezni. Nasszer halála után egyetlen jól irányzott mozdulattal eltávolította a rendőrség nasszerista vezetőjét, és átszervezte a hadsereget, amit annak idején lehetetlennek tartottak. 1973-ban, legalábbis átmenetileg katonai győzelmet ért el, amire a nagy Nasszer soha sem volt képes, hiszen őt még Jemenben is katasztrofálisan megverték. Szádát Kissingerrel vitatott stratégiáját támogatta, s ezzel először sikerült komoly nézeteltéréseket előidéznie Washington és Jeruzsálem között. Egyik napról a másikra szakított a szovjetekkel, anélkül, ezek jelentős megtorlásokra szánhatták volna rá magukat. Végülis egymaga elhatározta jeruzsálemi látogatását. Minderre emlékezni kell, amikor meglepetésnek tekintik Szádát diplomáciai manőverét. Ám amit a leginkább elfelejtenek a szélsőséges arab országok és szervezetek, — folytatta az afrikai diplomata. Az afrikai diplomata kommentárjából megérthetjük, hogyan látja a harmadik világ Szádátot. ■/s. י .. . A palesztinaiak persze nem boldogok. Elégedetlenségük egyébként indokolt. Egyfelől mert meg van kötve a kezük, a katonai segély legnagyobb részét ugyanis Szaudi-Arábiától és egy ideje Marokkótól kapják. Márpedig ezek az országok Szádátot támogatják. Másrészt kénytelenek szolidaritást vállalni az Egyiptomot támadó Szíriával, mert szervezeteik egy része elfogadta a szíreket döntőbírónak, különösen Dél-Libanon ügyében. A palesztinaiak azt hangoztatják, hogy valahányszor szakadás áll be az arab világban, ennek ők viselik a káros következményeit. Attól tartanak, hogy most, miután egy afrikai ország államelnöke Izraelbe látogatott, megnövekednek Izrael esélyei arra, hogy ismét helyreállítsa baráti kapcsolatait az afrikai országokkal. Az igaz, hogy ezek javarésze az ENSZ-ben a szíriaiak álláspontját támogatja, de ebben az egységes magatartásban is szakadás állt be. Sem Guinea, sem Tanzánia nem voltak hajlandók határozottan kiállni a szírek mellett. A palesztineknek most már valóban nincs módjukban egyedül megoldani problémáikat. Senkinek sem szabad viszont helyettük cselekedni, így állt elő az a számukra veszedelmes helyzet, amikor egyszerre kell védelmezniük saját soraik egységét, és függetleségüket más arab nemzetekkel szemben. Amíg nem sikerül visszaállítani az egységet a szervezeteiken belül, és kivívni a függetlenségüket az arabokkal szemben, saját testvéreik számára szolgálnak politikai manőverezésre alkalmas fegyverként. Izrael határozottan kitart amellett, hogy nem akar független palesztin államot Jeruzsálem és Amman között. Javíts szenátor világosan megmondta: ״ Carter elnök nyomást gyakorolhat Izraelre az egyiptomi követelések teljesítése érdekében, de nem erőszakolhat rájuk egy független palesztin államot”. Szádát nyilvánvalóan új remények útját nyitotta meg a zsidó-arab konfliktusban. A palesztineknek inkább arra kéne törekedniük, hogy hasznot húzzanak ebből a helyzetből, mintsem, hogy szüntelenül hangoztatják felháborodá sukat, . —1-----“—1—------ ׳ Begin — Szádát: — Várjon a telefonnál, amíg felhívjuk.. • Olékoromból -1948 . ) A FAZÉK Sajnos, a pesti skótban nem vették szigorúan a hittant és azt is tudtuk, hogy keresztény iskolában senki sem fog zsidó hittanból megbukni, így aztán amikor jöttünk, se írni, se beszélni nem tudtam semmit. Lassan a gyerekekről rám ragadt néhány szó. Már kijöttünk a két piimból és albérletben laktunk. A háziasszonyom harmadgenerációs szobra volt, aki ugyan az Allianceba járt valaha, de a franciával gyenge lábon állt és így alig tudtuk egymást megérteni. Történt, hogy egy nap kölcsönkértem tőle egy fazekát. — adott, de többek között azt mondta: ״ Böcházára”. Elképedten rámeredtem, kezében hagytam a fazekat, berohantam a szobámba és óriási sírásba kezdtem. Anynyira belejöttem a sírásba, hogy mire a férj hazajött, alig tudtam abbahagyni. *־־ Mi történt? — kérdezte ijedten. — Azt mondta a Herzogné, hogy én egy disznó vagyok. ITvMiLrT7,hüledezik a férj,״.. ., ־— Igen,, ■látod, hát így fogadnak itt minket, mert életemben először kölcsönkértem egy fazekat, azt mondja, hogy disznó vagyok. — Álljon meg egy menet. Mondd el pontosan, mit is mondott. — Sok mindent, de az volt benne, hogy ״ hazara” hüppögtem. Na mármost, — jeled az fiú és jalda az lány, tehát — a férfi disznó hazir, ugyanez nőbet ״ hazara”, igazán egyszerű, ehhez nem kell ivrit tanárnak lenni, és már bőgtem is tovább. 2. ) ISKOLA Alig pár hónapja voltunk itt, amikor a gyerek egy nap azzal jött haza, hogy hivatal tanítónő, kétségbe estem. Az én fiam, aki Párizsban a kerület legjobb tanulója volt, amit követhetett el, hisz a szülőt csak a végső esetben szokás hívni. Dobogó szívvel mentem másnap az iskolába. 22 éves tündérszép lány volt a rettegett tanítónő. A fiam bemutatott. — Iran frech — mondta, miután rájött, hogy nem értek ivritül. Hosszú német beszédbe kezdtem, — intett, nem érti. Megpróbáltam angolul, franciául, magyarul, — egyiket sem értette. — Iran frech, er ninks fressen leben — folytatta, majd elbocsájtott. Megkönnyebbülten mentem haza. 3.) DIVATLEVÉL 48-BŐL Mivel Párizsból érkeztem az osztágba, az első baráti sétára úgy kiöltöztem, mint az a bizonyos Pista a a nevenapján. Megáll a barátnőm a haifai Herzl közepén: — Hogy vagy te felöltözve? Ijedten kerestem egy kirakatot, hogy belenézzek, mert a legtöbb még papírral volt beragasztva. Végre találok egyet, — végignézek magamon - zöld elegáns ruha, hozzáillő pelerin cipő, stb. még párizsi viszonylatban is jól voltam öltözve. Meg voltam elégedve magammal. De nem így a barátnőm. — Mindenki látja rajtad, hogy alá vagy. Tessék caki nadrágot, hozzávaló pullóvert venni, ez itt egy szegény új ország, itt nincs európai divat־ azzal behurcolt az első ATA-ba. Fájó szívvel vettem búcsút a párizsi holmiktól és megszólalásig olyan lettem, mint mindenki a Herzl-en és másutt — és jól is esett egyformának lenni a többivel. Milyen jó lenne, ha megint mindenki egyszerű lenne és milyen olcsó, mennyivel kevesebb deviza kellene. ־־• dehát ki merné ma a Herzl közepén hangosan kijelenteni: Szegény az ország — nem illik hozzá a flanc. Székely Lilly . 1977 XH. 11