Új Kelet, 2018 (99. évfolyam, 20649-20653. szám)
2018-12-01 / 20653. (20654.) szám
sikoltozva fenyegetőzzenek öngyilkossággal, amennyiben nem hajlandó azonnal és örökre elköteleződni mellettük. Pali bácsi nyitására Dán visszakézből válaszolt ugyanolyan hangerővel, kissé rekedten, enyhe izraeli akcentussal: „Fogjad már be, Pali, elegünk van belőled, nem érted?" Pali bácsi általában nem értette, és még mondott valami kegyetlent és irodalmit, mondjuk: „Te egy veszett kutya vagy, Dán" - de azt már lejjebb csavart hangon, amit a nagyothalló Dán már nem hallott, és jobb is volt így. - Mondott még valamit? - fordult hozzánk Dán, harcra készen, de mi általában megkegyelmeztünk mindkét versenyzőnek, és csak megráztuk a fejünket. Nem, nem mondott semmit. Helyére tetted, Dán. Szerkesztünk Dán vaskézzel fogta össze a napilap stábját - egy három és fél fős szerkesztőségben nincs idő lazsálásra. Ő maga már hajnalhasadtával átküldte a napi cikkeket, vagy 10-15 innen-onnan beszerzett anyagot, amiket aztán feldúsítottunk a még működő önkéntes újságírók kétes minőségű (ám nem elhanyagolható hosszúságú) írásaival. Eredeti tartalom csak a legszentebb terepre, a főoldalra jutott, ahol kéttenyérnyi képek mellett közöltük a nap legfontosabb hírét, persze Dán interpretációjában, hatalmas fő- és alcímekkel megtűzdelve. - Na, kislányom, hajtsd le a fejbimbódat, és írd, na, így kezdte a diktálást Dán, és kicsit kihúzta magát, mint a sztártenor, aki épp az O sole mióra készül rá. Ehelyett Dánból csak eltorzított hangok sorozata távozott, váltakozó ritmusban. - Nagybetű, cím - hadarta, hogy aztán a következő, fontos szavakba belelassítson. - A két irrrrrráni rakétahordozó ócceán terrorhoz szükséges fegyvereket talált a Cáhál. C-vel - tette hozzá. - Alcímek: Háááárrráromszáz ember felrobbantására is elegendő. Következő. A katonák nem hittek a szemüknek. Következő. Felháborító megsértése az egyezménynek. Pont. Ezzel az oldal felével már meg is voltunk - a képekkel együtt már legfeljebb öt mondat fért oda, azt pedig már pikk-pakk begépeltük, mi ketten, Dán és én. Mi korrektúráztunk és tördeltünk, mert bár a géppark özönvíz (de legalábbis ezredforduló) előtti volt, a minőségre ügyelni kellett: az Új Kelet akkor még számos napi és heti előfizetőhöz ment ki. Mi magunk tekertük csomagolópapírba az újságokat, és címeztük meg őket. Küldtünk lapot az Egyesült Államokba, Belgiumba - de még Peruba is. Azokhoz a nénikhez és bácsikhoz, akiknek helyi verzióival Mirjám bonyolódott naponta többször is hosszú, mentálhigiénés telefonbeszélgetésbe. Mert ha nem lett volna Új Kelet, akkor hova jött volna be Goldsteiner Öcsi, hogy születésnapi köszöntést adjon fel saját magának. „Goldsteiner Öcsinek boldog hetvenedik születésnapot kívánunk. Ad méavceszrim. Mázál tov." Aláírás: Sporttársai. Vagy kinek adta volna be frissen elkészült festményeit az ortodox Helembay, aki a Felvidékről érkezett az országba 2009-ben, mégis pont olyan volt, mint Markovits Rodion havasi haszidjai: tájszólással beszélő egyszerű ember, aki mindenen felül hitt a Jóistenben. így volt, nem így volt, talán igaz sem volt ez a régi buszpályaudvar álom-rémálomvilágába belefolyó, tíz évvel ezelőtti Új Kelet. Csoda volt ez a lap mindig is. Csoda volt, ahogy 2010-ig hetente ötször megjelent. Hétköznaponként nyolc oldalon, hétvégén huszonnégyen jött ki ez az ilyen-olyan, de magyar, bizony, velejéig izraeli magyar napilap - ami már csak árnyéka volt egykori önmagának. De azért még mindig papírra nyomtatták, és áthatotta valami archaikus, megtörhetetlen erő. A hely magyar-zsidóizraeli szelleme, ami máig táplálja, életben tartja, továbbgörgeti ezt a mi mesénket - az Új Keletet. ■