Új Látóhatár, 1965 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 1. szám - Cs. Szabó László: Három festő
perzsa szőnyegeket az erkélyekre vagy egy királykisasszony lába elé, a lovasszobrokban Gattamelata és Colleoni átköltött szobrára lehet ismerni s mintha már láttuk volna azt az emeletes, nyitott loggiát is a Szent Márk templom oldalában! Vajon honnan vette Carpaccio ezeket az előregyártott építészeti és tájelemeket? Orientális utak emlékeiből? A meseváros távlati pontján ciprusok alatt turbános emberkék teveferélnek, arab lovakat jártatnak, tevék heverésznek, süveges asszonyok kuporognak törökülésben egy szent lábánál, a háttér egyik-másik tornya csakugyan állt Jeruzsálemben vagy Kairóban. Velence keleti világkereskedelmének albuma Carpaccio. De lehet, hogy sohasem járt tengerentúl; néhány metszet, rajz s a zümmögő rakparton elkapott matrózmese volt képzeletének gyújtózsinórja. Bizonyos viszont belső, szellemi utazása a humanizmus gócainak újfajta álmaiban. Északon három-négy flamand város, olasz földön Velence, Padova, Ferrara, Mantova, Urbino, Firenze egymást termékenyítve mindmegannyi teremtő erejű, önálló kis világ volt akkor. Carpaccio piktor nyelvében helyi iskolázásán kívül felismerhető a flamand beütés, amelyet Antonello da Messina közvetített a velenceieknek. De felismerhető Ferrara aszkétikusan előkelő stílusa, száraz kristályvillogása is. S aki, mint ő, a színtér gazdagítására ecsetjével szenvedélyesen tudott nemes arányú épületeket tervezni, akár firenzeinek vallhatta volna magát. Kenneth Clark, angol műtörténész megírta egyszer, hogy a firenzei művészet, megbízás hiányában, jóval a valóságos nagy kivitelezések előtt, lakodalmi ünnepeken papírral, enyvvel s deszkából, a képeken tempera festékkel már nekilátott diadalívek, kerek templomok, kupolák, loggiák, oszlopsorok, árkádok és piazzák építésének. Velencében csak Carpaccio vetekedett velük, mint eszmei várostervező. Kőfaragó, pallér és ács szenvedéllyel merült az urbanizált szemhatár díszletezésébe, kifinomult érzékkel mindenfajta nemes anyag iránt. Képein a bútor, intarzia, hangszer, könyv, kotta, textília összenyerne minden iparművészeti díjat. Ez is flamand beütés. S aztán — szürrealista tréfával — váratlanul a legvalószínűtlenebb helyre odatesz egy gazdátlan turbánt, piros papagájt, párducot, csuklyás majmot s pálmafához kötöz egy hiénát. AKKOR volt igazán elemében, amikor valamelyik Scuola megbízásából egész teremre való mesét kellett festenie. Egy egész képeskönyvet. Jelentése szerint a Scuola a történelmi Velencében iskolán kívül vallásos segélyegylet és szállóhely is, amelyet közös mesterséghez tartozók, mondjuk a posztósok és odatelepült idegenek, a virágzó kolóniák alapítottak. Volt belőlük néhány tucat, még egy menekült nemzetnek is volt egy, az albánoké. Skanderbég, a Hunyadihoz mérhető nemzeti hős halála és hazájuk lerohanása után világgá szóródva sokezren átkerültek az Adria túlsó, olasz partjára. Egyik kis szigetük Szicília belsejében ma is őrzi albán nyelvét és viseletét; velencei telepük, más kolóniák mintájára, Scuolát alapított s a Scutari Miasszonyunk kegyébe ajánlotta. A